Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-01-18 / 3. szám

Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2009- január 18. » 13 Változás Tudtam, hogy előbb vagy utóbb elér­kezik az idő, amikor már nem lehet kitérni, s törhetem a fejem bármilyen megoldáson, akkor sem fogjuk tudni elkerülni az elkerülhetetlent. Cél­szerűbb tehát szembenézni a tények­kel és számba venni a lehetőségeket, felmérni az újfeladatokat, kitekinte­ni - úgymond - az újonnan kitáru­ló ablakon. Pedig az igazat megvallva nem na­gyon tetszik, hogy menni kell. Az em­ber már csak olyan, hogy nem szíve­sen válik mega megszokottól főként ha jól érzi magát valahol. Azonban be kell látni, hogy vannak helyzetek, mikor a józan logika megcsúfolását jelentené a nyilvánvalóan szükséges lépéseket nem megtenni. így hát mi is elfogad­tuk: legyen, aminek lennie kell. No nem mintha az „új hely” riasz­tana. Szó sincs róla. Sőt! A várható új­donság némi izgalommal hívogat, benyomásaink pedig kifejezetten po­zitívak. Nagy szeretettel várnak, s egé­szen biztos, hogy semmivel sem lesz rosszabb, mint az „előző helyen” volt. Legfeljebb kicsit más. Csak a megszo­kás ne lenne! Azután az események felgyorsultak. Mutatis mutandis, megbeszéltük, amit meg kellett beszélni, elrendeztük, ami nyitott kérdés volt, azután elkez­dődhetett a folyamat. Nem durván, nem hirtelen, de egyértelműen. Szé­pen lassan elkezdtünk átmenni az új, közelebbi gyülekezetbe. Hiszen be kellett látnunk, hogy egy iskolássá vált gyermekkel csaknem minden szem­pontból jobb, ha abba a gyülekezet­be járunk, amelyik közel van, ahová a barátai, osztálytársai is járnak, így oda kötődik, és ahol nagyon nagy sze­retettel fogadják, várják őt - és vele az egész családot. Persze - s ezt is megbeszéltük - mindez nem jelenti azt, hogy többé nem fogunk megjelenni korábbi temp­lomunkban egy-egy vasárnapi isten­tiszteleten. Hiszen végső soron nem az a legfontosabb, hogy hol hallgatjuk Is­ten igéjét. A helyszín - tulajdonkép­pen - nem is igazából meghatározó. ■ Gyarmati Gábor Az öregember adventje ■ Lupták György A szürkület lassú léptekkel osont elő az akácos felől. Az öregember a kis konyha előtt ült egy billegős fejő­széken, onnan nézett végig a tanya­udvaron. A megroggyant kukorica­­góré lécein átfújt már a szél, itt-ott az alján bujkált még néhány sárga cső. Hátul, az udvar sarkában a száraz szőlőtőkekupac mellett állt a szekér. Az egyik kereket már elhagyta az ab­roncs, rég fogtak be lovat a szekérbe. Az ólak felől csak a csend motozott, az istállóajtó, mint egy nagyra tátott száj, üresen sötétlett. Nem dobogott abban már ló régen, s utolsó tehenét is eladta az öregember... Fáradtan sóhajtott. Szeme megpi­hent a falnak támasztott kapán. „Na, ezt is megint kinn felejtettem” - gondolta magában. Majd elnézett a távolba. Arra ki, a kerten túl, a sző­lőbe. Meg távolabb, ahol két éve még kukoricát vetett. Akkor még volt hízó az ólban. Annak a pár tyúkocs­­kának, ami ott pityeg alvásra készü­lődve a létrán, a legutóbb már úgy vette a magot. Olcsóbb is, meg nincs vele fáradság. A kisszék megreccsent, ahogy az öregember fázósan húzta össze ma­gán a bekecset. Messzi kutyaugatást hozott a szél. Meg az esti félho­mályt s vele az emlékeket. Az öregember maga építette a ta­nyát. Olyan rég, hogy kutatnia kellett az emlékeiben, hány éve is volt már annak. Friss házas volt még, karjai erőtől duzzadtak. S akkor a szőlőből még föl lehetett húzni egy házat, mel­lé apránként az ólakat s ami kellett. A pince már megvolt, azt még az öregapja mélyítette ki, nem is tudná már, mikor. Dolgos asszony volt a felesége, együtt végezték el, amit kellett, mi­kor minek volt itt az ideje. De hiszen így tanulták ezt a szüleiktől. Tudták, mikor van ideje a nyitásnak, mikor a szüretnek. Mikor kell vetni a kuko­ricát, s milyen földben jobb a termés. A konyhakertet az asszony csinálta inkább. Megvolt mindenük, ami kel­lett. Vasárnaponként ünneplőbe öl­töztek, s elmentek az iskolába, ott volt legközelebb az istentisztelet. Nagy ünnepeken pedig szekérre ültek, és bementek a városba. így kapták, így szokták, ez volt számukra a rend. És ez volt a természetes. Ha leültek ebédelni, mindig megimádkoztak, enélkül még a kanalat sem vették a kezükbe. Csak egy szomorúságuk volt, nem lett gyerekük. Pedig de na­gyon szerettek volna egy fiúcskát meg mellé egy leánykát! Ám a Te­remtő, ki tudja, mi okból, ezt a ké­résüket nem teljesítette. S ők lassan beletörődtek, hogy kettesben élik le az életüket. Aztán az asszony egyszer csak megbetegedett. Az embernek ekkor már volt egy ezerkettes Ladája, azzal hordta be a feleségét a városba. Majd a kórházba. És végül haza. Mert az asszonyt szélütés érte, mozdulatlanul feküdt évekig. Élő halott volt, ki kel­lett szolgáim, etetni, tisztába tenni. És az öregember zokszó nélkül tette. Hosszú éveken át. Mellette ellátta az állatokat, elvégezte a kinti munkákat. Este megfőzött, ellátta az asszonyt is. Mindig derűs volt. „Ezt kaptuk, ezt adta nekünk a Teremtő” - mondo­gatta a kalapját gyűrögetve. S vasár­nap a Ladába ülve, mindig ott volt az iskolában. Majd elkövetkezett, amit a lelke mélyén mindig is tudott: elment a fe­lesége. Megkönnyezte, tisztességgel eltemette. A temetés után a hirtelen üressé vált tanyában rendezgette az emlékeit az esti csöndekben. De a magánnyal nem tudott mit kezdeni. Meg nem volt kiről gondoskodnia. Ekkortájt fogadott be egy legényt. Olyan ágrólszakadt hazátlant, akinek se kutyája, se macskája nem volt. „Jó lesz ez ide, ebbe a tanyába, segít ne­kem, én meg adok neki szállást, meg nem fog éhezni” - gondolta. S így él­degélt jó darabig együtt a két ember, a lassan öregedő gazda meg a fiata­labbik jövevény. Jól megvoltak így, együtt. Csak az a másik mindig könnyen megtalálta a pincekulcsot. Nem volt amúgy rossz ember, csak egyre jobban ártott az egészségének az alkohol. És ekkor az öregember megint magára ma­radt. Mert egy napon elvitték a le­gényt egy otthonba, hogy kigyógyít­sák. Meg-meglátogatta ott az öreg­ember, de látta, ez innen hazajönni már nem fog. Az elmúlt vasárnap már nem tu­dott elmenni az iskolába sem isten­­tiszteletre. Ettől összeszorult a szíve; hogyan is lesz ez most már? Nehéz­kesen fölállt, s elindult be, a házba. Betette még a pinceajtót. Üresek már a hordók is, a termést eladta, nem szűrt már be semmit sem. A száradó dongák testes kadarkákról, illatos ezerjókról álmodtak... Benn a házban felcsavarta a vil­lanyt, dobott pár hasábot a spar­­heltbe. Megkereste a fiókban a templomi énekeskönyvét, és leült a konyhaasztal mellé. Odébb tolta a darab száraz kenyeret, a déli tá­nyért, majd elmosogatja reggel. Felütve a könyvet, halkan, rekedte­sen elkezdett dúdolni. „Jöjj, népek Megváltója! így kér a föld lakója, jöjj, lelkünk drága fénye, szívünk édes reménye!” A konyhára megilletődött csend telepedett. Nem szólt más, csak az öregember fáradt hangja. Odakint a fekete égből lepilinkélt egy hópihe. Majd egy másik, és egyre több. Az öreg tanya öreg lakójával együtt Is­ten tenyerébe rejtőzött. EVÉL&LEVÉL&LEVÉL Újra a Káldy-korszakról A 2008. december 14-ei EvÉlet 7. oldalán megjelent laudációban foglaltak egy része - szerény megítélésem szerint - sokaknak, egyháztagjainknak ir­ritáló. Erről sommásan ennyit. A Káldy-korszakkal kapcsolatban a szinte csak kizárólag elítélő, negatív megnyilvánulások azonban sokakat, sokunkat mé­lyen érintenek; ezek ma is élő és nem tisztázott kérdések. Üdítő színfoltok a korszakot érintő, reálisabban megjelenő nyilvános egyházi megnyilvánulások, így az ez évi első számban Gáncs püspök úr Lássunk színesebben című írása. Ugyanígy a 2007. évi Evangélikus nap­tárban dr. Reuss professzor úr írása, dr. Harmati püspök úr beszéde a Kál­­dy-sírnál a néhai püspök halálának huszadik évfordulóján, azzal egy idő­ben id. dr. Hafenscher Károly lelkész úr cikke, és tisztelettel várjuk dr. Ko­rányi adjunktus úr habilitációs dolgozatát, amit remélem, nyilvánosan is olvashatunk. A magam részéről az eddig megélt hosszú idő alatt - több mint három­negyed századot eltöltve egyházi-világi, különböző szintű szolgálatokban és így a teljes Káldy-időt is végigélve - nem emlékszem, hogy gyülekezeti szin­ten konfliktusunk lett volna. Káldy püspök szerette a gyülekezeteit; Káldy tu­dott bocsánatot is kérni, ha méltatlanul támadott; Káldy tudott alkalmaz­kodó is lenni, és nemcsak tüzes igehirdetéseibén volt meggyőző, de világi ha­tóságok előtti magatartásában is. Ezek mind személyes élményeim. Ismer­tem goromba karakterét is, magam is szenvedtem tőle, mégis, tárgyilago­san úgy érzem, hogy a mérleg inkább a pozitívumokra helyezendő vele és nehéz egyházi korszakának megítélésével kapcsolatban (épp a sokat hangoz­tatott szeretet jegyében!). Sajnálom, hogy sem gyülekezeti egyének, sem gyülekezeteink, lelkészek és azon időben szolgáló - különböző szintű - kisebb-nagyobb világi veze­tők sem szólaltak meg Káldy védelmében. Elismerve hibáit és elgondolkodva azokról is, bennem mégis egy inkább pozitív, harcos egyházvezető képe él, aki az adott lehetőségek között sokat tett szeretett egyházunkért, gyülekezeteiért. Méltán vette fel egyik szeretet­otthonunk Káldy nevét. Megbecsülő szeretettel: Ódor István (Budapest) Távirati stílusban Ordass Lajos, Dezséry László, Káldy Zoltán és Harmati Béla püspökök utód­ja a Lássunk színesebben! című „égtájoló” írása - és vallomása... - által (EvÉlet, 2009. január 4., 3. oldal), melyet csak ma, 8-án este tíz órakor tudtam elol­vasni, azt a kellemes és biztató érzést ébresztette bennem, hogy - minden eddigi kétségem, tartózkodásom ellenére - a jövőben több figyelmet és mél­tó püspöki tiszteletet érdemel. Gratulálok az írás stílusához, tartalmához, „jó­akaratához" példás bölcsességéhez. És köszönöm a tényleg színesebb és bol­­dogítóbb örömöt!... Weisz Jenő (Tellingstedt, Németország) Lássunk színhelyesen! Kisdiák koromtól, közel hét évtizede szeretek fényképezni. Kezdetben még nem voltak automata, hanem csak kézi beállítású fényképezőgépek. Ezek­nél a gépeknél a helyes távolság-, blende- és expozíciós beállítások függvé­nye volt a jó és hiteles fénykép. A túl hosszú megvilágítási idő (expozíció) túlságosan fehérré tette a felvételt, a túlságosan rövid exponálási-idő pedig sötét vagy fekete képet eredményezett. A fényképezés hasonlata jutott eszembe az Evangélikus Élet január 4-i szá­mában megjelent, Lássunk színesebben! című írás olvasásakor. Örömmel ol­vastam, és egyetértek Gáncs Péter püspök úr soraival, mert reményt adnak arra, hogy lassanként elkerülhetjük a mögöttünk lévő évtizedek egysíkú, fe­hér-fekete megítélésének a buktatóit. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik a „fordulat évében” (1948-ban) kezdte teológiai tanulmányait. Jó fél évszázados lelkészi szolgálatom dön­tő része a szocializmus időszakára esett. Tudom, mert magam is tapasztal­tam és átéltem, mit jelentett akkor lelkésznek lenni. Ügy kell vizsgálni az 1945- 1990 közötti éveket, hogy se túl, se alul ne „exponáljuk” az eseményeket és személyeket. A hasonlatot kibontva: nem kifehérítve, lakkozva, szépítve, a tévedéseinkről, bűneinkről és mulasztásainkról megfeledkezve. Sem „alul­exponálva”: vagyis mindent sötéten látva, befeketítve, a jót és az eredménye­ket elhallgatva, kisebbítve. És főleg nem megfeledkezve arról, hogy Isten hor­dozott bennünket akkor is, és felhasználta sokszor esendő szolgálatunkat s olykor botorkáló lépteinket. Az anyaszentegyház Ura tartotta kezében ak­kor is az övéit. Egy azóta már elhunyt idősebb lelkész testvérem, aki Isten áldott eszkö­ze volt, a rendszerváltáskor nem kérte - emberileg talán jogos - rehabili­tációját, mondván: „Az egyházban bűnbánatra és bűnbocsánatra van szük­ség és nem rehabilitációra.” Jó lenne a mögöttünk lévő évtizedeket sem túl-, sem alulexponálva, vagy­is sem „kifehérítve”, sem a sötétet még sötétebbnek látnunk; az lenne a jó, ha igyekeznénk színesebben látni. A hit látásával: bűnbánattal és há­laadással. Sárkány Tibor (Kecskemét) ' HIRDETÉS Sinkov its-emlékest Sinkovits Imre-emlékest lesz a Pilinszky János irodalmi kávéházban (1052 Budapest, Váci u. 33.) Sinkovits Imre halálának nyolcadik évfordulója nap­ján, január 18-án, vasárnap 19 órakor. Spangel Péter beszélgetőtársai közéleti és egyházi személyiségek, pá­lyatársak és családtagok. Fotókiállítással, film- és hangbejátszásokkal em­lékezünk az áldott emlékű színművészre. Belépő: 1000 Ft. Bővebb információ: 20/389-7471 vagy 1/429-0119. „Keressük egymást ez élők között, míg élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink. Csak legyen elég mécsesünk a várakozáshoz...” (Sütő András: Advent a Hargitán)

Next

/
Oldalképek
Tartalom