Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-15 / 7. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2009. február 15. » 3 8500 kilométer bibliai utakon - motorkerékpárral „A felnőtt nem csak önmagáért felel” Törökországi útjáról tartott vetített képes beszámolót Baranka György nagytarcsai lelkész a pestszentlőrinci evangélikus gyülekezetben a februári teadélután vendégeként. 250-es Yamaha motorkerékpárjával 2008 májusában indult útnak, és két hét alatt nyolcezer-ötszáz kilométert megtéve egészen az Ararát hegyéig jutott. Közben gyönyörű tájakon, ősi romvárosok mellett haladt el, és olyan helyeket keresett fel, melyek a Bibliából jól ismertek - például Noé bárkája az özönvíz után az Araráton feneklett meg, Antiókhiában nevezték először keresztényeknek a Krisztus-követőket, Efezusban az ötvösmesterek meg akarták „lincselni” Pál apostolt... Iszlám területen kereszténynek lenni és hirdetni az evangéliumot nem veszélytelen vállalkozás. Jogilag ugyan engedélyezett, de aki megtér, arra a munkahelyén gyakran nyomást gyakorolnak, és családjából is kitagadják. Az ottaniak nem is értik, hogy lehet kétféle nyilvántartást vezetni a keresztényekről, és miért van az Magyarországon, hogy aki egyháztag, nem biztos, hogy valóban gyakorló hívő is. A nagytarcsai lelkipásztor második alkalommal indult motorral Törökországba. Először hat évvel ezelőtt „csak” háromezer kilométert megtéve Antiókhiáig jutott, most azonban már az iraki határt is megközelítette. Bevallása szerint ez kikapcsolódást és kalandot jelentett számára, és mivel az iszlám területen folyó missziós munka nagyon érdekli, elképzelhetőnek tartja, hogy nyugdíjaskorában ilyen szolgálatot vállaljon. Az előadás után Baranka György Lk 24 alapján tartott áhítatot az emmausi út jelentőségéről. Kiemelte, hogy ha Jézusban csak mint emberben reménykedünk, akkor könnyen összeomlik minden, de a feltámadt Úr mindig kivezeti övéit a reményvesztettségből. Aki felismeri, hogy vele lehet közösségben, az új útra indul, és az Úrral együtt a másik emberre, a testvérre is rátalál. ■ H.E. Baranka György képes útibeszámolója lapunk 2008. szeptember 7-ei számában olvasható. A felnőtté vált diákokat köszöntötték a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnáziumban. A középiskola hatszáz tanulója közül százötvenen már betöltötték a tizennyolcadik életévüket. Őket üdvözölte ünnepélyes keretek között Ónodi Szabolcs igazgató, Kmhling Dániel lelkész, valamint Potápi Árpád János, a város polgármestere. A rendezvényen Laki László szociológus tartott előadást arról, hogy milyen lehetőségeket kínál a mai társadalom a fiataloknak. A nyitó előadást a tizennyolc éveseknek szóló rendezvénysorozat fogja követni.- Elgondolkodtunk azon, hogy tizennyolc éves diákjainknak van-e módjuk másokkal megosztani felnőtt gondjaikat, gondolataikat - mondta Ónodi Szabolcs gimnáziumigazgató a rendezvény után. - Gimnáziumunk minden második tanulója kollégista, ők nem találkozhatnak naponta a szüleikkel. Vajon kialakulnak-e azok a párbeszédek, amelyek segítségével kicsit megértik a világot, a körülöttük zajló eseményeket? Ez a százötven-száznyolcvan diák, aki immár választópolgárnak számít, vajon eligazodik-e a társadalmi trendekben, a sorsával kapcsolatosan felvérteződött-e azokkal az ismeretekkel, melyekkel saját és közvetlen környezete javára tud tenni? Úgy gondoltuk, talán érdemes lenne válaszokat keresni az ő sajátos problémáikra. Ezt azzal tudjuk segíteni, ha olyan előadókat hívunk meg időről időre, akikkel közösen tudunk, tudnak beszélgetni, vitázni. Ezekbe az összejövetelekbe szeretnénk bevonni Bonyhád felnőtt értelmiségét is, és a fiataloknak egy kicsit „társadalmasítva” jelképesen is tudomásukra hozni, hogy a felnőtt azáltal felnőtt, hogy már nemcsak önmagáért felel, hanem a társáért, a közvetlen vagy tágabb környezetéért, a jövőért és a hazáért is - körvonalazta kezdeményezésük célját Ónodi Szabolcs. A programsorozat nyitórendezvényén emléklappal is köszöntötte az iskolavezetés a tizennyolcadik életévüket betöltött gimnazistákat. ■ Máté Réka Pintér Cecília a legidősebb gimnazistaként elsőként vette át az emléklapot Ónodi Szabolcs igazgatótól A negyedik szög Múlt vasárnap hajnalban szörnyű vérfürdő színtere volt Veszprém. Egy szórakozóhelyen megkéselték és összeverték a helyi kézilabdacsapat több játékosát. A román válogatottban is játszó Marian Cozmának esélye sem volt a túlélésre, úgy megforgatták 211 centiméter magas és 113 kilós testében a kést. Horvát és szerb csapattársa súlyos állapotban került a kórház intenzív osztályára. A brutális bűnesetek általában maJogvédőknek nevezett fogadatlan prókátorok és széplelkű politikusok felháborodva fogadták az általuk diszkriminatívnak tartott bejelentést. (Érdekes módon a kapitány mondatának első felét nem kérték ki maguknak. Az arról szólt, hogy a bankrablások általában nem roma elkövetőkhöz köthetők. Akkor ezzel a tényközléssel a magyarokat sértette meg vérlázító módon?) A rendészeti miniszter utasítást adott a miskolci rendőrkapitány felmentésére, ám ő az országos főkapitány rapid vizsgálata nyomán mégiscsak helyén maradhatott. Nem kis részben azért, mert a borsodi cigány vajda is védelmébe vette őt. Mintha átszakadt volna a gát. Újabb és újabb jelek mutattak arra, hogy az évtizedek óta szőnyeg alá söpört probléma elemi erővel jelentkezik. Ma már azok is kénytelen elismerni a cigányok tömeges kriminalizálódásának valóságát, akik korábban - hamis tapintatból - nem engedték, hogy az elkövetők etnikai hovatartozása szerea kormánypárti sajtó is kertelés nélkül beszél az elslumosodott vidékek közállapotairól. Híveink közt járva-kelve sokféle reakciót hallhat az ember. Az első az általános félelem. Sokan nem mernek délutáni bibliaórákra elindulni, vagy féltik gyermekeiket, unokáikat. Őszintén megmondom, bennem is nagy adag szorongás van. Látom ugyanakkor annak veszélyét is, hogy a - sokszor valóban tehetetlen - hatóságok helyett radikálisok maguk akarnak rendet terem-ÉGTÁJOLÓ (t > teni. Azok is könnyeket hullatnak most Marian Cozmáért, akik életükben nem láttak még kézilabda-mérkőzést. Azok is fel vannak háborodva a román játékos halálán, valamint szerb és horvát társa sérülésén, akik korábban gyűlölködve tekintettek a más nemzetiségűekre. Változatlanul minden porcikám tiltakozik a Magyar Gárda egyenruhás felvonulásai ellen. Róluk ugyanaz a véleményem ma is, mint ahogy másfél évvel ezelőtti zászlóbontásuk után írtam: megjelenésüket a valós társadalmi gondokra adott rossz válasznak tartom. Egykori siófoki és enyingi lelkészként megértem ugyanakkor a Fejér megyei település lakóit is - ahonnan a veszprémi maffiózók származnak -, akiknek elegük van abból, hogy némelyek hosszú idő óta törvényen kívül helyezik magukat. A züllési folyamat mindig kicsiben kezdődik. Talán úgy, hogy valaki gátlástalanul jegy nélkül utazik a közösségi közlekedésben, mondván, hogy tőle úgysem mernek jegyet vagy bérletet kérni. Aztán már az is természetes volna, hogy a bárból fizetés nélkül lehet távozni. Ha valaki ezt megkérdőjelezi, máris villan a kés. Mi a jó válasz? Egyházként mindenekelőtt a megbékélés és a kiengesztelődés hirdetése. Az indulatok megfékezése. Talán jó volna Veszprémben vagy máshol egy ökumenikus istentisztelet megszervezése, ahol Jézus szavát lehetne idézni: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34) Jó lenne, ha egy ilyen istentiszteleten magyarok és romák, szerbek és románok együtt tudnánk részt venni, mintegy megjelenítve Pál apostol hitvallását: „Krisztusban tehát nincs sem zsidó, sem görög nincs szolga, sem szabad..!’ (Gál 3,28) Gyászoljuk meg a román Marian Cosmát. Imádkozzunk a szerb Zsarko Sesumért és a horvát Ivan Pesicért, vagyis az áldozatokért. De az elkövetéssel gyanúsítható Raffael Sándorért és Sztojka Ivánért is, akik történetesen roma származásúak. Aztán mint egyház tartsunk önvizsgálatot. Eleget tettünk-e azért, hogy a romák ne az ököljog jegyében nőjenek fel? Tanítjuk-e nekik Jézus szavát: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: (...) Én viszont azt mondom nektek...”? Testvérünkké fogadtunk-e akár csak egyetlen cigányt is? Örültünk-e annak, hogy néhány hónapja a katolikus egyház megjelentette a cigány nyelvű bibliafordítást? Megbecsüljük-e azok munkáját, akik roma népfőiskolát, közösségi házat, bibliaiskolát szerveznek Sárszentlőrincen, Vanyarcon vagy a fővárosban? Komolyan vesszük-e az abból a tényből fakadó felelősségünket, hogy evangélikus oktatási intézményeinknek számottevő roma diákja, szeretetotthonainknak sok roma dolgozója van? Befogadjuk-e gyülekezeteinkbe a cigány származásúakat? Teszünk-e érdemben azért, hogy legyenek roma lelkészek és általában cigány értelmiségiek? Egyáltalán feladatunknak tekintjük-e a romák pasztorációját? Anélkül, hogy dramatizálni akarnánk a helyzetet, meg kell állapítani: a társadalmi ellentétek a pattanásig feszülnek. Félő, hogy további, az eddiginél is nagyobb tragédiák következnek be. Minden jóakaratú embernek össze kell fognia. Különösen nagy az egyházak felelőssége. Minden rossz tapasztalat ellenére szeretettel és irgalommal kell roma testvéreinkhez fordulni, őket testvéri módon kell menteni és segíteni. Egy régi legenda szerint a cigányok elloptak egy szöget abból a négyből, amellyel a rómaiak Jézust meg akarták feszíteni. így a Megváltó valamivel kevesebbet szenvedett, hiszen négy helyett csak három szöget vertek kezébe, lábába. Mára szinte már feledésbe merült ez a legenda. Bizonyos, hogy sem a veszprémi bűnözők, sem a bosszúért lihegők nem ismerik. Mondjuk el egyiknek is, másiknak is. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület gukra vonják a média figyelmét. Híres sportolók tragédiája, mint néhány évvel ezelőtt a labdarúgó Simon Tibor halálra rugdosása, még inkább megrázza a közvéleményt. Az amúgy is nyugtalan magyar társadalmat aztán különösen felzaklatja az a tény, hogy a veszprémi támadók történetesen romák voltak. Az elmúlt hónapokban egymást érték a híradások a cigányok által elkövetett erőszakos cselekedetekről. A miskolci rendőrkapitánynak csaknem állásába került az a bejelentése, hogy az előző hetekben a városban tapasztalható rablásokat kivétel nélkül romák követték el. peljen a hírekben. Egyértelművé vált, hogy azok a súlyos társadalmi gondok, amelyekről a szocializmus idején nem volt szabad beszélni, csak tovább halmozódtak a rendszerváltást követően. Emberek tömegei veszítették el munkájukat, így mind többen lumpenosodtak el. Immár két nemzedék derekas része nem ismeri azt, hogy a felnőttek reggel munkába, a gyerekek iskolába mennek A lakótelepekre költöztetett, eredetileg nagyobb mobilitáshoz szokott családok többnyire csak segélyekből élnek, és közülük mind többen válnak bűnözővé. Immár
