Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-05-17 / 20. szám

2 ◄! 2009- május 17. FORRÁS Evangélikus Élet HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP (ROGATE) KOL 4,2-4 Az ige ajtaja SEMPER REFORMANDA „Mikor azonban nem testi, hanem örökkévaló javakról van szó, teszem, hogy Isten minket igéjében meg­tartson, megszenteljen, bűneinket megbocsássa, nékünk Szentlelket és örök életet ajándékozzon, itt egészen nyilvánvaló és bizonyos az Isten aka­rata. Akarja, hogy minden ember üdvözöljön. Akarja, hogy minden ember megismerje bűnét, s higgye a Krisztusban bűnei bocsánatát. Mi­kor tehát ilyeneket kérünk, akkor nem kell utána tennünk, hogy mind­­azáltal ne úgy legyen amint én aka­rom, hanem amint te. Mert hiszen tudjuk, hisszük, hogy ő ezeket kész­ségesen és minden bizonnyal adni akarja. E tekintetben igéje egészen világos, és akarata nyilvánvaló.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) www.myluther.hu Arisztarkhosz még aludt. Pál az ágyon feküdt ugyan, de már ébren volt. Ilyenkor reggel nehezen nyílt ki a szeme. Mindig gyulladt volt, de al­vás közben le is ragadt. A nyíló kis ré­seken keresztül homályosan látta az ablakon beszűrődő fényeket. A kör­vonalak homályosak maradtak.- Egyre rosszabb a szemem - gondolta. Az a nap, amikor Damaszkusz fe­lé levetette a ló, és azt a vakító fényes­séget látta, helyretette ugyan az éle­tét, de a szemét végképp tönkretet­te. Öregesen, szűkmarkúan bánva a mozdulatokkal végezte el el a regge­li rituális mosdást és az imát.- Na, ma talán befejezzük a leve­let - mormolta maga elé. Napok óta dolgoztak rajta. Bár tudnánk imádkozni mélyről tö­rően, hogy meghallja az, aki a mély­ben minket keres! Bár tudnánk imádkozni elszégyen­kezve a megfogalmazás töredékessé­gén, hogy megértsen az, aki a megre­pedt nádat nem töri el! Bár tudnánk imádkozni kiáltva, hogy meghallja az, aki a világot is el­hallgattatja, hogy minket meghallhas­son! Bár tudnánk imádkozni, elveszet­ten kiáltani, hogy aki keres, megtalál­jon! Napok óta dolgoztak rajta. Ő diktált, a fiatalok írták. Ez sem ment persze gond nélkül. Olykor előreszaladtak a gondolatai, alig győzték az írnokok. Emiatt nem is sikerült mindig a ma­ga stílusát megtartania. Idegesítette az, ami Kolossé környékén zajlott. A tévtanítások olyan könnyen megza­varják a frissen kereszténnyé lett embereket. Ő is így volt ezzel koráb­ban: mindent akart egyszerre. Mennyi idő telt el, amire megértet­te Krisztus titkát! Most arra gondolt, meddig lesz még mondanivalója. Már nem akar­ta ismételgetni magát. Fontos helye­ken mondta már el azt, amit akart, le is írta a lényeget. Néha úgy érezte, már mindent. Lesznek-e Isten igéjé­nek újabb üzenetei az ő számára? Nem túl öreg már ehhez? Lehet, hogy már csak a saját halálának bá­torságát kapja meg? Lesz-e olyan, amit még érdemes lesz másokkal is megosztania? Az üzenet eddig naponta érkezett. Láttam már tévedést, félremagyará­zást, nem megértést, lelki erőszakot. Láttam már rossz irányba vezetett, lehullott életeket, halál előtt felismert kudarcokat. Láttam már tévedhetetlen tudást, rettenetes magabiztosságot. Láttam már megalázottságot, meg­botránkozást és szellemi szolgaságot. Megrettenve gondolok arra, hogy bármelyiknek részese vagyok vagy lehetek. Az üzenet eddig naponta érkezett. Olyan volt ez, mint valami ajándék. Mintha mindennap kapott volna va­lami újat. Amikor megértett egy-egy újabb gondolatmenetet, mintha fel­­emelkedett volna. Mintha maga az -- üzenet vált volna az ő hordozójává is. Mintha valami ajtó nyílt volna ki, amelyen beléphetett, amely után egy újabb szoba tárult fel előtte, újabb aj­tókkal. Vagy ahogy minden reggel lá­tásra ébred beteg, begyulladt szeme az újabb csodákra. Csikordulva nyílt az ajtó, Timóte­­us érkezett. Nem volt egyszerű bejut­ni börtöne szobájába. Kint őrök áll­tak. A rabság az azért rabság. Tanít­ványai mégis hűségesen látogatták naponta. A fiatalember magával hoz­ta az ébredő város minden vidámsá­gát. Pál hirtelen vágyakozva gondolt arra, milyen jó lenne kint az utcákon, az embereknek beszélhetne a piacon, vitázhatna, érvelhetne. Hiányzott neki a sokféle szín, amelyet vaksi sze­me még felfogott, ki tudja, meddig. Helyette itt kell rostokolnia ebben a félhomályos odúban. Csak a szűk ab­lak résén keresztül mutat meg magá­ból valamit a kinti világ. Az ajtót bámulta. Bár támadnának gondolatok, értel­mesek, egyszerűek, személyesek és mindent átfogók! Bár szólnának igehirdetések min­dentfeldúlón, nyugtalanságot szülők, világokat felkavarok! Bár lenne vigasztalás, gyászon át­segítő, félelmet oszlató, magányt eny­hítő, betegséget gyógyító! Bár adatna a szavak ereje, látsza­na rajtunk a Lélek ereje! Az ajtót bámulta. Megint nyikordult a sarokvas, ahogy most újra becsu­kódott. Kitárult, hogy aztán újra visszacsukódjon. Igen, ilyen az ige aj­taja is. Kitárul, aztán visszacsukódik. Ahogy Isten engedi. Krisztus titka így tárul fel, lépésenként, ajtónyitódá­­sonként. Amikor kap belőle valamit, olyan szabaddá válik tőle, mint a kint levő világ. Akkor ellen tud állni minden szenvedésnek, bezártság­nak, rosszkedvnek, teste öregedésé­nek, a közelgő meghalástól való fé­lelmének. Mennyire szeretné, ha még nyílna ez az ajtó! Nem érdekel­te, hogy meddig él, de az, hogy eb­ből a titokból addig mindennap ré­szesülhessen, hogy még többet és még jobban megtudhasson - azt nagyon szerette volna. Timóteus leült, tollat vett elő. A VASÁRNAP IGÉJE Bár mernénk imádkozni igazi válto­zásokért! Bár mernénk imádkozni a világ megbékéléséért, az egyház mozdulá­sáért, hogy az ige ajtaja kinyíljon! Bár mernénk imádkozni, hogy em­beri életek megváltozzanak, hogy ká­oszban levő sorsok rendeződjenek! Bár mernénk imádkozni, hogy tör­ténjen igazi csoda! Timóteus leült, tollat vett elő. Arisz­tarkhosz is felült az ágyán. Pál pedig diktálni kezdett:- Az imádkozásban legyetek kitar­tóak, és legyetek éberek: ne szűnje­tek meg hálát adni. Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amely miatt most fogoly is vagyok, hogy azt hirdethessem. Egy darabig csöndben állt. Túl bensőséges lenne, ha elmondaná, mennyire fontos ez neki. Az, aki az imádságokat hallja, úgyis tudja majd. A begyulladt szemek hamar könny­­bélábadnak. A záró köszöntések maradtak még hátra. Ezeket együtt szedegették össze, nehogy kifelejtsenek valakit. Hama­rosan útra kel a levél. De vajon elér­­e a szívekhez és agyakhoz, ahol ak­kora a bizonytalanság? Egyben azon­ban biztos volt: az érte elmondott imádságok kinyitják előtte újra és új­ra az ige ajtaját. Már nem kételkedett ebben. Nem a levél olvasói miatt, ha­nem Isten miatt, aki ezt megadja. Tudta, hogy megadja.- A lap alján hagyj még, fiam, egy kis helyet, ahová az én nagy betűim­mel írhatok egy sort a saját kezem­mel is! Timóteus bólintott. ■ Koczor Tamás ► Szenczi Molnár Albert a 17. szá­zad legelején készítette el a gen­fi zsoltárok magyar versfordítá­sait. A százötven zsoltár mellett még néhány más liturgikus szö­veget is verssé formált, köztük Luther Márton reggeli imádságát. „Az Úr az én pásztorom, nem szűköl­ködöm’.’ így kezdődik az egyik legtöb­bet idézett zsoltár, számozása szerint a huszonharmadik. Az Isten vezeté­sében bizakodó nemzedékek sora merített már erőt e zsoltár gondola­taiból, békességet sugárzó képei re­ményt és békességet közvetítenek a ma emberének is. „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te mindig velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem." Csen­des napkezdő imádságként és a leg­nehezebb élet-halál helyzetekben egyaránt elmondhatjuk, elénekel­hetjük. Énekköltők szívesen verselik és zenésítik meg saját koruk ízlése szerint: megtaláljuk Heinrich Schütz­­nél, Franz Schubertnál éppúgy, mint a mai magyar gospelegyüttesnél, a Bolyki Brothersnél. Már Huszár Gál 1574-es énekes­könyve közöl egy ismeretlen szerző­től származó verses változatot, amely a 23. zsoltár gondolatait követi, Az Úr­isten nékem édes táplálóm szövegkez­dettel. Ennek az éneknek a dallama felismerhetően emlékeztet Loys Bour­geois genfi zsoltárdallamára, még ha azt négysorosra szűkíti és ritmikailag egészen át is formálja. Ez az adat azt bizonyítja, hogy a genfi zsoltárok egy része ismert volt Magyarországon EGY DALLAM - KÉT IMÁDSÁG CANTATE Az Úr énnékem őriző pásztorom Hálát adok néked, mennybéli Isten már Szenczi Molnár Albert előtt is. (Érdekesség, hogy a Huszár Gálnál megjelenő énekhez később egy má­sik zsoltárszöveg társult, a kilencven­­kettedik. Mi ma így énekeljük: Mely igen jó az Úristent dicsérni - EÉ 47.) 1607-ben jelent meg a genfi zsol­tárok teljes magyar fordítása, s hama­rosan széles körben használni kezd­ték a református és az evangélikus gyülekezetek egyaránt. A huszonhar­madik zsoltár, Az Úr énnékem őriző pásztorom (GyLK 684) különösen el­terjedt lehetett: a kottás lejegyzések­ben bővelkedő Eperjesi Graduálban (1635) csak a zsoltár szövege szerepel; valószínű, hogy a dallam addigra már közismert volt. A dallam kedveltségét az is bizo­nyítja, hogy Szenczi Molnár Albert ugyanerre a dallamra alkalmazza Lu­ther reggeli imádságának - „Hálát adok neked, mennyei Atyám, szere­tett Fiad, a Jézus Krisztus által...” - verses parafrázisát is (Hálát adok néked, mennybéli Isten - GyLK 791). Luther imádsága egyszerű prózai for­dításban szintén ismert volt már ko­rábban Magyarországon, a fentebb említett Huszár Gál-kötet is tartal­mazza. Az Eperjesi Graduálban azon­ban már a Szenczi Molnár-féle verses változat szerepel két versszakkal. (A költemény eredetileg négy versszakos, Há - lát a-dók né - ked, mennybé - li Is - ten, Szent Fi - ad - nak, a Krisztus - nak ne - vé - ben, i 4-Hogy en - ge - met ez éj - jel meg - ö - riz 0 tél, i —a —J 4-P Min-den ve-sze - de - lem-tói meg-men-tet - tél: I Sh p +—é Tartsd meg, kér-lek, e na-pon is él - te - met, frr r_r J J ^ W J Bűn - tói s min-den kár - tói ments meg en-ge - met! 2. Magam, Uram, ajánlom szent kezedbe, Mind testem, lelkem vedd őrizetedbe, Szent angyalidat ne vedd el mellőlem, Szent Lelked se távozzék el éntőlem, Hogy vakmerő bűnöktől ma is menten Megőriztessék épen testem, lelkem! Szöveg: Luther reggeli imája alapján Szenei Molnár Albert 1612. Dallam: 23. genfi zsoltár, GyLK 684. [RÉ 495,1-2], Eged Itten diczmínc. Luther imádságához még kétstrófányi általános könyörgést társít. Lásd: Re­formátus énekeskönyv 495.) Az ősi zsoltárt és a Luther-imát összekapcsolja tehát míves dalla­muk; az egyik szöveggel énekelve a dallamot könnyen felidéződnek ben­nünk a másik vers gondolatai is, szinte mintha egyszerre két imádsá­got mondanánk. ■ Bence Gábor Az Úr énnékem őriző pászto­rom, / Azért semmiben meg nem fogyatkozom. / Gyönyörű szép mezőn engemet éltet, / És szép kies folyóvízre legeltet; / Lelkemet megnyugtatja szent nevében, / És vezérl engem igaz ösvényében. // Ha a halál árnyé­kában járnék is, / De nem félnék még ő sötét völgyén is, / Mert mindenütt te jelen vagy énvelem, / Vessződ és botod megvigasztal engem, / És nekem az én ellen­­ségim ellen / Asztalt készítesz, eledelt adsz bőven. // Az én fe­jemet megkened olajjal, / És en­gemet itatsz teljes pohárral; / Jó­voltod, kegyességed körülvé­­szen / És követ engem egész életemben. / Az Úr énnékem megengedi nyilván, / Hogy mind éltiglen lakjam ő házában.

Next

/
Oldalképek
Tartalom