Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-18 / 3. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2009- január 18. » 13 Változás Tudtam, hogy előbb vagy utóbb elérkezik az idő, amikor már nem lehet kitérni, s törhetem a fejem bármilyen megoldáson, akkor sem fogjuk tudni elkerülni az elkerülhetetlent. Célszerűbb tehát szembenézni a tényekkel és számba venni a lehetőségeket, felmérni az újfeladatokat, kitekinteni - úgymond - az újonnan kitáruló ablakon. Pedig az igazat megvallva nem nagyon tetszik, hogy menni kell. Az ember már csak olyan, hogy nem szívesen válik mega megszokottól főként ha jól érzi magát valahol. Azonban be kell látni, hogy vannak helyzetek, mikor a józan logika megcsúfolását jelentené a nyilvánvalóan szükséges lépéseket nem megtenni. így hát mi is elfogadtuk: legyen, aminek lennie kell. No nem mintha az „új hely” riasztana. Szó sincs róla. Sőt! A várható újdonság némi izgalommal hívogat, benyomásaink pedig kifejezetten pozitívak. Nagy szeretettel várnak, s egészen biztos, hogy semmivel sem lesz rosszabb, mint az „előző helyen” volt. Legfeljebb kicsit más. Csak a megszokás ne lenne! Azután az események felgyorsultak. Mutatis mutandis, megbeszéltük, amit meg kellett beszélni, elrendeztük, ami nyitott kérdés volt, azután elkezdődhetett a folyamat. Nem durván, nem hirtelen, de egyértelműen. Szépen lassan elkezdtünk átmenni az új, közelebbi gyülekezetbe. Hiszen be kellett látnunk, hogy egy iskolássá vált gyermekkel csaknem minden szempontból jobb, ha abba a gyülekezetbe járunk, amelyik közel van, ahová a barátai, osztálytársai is járnak, így oda kötődik, és ahol nagyon nagy szeretettel fogadják, várják őt - és vele az egész családot. Persze - s ezt is megbeszéltük - mindez nem jelenti azt, hogy többé nem fogunk megjelenni korábbi templomunkban egy-egy vasárnapi istentiszteleten. Hiszen végső soron nem az a legfontosabb, hogy hol hallgatjuk Isten igéjét. A helyszín - tulajdonképpen - nem is igazából meghatározó. ■ Gyarmati Gábor Az öregember adventje ■ Lupták György A szürkület lassú léptekkel osont elő az akácos felől. Az öregember a kis konyha előtt ült egy billegős fejőszéken, onnan nézett végig a tanyaudvaron. A megroggyant kukoricagóré lécein átfújt már a szél, itt-ott az alján bujkált még néhány sárga cső. Hátul, az udvar sarkában a száraz szőlőtőkekupac mellett állt a szekér. Az egyik kereket már elhagyta az abroncs, rég fogtak be lovat a szekérbe. Az ólak felől csak a csend motozott, az istállóajtó, mint egy nagyra tátott száj, üresen sötétlett. Nem dobogott abban már ló régen, s utolsó tehenét is eladta az öregember... Fáradtan sóhajtott. Szeme megpihent a falnak támasztott kapán. „Na, ezt is megint kinn felejtettem” - gondolta magában. Majd elnézett a távolba. Arra ki, a kerten túl, a szőlőbe. Meg távolabb, ahol két éve még kukoricát vetett. Akkor még volt hízó az ólban. Annak a pár tyúkocskának, ami ott pityeg alvásra készülődve a létrán, a legutóbb már úgy vette a magot. Olcsóbb is, meg nincs vele fáradság. A kisszék megreccsent, ahogy az öregember fázósan húzta össze magán a bekecset. Messzi kutyaugatást hozott a szél. Meg az esti félhomályt s vele az emlékeket. Az öregember maga építette a tanyát. Olyan rég, hogy kutatnia kellett az emlékeiben, hány éve is volt már annak. Friss házas volt még, karjai erőtől duzzadtak. S akkor a szőlőből még föl lehetett húzni egy házat, mellé apránként az ólakat s ami kellett. A pince már megvolt, azt még az öregapja mélyítette ki, nem is tudná már, mikor. Dolgos asszony volt a felesége, együtt végezték el, amit kellett, mikor minek volt itt az ideje. De hiszen így tanulták ezt a szüleiktől. Tudták, mikor van ideje a nyitásnak, mikor a szüretnek. Mikor kell vetni a kukoricát, s milyen földben jobb a termés. A konyhakertet az asszony csinálta inkább. Megvolt mindenük, ami kellett. Vasárnaponként ünneplőbe öltöztek, s elmentek az iskolába, ott volt legközelebb az istentisztelet. Nagy ünnepeken pedig szekérre ültek, és bementek a városba. így kapták, így szokták, ez volt számukra a rend. És ez volt a természetes. Ha leültek ebédelni, mindig megimádkoztak, enélkül még a kanalat sem vették a kezükbe. Csak egy szomorúságuk volt, nem lett gyerekük. Pedig de nagyon szerettek volna egy fiúcskát meg mellé egy leánykát! Ám a Teremtő, ki tudja, mi okból, ezt a kérésüket nem teljesítette. S ők lassan beletörődtek, hogy kettesben élik le az életüket. Aztán az asszony egyszer csak megbetegedett. Az embernek ekkor már volt egy ezerkettes Ladája, azzal hordta be a feleségét a városba. Majd a kórházba. És végül haza. Mert az asszonyt szélütés érte, mozdulatlanul feküdt évekig. Élő halott volt, ki kellett szolgáim, etetni, tisztába tenni. És az öregember zokszó nélkül tette. Hosszú éveken át. Mellette ellátta az állatokat, elvégezte a kinti munkákat. Este megfőzött, ellátta az asszonyt is. Mindig derűs volt. „Ezt kaptuk, ezt adta nekünk a Teremtő” - mondogatta a kalapját gyűrögetve. S vasárnap a Ladába ülve, mindig ott volt az iskolában. Majd elkövetkezett, amit a lelke mélyén mindig is tudott: elment a felesége. Megkönnyezte, tisztességgel eltemette. A temetés után a hirtelen üressé vált tanyában rendezgette az emlékeit az esti csöndekben. De a magánnyal nem tudott mit kezdeni. Meg nem volt kiről gondoskodnia. Ekkortájt fogadott be egy legényt. Olyan ágrólszakadt hazátlant, akinek se kutyája, se macskája nem volt. „Jó lesz ez ide, ebbe a tanyába, segít nekem, én meg adok neki szállást, meg nem fog éhezni” - gondolta. S így éldegélt jó darabig együtt a két ember, a lassan öregedő gazda meg a fiatalabbik jövevény. Jól megvoltak így, együtt. Csak az a másik mindig könnyen megtalálta a pincekulcsot. Nem volt amúgy rossz ember, csak egyre jobban ártott az egészségének az alkohol. És ekkor az öregember megint magára maradt. Mert egy napon elvitték a legényt egy otthonba, hogy kigyógyítsák. Meg-meglátogatta ott az öregember, de látta, ez innen hazajönni már nem fog. Az elmúlt vasárnap már nem tudott elmenni az iskolába sem istentiszteletre. Ettől összeszorult a szíve; hogyan is lesz ez most már? Nehézkesen fölállt, s elindult be, a házba. Betette még a pinceajtót. Üresek már a hordók is, a termést eladta, nem szűrt már be semmit sem. A száradó dongák testes kadarkákról, illatos ezerjókról álmodtak... Benn a házban felcsavarta a villanyt, dobott pár hasábot a sparheltbe. Megkereste a fiókban a templomi énekeskönyvét, és leült a konyhaasztal mellé. Odébb tolta a darab száraz kenyeret, a déli tányért, majd elmosogatja reggel. Felütve a könyvet, halkan, rekedtesen elkezdett dúdolni. „Jöjj, népek Megváltója! így kér a föld lakója, jöjj, lelkünk drága fénye, szívünk édes reménye!” A konyhára megilletődött csend telepedett. Nem szólt más, csak az öregember fáradt hangja. Odakint a fekete égből lepilinkélt egy hópihe. Majd egy másik, és egyre több. Az öreg tanya öreg lakójával együtt Isten tenyerébe rejtőzött. EVÉL&LEVÉL&LEVÉL Újra a Káldy-korszakról A 2008. december 14-ei EvÉlet 7. oldalán megjelent laudációban foglaltak egy része - szerény megítélésem szerint - sokaknak, egyháztagjainknak irritáló. Erről sommásan ennyit. A Káldy-korszakkal kapcsolatban a szinte csak kizárólag elítélő, negatív megnyilvánulások azonban sokakat, sokunkat mélyen érintenek; ezek ma is élő és nem tisztázott kérdések. Üdítő színfoltok a korszakot érintő, reálisabban megjelenő nyilvános egyházi megnyilvánulások, így az ez évi első számban Gáncs püspök úr Lássunk színesebben című írása. Ugyanígy a 2007. évi Evangélikus naptárban dr. Reuss professzor úr írása, dr. Harmati püspök úr beszéde a Káldy-sírnál a néhai püspök halálának huszadik évfordulóján, azzal egy időben id. dr. Hafenscher Károly lelkész úr cikke, és tisztelettel várjuk dr. Korányi adjunktus úr habilitációs dolgozatát, amit remélem, nyilvánosan is olvashatunk. A magam részéről az eddig megélt hosszú idő alatt - több mint háromnegyed századot eltöltve egyházi-világi, különböző szintű szolgálatokban és így a teljes Káldy-időt is végigélve - nem emlékszem, hogy gyülekezeti szinten konfliktusunk lett volna. Káldy püspök szerette a gyülekezeteit; Káldy tudott bocsánatot is kérni, ha méltatlanul támadott; Káldy tudott alkalmazkodó is lenni, és nemcsak tüzes igehirdetéseibén volt meggyőző, de világi hatóságok előtti magatartásában is. Ezek mind személyes élményeim. Ismertem goromba karakterét is, magam is szenvedtem tőle, mégis, tárgyilagosan úgy érzem, hogy a mérleg inkább a pozitívumokra helyezendő vele és nehéz egyházi korszakának megítélésével kapcsolatban (épp a sokat hangoztatott szeretet jegyében!). Sajnálom, hogy sem gyülekezeti egyének, sem gyülekezeteink, lelkészek és azon időben szolgáló - különböző szintű - kisebb-nagyobb világi vezetők sem szólaltak meg Káldy védelmében. Elismerve hibáit és elgondolkodva azokról is, bennem mégis egy inkább pozitív, harcos egyházvezető képe él, aki az adott lehetőségek között sokat tett szeretett egyházunkért, gyülekezeteiért. Méltán vette fel egyik szeretetotthonunk Káldy nevét. Megbecsülő szeretettel: Ódor István (Budapest) Távirati stílusban Ordass Lajos, Dezséry László, Káldy Zoltán és Harmati Béla püspökök utódja a Lássunk színesebben! című „égtájoló” írása - és vallomása... - által (EvÉlet, 2009. január 4., 3. oldal), melyet csak ma, 8-án este tíz órakor tudtam elolvasni, azt a kellemes és biztató érzést ébresztette bennem, hogy - minden eddigi kétségem, tartózkodásom ellenére - a jövőben több figyelmet és méltó püspöki tiszteletet érdemel. Gratulálok az írás stílusához, tartalmához, „jóakaratához" példás bölcsességéhez. És köszönöm a tényleg színesebb és boldogítóbb örömöt!... Weisz Jenő (Tellingstedt, Németország) Lássunk színhelyesen! Kisdiák koromtól, közel hét évtizede szeretek fényképezni. Kezdetben még nem voltak automata, hanem csak kézi beállítású fényképezőgépek. Ezeknél a gépeknél a helyes távolság-, blende- és expozíciós beállítások függvénye volt a jó és hiteles fénykép. A túl hosszú megvilágítási idő (expozíció) túlságosan fehérré tette a felvételt, a túlságosan rövid exponálási-idő pedig sötét vagy fekete képet eredményezett. A fényképezés hasonlata jutott eszembe az Evangélikus Élet január 4-i számában megjelent, Lássunk színesebben! című írás olvasásakor. Örömmel olvastam, és egyetértek Gáncs Péter püspök úr soraival, mert reményt adnak arra, hogy lassanként elkerülhetjük a mögöttünk lévő évtizedek egysíkú, fehér-fekete megítélésének a buktatóit. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik a „fordulat évében” (1948-ban) kezdte teológiai tanulmányait. Jó fél évszázados lelkészi szolgálatom döntő része a szocializmus időszakára esett. Tudom, mert magam is tapasztaltam és átéltem, mit jelentett akkor lelkésznek lenni. Ügy kell vizsgálni az 1945- 1990 közötti éveket, hogy se túl, se alul ne „exponáljuk” az eseményeket és személyeket. A hasonlatot kibontva: nem kifehérítve, lakkozva, szépítve, a tévedéseinkről, bűneinkről és mulasztásainkról megfeledkezve. Sem „alulexponálva”: vagyis mindent sötéten látva, befeketítve, a jót és az eredményeket elhallgatva, kisebbítve. És főleg nem megfeledkezve arról, hogy Isten hordozott bennünket akkor is, és felhasználta sokszor esendő szolgálatunkat s olykor botorkáló lépteinket. Az anyaszentegyház Ura tartotta kezében akkor is az övéit. Egy azóta már elhunyt idősebb lelkész testvérem, aki Isten áldott eszköze volt, a rendszerváltáskor nem kérte - emberileg talán jogos - rehabilitációját, mondván: „Az egyházban bűnbánatra és bűnbocsánatra van szükség és nem rehabilitációra.” Jó lenne a mögöttünk lévő évtizedeket sem túl-, sem alulexponálva, vagyis sem „kifehérítve”, sem a sötétet még sötétebbnek látnunk; az lenne a jó, ha igyekeznénk színesebben látni. A hit látásával: bűnbánattal és hálaadással. Sárkány Tibor (Kecskemét) ' HIRDETÉS Sinkov its-emlékest Sinkovits Imre-emlékest lesz a Pilinszky János irodalmi kávéházban (1052 Budapest, Váci u. 33.) Sinkovits Imre halálának nyolcadik évfordulója napján, január 18-án, vasárnap 19 órakor. Spangel Péter beszélgetőtársai közéleti és egyházi személyiségek, pályatársak és családtagok. Fotókiállítással, film- és hangbejátszásokkal emlékezünk az áldott emlékű színművészre. Belépő: 1000 Ft. Bővebb információ: 20/389-7471 vagy 1/429-0119. „Keressük egymást ez élők között, míg élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink. Csak legyen elég mécsesünk a várakozáshoz...” (Sütő András: Advent a Hargitán)
