Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-05-24 / 21. szám
io 4» 2009. május 24. FÓKUSZ Evangélikus Élet Sztehlo Gábor emlékezete Kiállítás az otthonteremtőről Folytatás az 1. oldalról A pártfogoltakon kívül az „ünnepelt” egykori munkatársai közül is többen eljöttek az alkalomra, hogy Sztehlo Gáborra emlékezzenek. Arra a Sztehlo Gáborra, aki - miként személyes hangvételű beszédében D. Keveházi László összegezte - a gyerekeknek megmentőjük, atyjuk és pásztoruk volt egy személyben. Megmentősége Sztehlo saját, valamint kortársainak visszaemlékezéseiből vett idézet, de olvashatunk szemelvényeket a gyermekmentőről írt könyvekből is. A tárlat kurátora, Kertész Botond történész igyekezett úgy összeállítani az anyagot, hogy valamennyire a templom- és parókiaépítő, gyülekezetszervező lelkésznek, az első magyarországi evangélikus népfőiskola alapítójának képét is felvillantsa. A Deák Téri Evangélikus Gimnázium kamaraénekkara, vezényel Kardos Anna jük, aki nem félt volna saját életét adni az övékért. Atyjuk, aki a szüleiketcsaládjukat próbálta pótolni. Pásztoruk, aki legfőképpen nem az igehirdetésével, hanem az életével prédikált előttük. Az Evangélikus Országos Múzeumban szeptember 30-ig látható kiállítás döntő része Sztehlo Gábor gyermekmentő munkáját mutatja be, elsősorban fotókon, illetve a hozzájuk tartozó képaláírásokon keresztül. A rendhagyó képaláírások több-Sztehlo Gábor szeptember 25-én lenne százéves. Május 25-én konferenciát rendeznek tiszteletére, a születésnapon pedig a gyermekmentőt mintázó szobrot leplezik le Budapest szívében, a Deák téren. A centenárium alkalmából a Magyarországi Evangélikus Egyház a 2009. esztendőt Sztehlo-évként hirdette meg, hogy minél sokrétűbben mutatkozhasson meg a diakóniai vezető (példa) képe. ■ Vitális Judit Sztehlo Gábor életútjának főbb állomásai 1909. szeptember 25-én született Budapesten 1927-1931: a soproni evangélikus teológia hallgatója 1931-1932: finnországi ösztöndíj 1932. május 28.: D. Raffay Sándor püspök lelkésszé szenteli, majd káplán a budavári gyülekezetben 1933-1935: a hatvani gyülekezet lelkésze (1934-ben anyagi támogatást teremt, 1935-ben felépül a templom, és felszentelik) 1935-1942: a nagytarcsai gyülekezet lelkésze 1936. március 22: a nagytarcsai missziói egyházközség lelkészévé iktatják 1936: megnősül, felesége Lehel Ilona; két gyermekük születik: Gábor és Ildikó 1937: a finn lelkészek számára rendezett közös lelkészkonferencián megfogalmazódik a nagytarcsai népfőiskola gondolata 1938. október 23.: a nagytarcsai Tessedik Sámuel népfőiskola alapkőletétele 1942 - 1944 tavasza: egyházkerületi missziós lelkész 1944. március: D. Raffay Sándor püspök megbízásából a református Jó Pásztor Egyesülettel együtt elkezdi a zsidó gyermekek szervezett mentését 1944. október - 1950. január: tartós szabadságot kap az evangélikus egyháztól, hogy minden erejét a gyermekek mentésére, otthonok kialakítására és szervezésére fordíthassa. 1944 karácsonyáig harminckét otthonban szervezi meg a gyermekek elhelyezését és ellátását a svájci Vöröskereszt anyagi és erkölcsi támogatásával, családi házakban 1945 tavasza: a harminckét otthonban árván maradt, legkülönbözőbb korú gyermekek számára a Pax gyermekotthont szervezi meg, és iskolát épít a Weiss Manfréd által felajánlott magánterületen 1950. január 7.: a Pax otthont államosítják 1950. január 7. - 1951. október 15.: segédlelkész a budavári, kelenföldi, majd a kőbányai gyülekezetben 1951. október 15. -1961. december: evangélikus szeretetotthonokat szervez; többek között a fogyatékos gyermekeket és öregeket gondozó pesthidegkúti szeretetotthont 1956: családja Svájcba távozik 1961. december: meglátogatja családját, szívinfarktust kap, orvosai tanácsára ottmarad 1962: Hochfluh-Hasliberg kerületi papjaként vállal szolgálatot 1972: megkapja a legmagasabb izraeli kitüntetést, az Igazak Jad Vasem-érmét, fát ültethet Jeruzsálemben az Igazak ligetében 1969-1974: Interlaken der Oberhasli kerület lelkészeként szolgál 1974. május 28-án bekövetkezett haláláig. iuxuuptw vmwxy „Napsugaras beszélgetés Látogatás Ferenczy Erzsébetnél ► A második világháború végén az embermentő Sztehlo Gábor újabb problémával találta szemben magát: a főváros utcáin sok magára maradt, éhező gyermek tekintett rá. Amennyit csak tudott, összegyűjtött belőlük, és néhányukat a Budakeszi úton lévő Napsugár otthonban helyezte el. Ennek az intézménynek a vezetője Ferenczy Erzsébet óvónő volt a kezdetektől egészen az államosításig. Erzsiké nénit, Sztehlo Gábor még ma is jó egészségnek örvendő egykori munkatársát azokról a nem könnyű, számára mégis szép évekről kérdeztük.- Erzsiké néni, hogyan került kapcsolatba Sztehlo Gáborral és a Napsugár otthonnal?- A háború alatt elveszítettem óvónői állásomat, hazamenni pedig nem tudtam vidékre a szüléimhez. Ekkör a testvérem, Ferenczy Zoltán, aki maga is lelkész, megkérdezte, hogy nem mennék-e Sztehlo Gábornak a gyermekotthonba segíteni. Örömmel mondtam igent, bár akkor még nem is tudtam pontosan, mi lesz a feladat.- Az otthonban a gyerekek eleinte vegyesen voltak, nemre és életkorra való tekintet nélkül. Hogyan kerülhettek oda?- Többségükben a nagytiszteletű úr hozta őket. Vagy úgy, hogy járta az utcákat, és ha látott elhagyott, magányos gyermeket, elhozta, vagy szóltak neki, hogy melyik házban van elárvult csemete. Senkit sem hagyott magára. Akivel találkozott - bármilyen rossz egészségi vagy lelkiállapotban volt is -, magával hozta. Igyekezett mindennap megnézni, hogyan boldogulunk, miben szorulunk segítségre.- Háború utáni időszakban nem lehetett könnyű feladat ennyi éhező gyermekről gondoskodni.- Nem bizony. Sokszor volt üres a konyha. Emlékszem, egyik nap a nagytiszteletű úr aggódva látta, hogy aznapra semmi élelmünk nincs. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, ma is fogunk ebédelni: az erdőben rengeteg gomba van. Eszembe sem jutott, hogy lehet köztük mérgező is! A gondviselő Isten akkor is velünk volt, mert senkinek nem lett semmi baja!- Az otthon vezetőjeként évekig volt Sztehlo Gábor közvetlen munkatársa. Milyennek ismerte meg őt?- Nála jobb emberrel sem azelőtt, sem azután nem találkoztam. Nagyon békés természetű volt, aki minden gond és baj ellenére is igyekezett vidámnak mutatkozni és a környezetét is felvidítani. Rengeteg munkát végzett azzal a sok gyerekkel! S ahogy szedte össze őket, az valóban páratlan dolog volt. ■ Boda Zsuzsa Az üldözött vagy elhagyott, magára maradt embernek s még sokkal inkább a gyermeknek a család hiányzik a legjobban. Van, aki látszólag túlteszi magát e fájó hiányon, megkeményedik és világcsavargóvá válik, aki soha semmilyen közösségbe sem óhajt belehelyezkedni. Ez azonban nem más, mint önbecsapás, menekülés a hiányérzet gyötrelme elől. Legtöbben azonban nem hazudnak maguknak, se másnak: szeretetet, meleget, védettséget várnak és kérnek. A mi otthonainkat kezdettől fogva úgy indítottuk, hogy védenceinknek valóban otthont és ne csupán intézetet biztosítsanak. Kerülni akartuk - amennyire csak lehetett - az „árvaháznak”, a zártságnak, a terhes fegyelemnek még a látszatát is. Az „otthonszerű” otthonban a legfontosabb „kellék”: a nevelő személye. Olyan ember kell oda, aki megteremti maga körül a családiasság légkörét, aki anyaszívű, akkor is, ha neki magának nincs is vér szerinti gyermeke. Önzetlen, önfeláldozó nők kellenek - főként a kicsik mellé -, akik idejüket, életüket teljesen ennek a feladatnak szentelik, olyan odaadással, mintha saját gyermekeiknek lennének igazán jó szülői. Ezzel a tanáccsal láttam el naponta az egyes házak „mamáit”, és örömmel tapasztaltam, hogy nemcsak a gondozók, de a munkásnők és munkások között is több anya- és apaszívű akadt, akik valóban szép eredményeket értek el. Ilyen igazi anyaszívű teremtés volt a legkisebbek mamája, a Napsugár otthon vezetője, Ferenczy Erzsébet óvónő. Hihetetlen gondoskodással istápolta a kicsiket kezdettől fogva, hogy kijöttünk a Budakeszi útra. Szívósan, céltudatosan küzdött az ő „fejlődő gyermekeiért”, akiknek „mindenből jobb kell, mint a kamaszoknak”. Nem volt éles, sem támadó, de nem nyugodott, míg célt nem ért. A levegőt is napsugarassá tette maga körül, és több sérült lelkű gyermek vált egészségessé a keze alatt. Ez a fiatal lány, aki külsőre igazán nem volt „anyatípusnak” mondható, oly sokat tudott az anyai szerétéiből adni, hogy gondozottjai sohasem érezhették intézetben magukat, ahol akár csakfél órákra megfeledkezhetnek róluk. A legszegényesebb időszakban is nevetés töltötte be az ő házukat, és Révész doktornő mindig Erzsiké nénit állította példának a többi mama elé. (Részlet Sztehlo Gábor naplójából)
