Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-05-31 / 22. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2009. május 31. » 13 „Mi akar ez lenni?” - Isten munkatársai vagyunk? Ne „papos” hanem „neves” presbitereket! Folytatás az 1. oldalról A mélypont adva van ma is, egyházunkban is. Kezdünk ráébredni a valóságra: egyre fogyunk, erőtlen a szolgálatunk, szétszóródtunk, meghasonlottunk. Megoldhatadannak látszó anyagi, etikai, hitéleti és teológiai kérdések tornyosulnak előttünk. Tudjuk, hogy a bajok nem véletlenszerűen jöttek, a mi Krisztus-tagadásunk, hitetlenségünk és szeretedenségünk következményei ezek. Péter pünkösdi prédikációja ezzel a tényfeltárással kezdődik: „. ..azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti... megöltétek” Ma sem lehet másként kezdeni, a múltat be kell vallani. Az első keresztény pünkösd Izrael egyik jeles ünnepére, az aratási hálaünnepre esett. A birodalom minden tájáról ezrével érkeztek az úgynevezett diaszpórazsidók, hogy vallásos tudatukban megerősödjenek. Ez az ünnep nem a megszokott módon alakult. Az előírt ceremóniákat teljesen átírta a Szentlélek, és ez zavarba ejtette a résztvevőket. „Mi akar ez lenni?" - kérdezték döbbenten, amikor a Lélek kiáradása fölkavarta a jeruzsálemi hitélet állóvizét. Hogy lehet, hogy egy csapásra megszűnnek az embereket elválasztó nyelvi korlátok? Miféle erő munkálkodik itt? Kérdésükre választ kaptak, amikor az apostolok bizonyságot tettek a feltámadott Krisztusról. Betöltötte és új közösséggé, egyházzá formálta őket a Szentlélek. A már formálissá vált aratási ünnepet Isten minden képzeletet felülmúló aratássá tette. Ötven nappal ezelőtt az Evangélikus Élet húsvéti vezércikkében a gyülekezeti felügyelők és presbiterek meghívást kaptak az első országos presbiteri találkozóra. Voltak talán, akik értedenül kérdezték: mi akar ez lenni? Megint egy fölöslegesen föláldozott hétvége, úgyis marad minden a régiben... Ötven nappal húsvét után pünkösdi hittel hiszem, hogy többen vannak, akik nem értedenül, hanem reménységgel kérdezik: mi akar ez lenni? Azokra gondolok, akik már régen arra várnak, azért imádkoznak, hogy frissüljön, lendüljön egyházunk élete, hogy a presbitériumoknak ne a gyülekezetek szanálásáról kelljen dönteni► A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Brassói Egyházmegyéje évi rendes közgyűlését tartotta május 20-án. A nyitó istentisztelet - amely egyben a megújult templomért való hálaadás alkalma is volt - a barcasági Pürkerec evangélikus hajlékában, az „angyalok templomában” zajlott. Igehirdetésében Adorjáni Dezső Zoltán püspök hangsúlyozta, hogy ez az ünnep nemcsak a pürkereci evangélikusoké, hanem az egész evangélikusságé, hiszen egy családhoz tartozunk: Jézus Krisztus családjához. A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház lelkészi vezetőjének prédikációjában elhangzott az az anekdota is, hogy a jelenlegi pürkereci templomot angyalok építették. 1873-ban a falu alszegi része azt szerette volna, hogy az új templom ne a sziklás dombra, hanem a főút mellé épüljön, míg a felszegi rész a sziklás domb mellett foglalt állást. Végül a falu vezetősége úgy döntött, hogy a főút mellé épüljön, hiszen ez könnyíti az építkezést, és az öregeknek sem kell fájós lábbal megmászni a dombot. így hát az építőanyagot a főút mentén raktározták, de egy reggelen - láss csodát - minden anyagot, amelyre szükség volt az építkezéshez, a dombon találtak a falusiak. Merthogy a felszegiek közös erővel felhordták a köveket, és azt mondták az alszegieknek, hogy Isten valószínűleg angyalaira bízta az építőanyagok elhordását, ezzel is jelezve, hogy a templomnak a hegyen a helye... A hálaadó istentisztelet végeztével - a Brassói Egyházmegye közgyűlésén - Mátyás Lajos ük, hanem ébredésről, missziói gyülekezetek születéséről, reménységről szóljon a jövő! Hiszem, hogy szeptember 12-én újra megtörténhet a pünkösdi csoda. Hiszem, hogy a mintegy négyezer-ötszáz hazai evangélikus presbiterből lesz ezerötszáz, aki mozdul a hívásra, és megtölti a pestszentimrei sportcsarnokot. Hiszem, hogy a Szentlélek ereje betöltheti, új életre lendítheti az egyházunkért, gyülekezeteinkért aggódó és tenni akaró presbitereket. Hiszem, hogy a pünkösdi „nyelvjárást” egyaránt megérthetik az északi és déli, nyugati és határon túli egyházkerületből jövők, csakúgy, mint a Békésből, Nógrádból vagy Somogyból érkező presbiterek, akár többlelkészes nagy gyülekezetben, akár eldugott kis szórványgyülekezetben végzik szolgálatukat. Pünkösd csodája valósul meg, ha ezen az országos méretű presbiteri gyűlésen végre nem az egyházfinanszírozás megosztó témája korbácsolja fel az indulatokat, hanem az erő, szeretetés józanság Lelke teremti meg a különbözőség áldott egységét. Az ilyen közösségben magától megterem a Lélek minden gyümölcse: szeretet, öröm, békesség... Ez az igazi szolidaritás alapja. Kedves Felügyelők, Presbiterek, Munkatársak! Halljuk hírét, hogy a Lélek hatalmas ébredéseket munkál sokfelé a világban, miközben Európa megtagadja a keresztény örökséget. Isten természetesen tud magának egyházat teremteni akár a kövekből is, mégis először rajtunk, a gyülekezet „kemény magján” kezdi. Az evangéliumok szerint Krisztus szavára megkövült szívű, száradt kezű, béna lábú, süketnéma emberek kapnak új életet, új lehetőséget. Pünkösd ennek az evangéliumi történetnek a folytatása, megvalósulása ma. A Szentlélek által gyógyulhat, újulhat, épülhet az élő kövek egyháza! „Élő kövekből épít már / Templomot itt a Szentlélek. / Kegyelem és új élet vár: / Megváltott, szolgáló élet. / S hol kettő-három ráfigyel, / Mit ígért, nem felejti el, / Jelen van Jézus közöttük.” (EÉ 288,4) Isten munkatársai vagyunk? Ez többé nem kérdés azok számára, akik a pünkösdi Lélek erőterében élnek! helyi lelkipásztor röviden azért ismertette Pürkerec hiteles történetét is. Mint mondotta, a település a 11. század elején alakult, lakossága a határőrséggel megbízott székely népből való. A falu neve először az Ulászló király által 1498-ban kiadott záloglevélben szerepel „Purkeretz” alakban, egy 1513-ban keltezett okmányban pedig „Polkaritz” formában fordul elő. A Széli-krónika szerint 1444-ben Pürkerecen kis kápolnát építettek Mária Magdolna tiszteletére, és 1445-ben a pürkereciek elszakadtak a csernátfalusi anyaegyháztól. 1447-ben megalakult az önálló pürkereci egyházközség, amelyhez Tatrang, Zajzon, Bodola, Nyén (mai nevén: Keresztvár) is hozzátartozott. A sziklás dombon lévő kápolnát 1720-ban öt méter hosszú és négy méter széles szentéllyel bővítették, később a szentélyt egy pótfülkével nagyobbították a zajzoni hívek használatára. 1873- ban határozta el az időközben protestánssá lett közösség, hogy a régi kápolna helyén - Véber György brassói építész tervei alapján - új templomot épít. A munkálatokat azután - Fejér Gyula lelkész irányításával - 1883-ban fejezték be. 1973 és 1979 között nagy felújítás zajlott: a templomot kívül-belül újrafestették, újrafedték a tornyot, a harangokat és az orgonafújtatót „villamosították”. Mindezt a pürkereci gyülekezet saját erejéből. A legutóbbi renoválást 2006-ban kezdték el. Isten segedelmével, a hívek, az egyházkerület, valamint a helyi önkormányzat és különféle szervezetek adakozó készségének köszönhetően ma Pürkerecen teljesen felújított templomban hangzik Isten újjáteremtő igéje. ■ Fejér Olivér ■ Fabiny Tibor Ugye észrevették testvéreink, hogy színes hetilapunkban több hónapja van egy „Presbiteri” oldal is, amelyen hosszabb-rövidebb írásokat és tudósításokat olvashatunk a presbiteri szolgálatról, annak aktuális kérdéseiről? Örömmel olvastam például lapunk március 8-i számában a február 27-i révfülöpi „presbiteri továbbképzésről” szóló beszámolót, az egyik ott elhangzott előadást, valamint a március 15-i számban Gáncs Péternek a „püspök szemével” írt - szintén Révfülöpön előadott - helyzetképét a presbiteri szolgálatról. Számos értékes gondolatot találhattunk arról is, hogy a püspökön kívül négy lelkész és az országos iroda két vezetője tartott a témával kapcsolatos előadást, illetve adott szakmai kérdésekben útmutatást. Az oldalt külön ünnepélyessé tette a Nyílt levél evangélikus presbitertársainkhoz című kis írás, amelyet a konferencián részt vevő presbiterek fogalmaztak meg a szolgálat csapatmunka jellegéről, az áldozatvállalásról, az egymásért való imádkozás szükségességéről. Sok-sok örömöt szerzett ez az oldal, s bizonyára hozzám hasonlóan más olvasóban is számos új gondolatot ébresztett. Mégis, mindezzel együtt nekem kérdéseim is támadtak, sőt valaminek a hiányát is azonnal érzékeltem. A kérdésem így hangzott: presbiteri „továbbképzés”? De hát még „képzés” sincs a presbiterek számára, akkor nem elhamarkodott dolog „továbbképzésről” szólni? Többen jó ideje dolgozunk azon, hogy legyen végre szervezett képzés egyházunkban felnőtteknek, különösen is a presbitereknek. Erre majd még visszatérek. A hiányérzetemet így fogalmaztam meg: nagyon „papos” hierarchikus, felülről szervezett még a mi presbiteri „továbbképzésünk”! A lap felső oldalán elsőnek a négy előadó lelkész (Bozorády Zoltán, Sághy Balázs, Hafenscher Károly, Szabó Vilmos Béla) fényképét láttuk, egyet Mekis Viktória országosirodaigazgató-helyettesről és két képet a presbiterekről - de név nélkül! Milyen kár, hogy a presbiterek „névtelenek”! Milyen kár, hogy egy presbiter hozzászólásáról sem olvashattunk a tudósításban! Milyen kár, hogy a presbiterek által megfogalmazott szép nyílt levél alatt sem olvashattuk legalább néhány presbiter nevét! (Látom persze, hogy a hatvan név felsorolása tipográfiailag lehetetlen.) Mégis: jó lenne, ha a jövőben ilyen fórumokon nemcsak lelkészek és vezető tisztségviselők lennének az előadók, hanem maguk a presbiterek is! Ne csak „névtelen” hanem „neves” presbiterek legyenek presbiteri „továbbképzésen”! Ne (csak) a papok, a püspökök találják ki a presbiteri képzés szükségességét, hanem a maguk a presbiterek is lehessenek aktív kezdeményezők! Ne (csak) „felülről” vezényelt egyház legyünk, hanem adjunk bátran teret, lehetőséget, biztatást az „alulról jövő” kezdeményezéseknek is! Tudom én azt jól, hogy mi nem „presbiteriánus egyház” vagyunk, de nem is vagyunk hierarchikus rómaiak! Ne féljenek lelkészek és egyházi vezetők nagykorúnak tekinteni a gyülekezet tagjait, különösen is a presbitereket! Ne kórusnak tekintsük őket, akiket „karvezetni” kell, hanem hagyjuk, sőt kezdeményezzük, hogy maguktól dalra fakadjanak, s álljunk be mi is közéjük énekelni! Szemléletváltozásra van tehát szükség! Mondják, van olyan lelkész, aki nem örül maradéktalanul, ha a presbiterek - úgymond - „okostónik” lesznek, mert sokszor bizony kényelmesebb neki, ha mindenben ő a legokosabb, és akaratát egy „fejbólogató” presbitériummal könnyebben érvényesítheti. Egyházunk azonban véleményem szerint kinőtte már ezt az „atyáskodó” egyházmodellt, s ma már - hála Istennek - a presbiterek sem elsősorban társadalmi „rangként” és passzív szerepként, hanem valódi, aktív feladatként tekintenek presbiteri szolgálatukra. Persze a lelkészi képzettséget, tudást, hivatást továbbra is elvitathatatlan tekintély illeti, s arra tényleg vigyázni kell, nehogy anarchia legyen a gyülekezetben; az sem szerencsés, ha egy-egy hirtelen képzett presbiter a fejére akar nőni a lelkészének. Ám azt se felejtsük el, hogy a lelkészeknek is van nemcsak lehetőségük, hanem kötelezettségük is a lelkészi továbbképzésre - lelkészi munkaközösségek, lelkészkonferenciák, lelkészakadémia keretében. A tanítás nemcsak az egyház arculatához tartozik, hanem az egyház mindig olyan korszakban újult meg, amikor a tanítást komolyan vette, illetve az egyházi élet azokban a korokban vált erőtlenné, dekadenssé, amikor lemondott vagy elfeledkezett a tanítás fontosságáról. A jó pap holtig tanul, ám tudjuk, hogy protestánsként mi az egyetemes papság gondolatát képviseljük, tehát minden hívő egyháztag „pap” akinek holtig kötelessége tanulni. A reformáció is azért hathatott a 16. században, mert a nagy Luther nem szégyellte, hogy a tanítást a kis és a nagy káték formájában kivigye az egyszerű nép közé. A jó pap holtig tanul, a jó egyház holtig tanít. Az első országos presbiteri találkozót szervezi szeptember 12-én egyházunk vezetősége. A pestlőrinci gyülekezet lesz a házigazdája ennek a kezdeményezésnek: Gáncs Péter püspök és Győri Gábor vezetésével már hónapok óta dolgozik egy csapat a találkozó sikeréért. Az előkészítő bizottságban van egy „akciócsoport” amelyik az evangélikus felnőtt- és presbiterképzés kontúrjait kívánja kidolgozni, s azt az országos találkozón fogja bemutatni. Az „akciócsoport” tagjai rendszeresen találkoznak. Első alkalommal meghallgatták a Magyar Református Presbiteri Szövetség vezetőitől kapott tájékoztatást a testvéregyházban immár két évtizede folyó, magas színvonalú és lelkileg is élénk presbiteri képzésről. Sok mindent tanulhatunk tőlük, bár a mi egyházunk teológiája, arculata, nagysága természetesen különbözik is református testvéreinkétől, de Krisztus Urunk családjában kétségtelenül ők a mi legközelebbi rokonaink. Jelenlegi elképzeléseink szerint egyházkerületi szinten szeretnénk megvalósítani a presbiteri képzést. Szeretnénk figyelembe venni minden eddigi tapasztalatot, a hittudományi egyetemünkön folyó pedagógusképzést, az Evangélikusok Közössége az Evangéliumért bibliaiskolájának képzését és a gyülekezetimunkatárs-képzés eddigi tapasztalatát. Tervezünk alapozó és haladó képzést is. A szeptemberi találkozóig az „akciócsoport” tagjai - lelkészek és világiak - négy alkalommal ülünk össze azért, hogy a rendezvényen csoportunk ismertesse és egyúttal a jelenlévő presbiter testvérekkel „teszteltesse” a közös bölcsességgel kidolgozott képzési tervet, amelyet talán 2010 őszén Isten segítségével elindíthatunk. Legyen az ő áldása ezen a kezdeményezésen! Hordozzuk ezt az ügyet minél többen imádságunkban! Közgyülekezet az angyalok templomában A szeptember 12-i evangélikus presbiteri találkozó majdani helyszíne Pestszentimrén
