Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-05-03 / 18. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2009. május 3. !► 15 A Mit tanulhatunk a természeti népektől? A Föld napján, április 22-én olvastam, hogy a bennszülött népek klímaváltozási világtalálkozóján nyolcvan ország négyszáz bennszülött népcsoportjának küldöttei gyűltek össze Alaszkában. Az egyik fájó téma az volt, hogy vannak, akiknek már menekülniük kell a globális felmelegedés miatt. Alaszkában egyelőre csak háromszázhúsz ember kényszerült arra, hogy az olvadás miatt falujától kilenc kilométerre, egy magasabban fekvő területre költözzön, a Csendes-óceán déli részén felevő Carteret-szigeteket viszont a napokban háromezer őslakosnak kell elhagynia a vízszint emelkedése következtében. A bennszülött népek összlétszámát háromszázötvenmillióra becsülik. Képviselőik elmondták, hogy maguknak nem az áldozat szerepét szánják, hiszen sok olyan ősi tudás birtokában vannak, amelyek jól hasznosíthatók a klímaváltozás elleni küzdelemben. Ma már szenzációnak számít, ha bolygónkon olyan törzset találnak, amely nincs kapcsolatban a civilizált világgal. De azért olyanok vannak, amelyeknek az életében saját hagyományaik egyelőre fontosabbak, mint a fogyasztói világ. Ilyen életmódot folytató emberekkel én is találkozhattam. Ez a történet is evangélikus gyökerű. Több mint tíz éve egy kelenföldi szeretetvendégségen dr. Csepregi Márta finnugor nyelvész tartott előadást Szibériában élő nyelvrokonainkról. Ő akkor már többször járt egy hanti családnál, diákat is vetített a rénszarvastartók hétköznapjairól. A téma magával ragadott, elhatároztam, hogy megpróbáljuk filmen is bemutatni a hantikat. Néhány hónapos előkészület után egy hétig Szurgutban, a most már Magyarországon is ismert nevű olajvárosban küszködtünk az orosz hatóságokkal, de megérte. Egy szép március végi napon Mártával és a stábbal együtt ott álltunk a méteres hóban egy világvégi vasútállomáson, és egyszer csak feltűnt egy hanti család. Papa, mama, kislány, kisfiú, a kedves ázsiai arcok alig látszottak ki a rénszarvasbundából. Mintha egy meséből léptek volna elő. A mínusz húszfokos időben motoros szánjukon vittek minket a téli szálláshelyükre, egy barátságos gerendaházba. Márta ismerte a körülményeket, nekünk is elmondta, hogy a hantik öt-hat magyarországnyi törzsi területei alatt a világ egyik legnagyobb olajmezőjét találták meg. Joszifék közvetlen közelében is folyt a kitermelés. Bár mi csak nagy fehér hómezőket és szép fenyőfákat láttunk, tudtuk, hogy szennyezettek a vizek, sokkal kevesebb a folyókban a hal, és szinte teljesen eltűntek a vadászhaÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: Kézdy Edit tó prémes állatok. Ugyanakkor a LukOil - azóta a benzinkútjaik itt vannak Magyarországon is - kárpótlásképpen motoros szánt, benzint, tejkonzervet és édességeket ajándékozott a bennszülötteknek. Persze kívülről nézve ez is inkább átok volt, mint áldás, felőrölte a hantik hagyományos életét. A népet ősi szabályai arra tanították, hogy óvni kell a természetet. Ha arra kényszerültek, hogy kivágjanak egy fát, előtte a fa szelleméhez fohászkodva bocsánatot kértek. Joszif nagyon értett a faragáshoz, felesége, Rima meleg és tetszetős rénszarvasbőr csizmát varrt, esténként élveztük a lassú, békés hangulatú beszélgetéseket. Joszifnak még abból az időből is volt egy története, mikor a hantik és a magyarok együtt kenuztak a nagy folyón. A hantik életét gazdagnak és sokszínűnek láttuk, de aggódva kér-Aliszka deztük egymástól, hogy vajon meddig tudják megőrizni. Tíz év után, tavaly nyáron ismét Joszifékhoz érkeztünk, hogy felnőtt, húszéves lányuk életén keresztül mutassuk be a hantik előtt álló lehetőségeket. Aliszka fél évig Budapesten tanult, de már előtte, a hantimanszijszki egyetemen megismerkedett a fogyasztói társadalom vonzerejével. A család a rénszarvasok mozgását követve most is évszakonként más-más szálláshelyen lakik, de míg tíz éve tavasztól őszig sátorban éltek, most már mind a négy szálláshelyen faház áll. A tévéantennát nehéz beállítani, de a monitor és a DVD-lejátszó jól működik, viszik magukkal, ha a rénszarvasok megindulnak. Főleg a gyerekek miatt. Aliszka nyelveket és néprajzot tanul, Sztyopa olajmunkás lesz. Ha szünetben hazajönnek a tajgára, visszailleszkednek az otthoni életbe, de esténként a viliódzó képekről nem szívesen mondanak le. Mobiltelefonja mindenkinek van. Igazából arra számítottunk, hogy tíz év alatt többet változott az életmódjuk. Persze ma már nemcsak vadhúst, halat, otthon sült kenyeret és bogyókat esznek. Ötven kilométerre van a bolt, de a terepjáróval néha elmennek bevásárolni. Néztük a gyönyörű, ácsolt raktárak körül hánykolódó műanyag palackokat, és arról beszélgettünk, hogy bőven lenne mit tanulnunk egymástól. Mindent meg kellene őrizni a régi hagyományokból, csak a házakra kellene napkollektort és napelemeket tenni és a fűtést sokkal gazdaságosabbá alakítani. A hantik most nem fejik a rénszarvasokat, pedig más északi népektől eltanulhatnák a rénszarvassajt-készítést. De a legfontosabb, hogy megmaradjon szellemi gazdagságuk, és ne ragadja őket magukkal a fogyasztói világ. Ezt persze nekünk is meg kellene tanulnunk - nem csak a globális felmelegedés miatt. ■ Gadó György Pál Irén néni, a sömjéni gondnoknő Vannak emlékek, melyek végigkísérik az ember életét. Akkor is, ha évtizedek múltával idéződnekfel, megfoghatatlan jó érzéssel töltenek el. így tolulfel most az emlékeimben Kemenessömjén, egy kis földszintes ház hosszú udvarával és a konyha, ahol sokat beszélgettünk Irén nénivel, ízes, szép kemenesaljai beszéde, jó humora, a családért és a kicsiny leánygyülekezetért érzett szeretete erőt adhatott. És most kaptam a hírt, hogy bizony már egy hónapja, hosszú szenvedés után, csendben, nyolcvannyolc éves korában elhunyt. Nem is gondol sokszor az ember arra, hogy vajon mi lehet azokkal, akiket szeret, hiszen olyan természetes, hogy élnek, hogy itt vannak velünk ebben a világban. Ha képzeletben Sömjénben jártam, ő volt az első, akire gondoltam évtizedek távolából is. Emlékszem, egyszerre két kis harangot húzott a halottakért, és amikor csodálkoztam, hogy nem veri félre, csak mosolygott. Most érte szóltak azok a harangok. Érte és sokakért, akik már előrementek. Jóska bácsiért, Teri néniért és a többiekért, akiket ezekben az években búcsúztatott a celldömölki gyülekezet vagy a filiák. Szerették a főidet és az embereket. Most ez a főidfogadta magába özv. Horváth Lajosnét, Irén nénit is. Hitünkkel azonban valljuk, hogy nemcsak a drága sömjéni földbe került, hanem a kegyelmes Isten kezébe is, aki Krisztusban irgalmába fogadta megfáradt gyermekét. ■ Nagy László EVEL&LEVEL&LEVEL Pálma néni Szomorúan vettem a hírt Sebeiken Pálma néni haláláról (Evangélikus Élet, 2009. április 26.), ugyanakkor az Úr nagy irgalmát is érzem, hiszen kilencvenöt évig élni nagy kegyelem. S én is nagyon örülök annak, hogy ismerhettem, hogy sokat beszélgethettem vele. 2002-2003-ban a révfülöpi Evangélikus Oktatási Központ vezetője voltam; sokfelé hirdettük a központ programjait, s vártuk a vendégeket. így hívott fel Pálma néni, s kérte, hogy ha jön, menjek ki érte a vasútállomásra, mert nehéz a táskája. Nem tudtam, pontosan mennyi idős, bár azt sejteni lehetett a hangjából, hogy nem fiatal. S amikor találkoztam vele, meglepődtem, mert egy idős, de jókedvű, végtelen energiájú és kisugárzású hölgy állt előttem. Hamar összebarátkoztunk. A központ dolgozói azon igyekeztek, hogy a lehető legkényelmesebben érezze magát a házban, és mindennel meg legyen elégedve. Kicsit lepihent, de nem hagyott sok időt a semmittevésre, hiszen vallotta, neki dolga van. Nem sétálgatni jött, hanem dolgozni. Elmesélte munkáit, hogy mennyit fáradozik azon, hogy minden kulturális programon ott legyen. Nagyon örült, ha egy kiállításról, megnyitóról hallott, s persze rögtön tudósította az Evangélikus Életet. Úgy érezte, neki ez a dolga, ha nem teszi, akkor nem tud a programról az olvasó, s az nagyon rossz lenne. Csodáltam energiáját, idős kora ellenére is fiatalokat megszégyenítő lendületét. Törékeny teste volt, néha azt lehetett hinni, összeroppan. Kezén fájdalmas göbök voltak. Egyszer megkérdeztem, nem fáj-e a keze, mert mindig kézzel írta tudósításait. „Dehogynem - mondta -, de ha dolgozom, elfelejtem.” Tetszett neki Révfülöp, s az első látogatást több is követte. Ha csendet kívánt, nyugalmat maga körül, eljött, és a Balaton szépséges színein pihentette szemeit. Többször vittem Tihanyba, hiszen a Tetőtéri esték előadásait nem mulasztotta el. Sokszor hozzászólt, szellemi aktivitását csak bámultam. Amikor elkerültem Révfülöpről, kaptam tőle egy könyvet ajándékba. Sokat gondoltam rá, s mindig örömmel olvastam írásait. A betegség neki is fájt, de hatalmas hite volt, végtelen szeretete Isten iránt. Sokszor mondta: „Tudod, a munka gyógyít.” Igen, ha dolgozott, soha nem érzett fájdalmat. Munkássága, életszeretete, az értékek tisztelete és továbbadása példa előttünk. Hiányozni fog, de hiszem, hogy a földi fájdalmak nélkül Isten közelében békésen pihenhet. Emlékét őrizzük! Somogyi Veronika (Alberti) In memóriám Gyapay Gábor Tisztelt szerkesztőség! Mellékelten küldök egy rövid cikket, és kérem, ha lehetséges, közöljék egyházunk lapjában azért, hogy ha valaha bárki kutatni fogja a Fasori Evangélikus Gimnázium történetét, úgy legyen adat arra is, hogyan kezdődött el ténylegesen az újraindítás, és milyen szerepe volt benne Gyapay Gábornak. Halála kapcsán jutottak eszembe a régi események, és úgy éreztem, hogy emléket kell neki állítani. Ezért fogtam kezembe a tollat. Valamikor 1987 nyarán csoda történt, A párt vezetősége végül is hajlott arra, hogy az egyházi ingatlanok ügyét rendezze, és ennek kapcsán visszaadja a jogtalanul elvett iskolaépületeket az evangélikus egyháznak is. A felsőbbség utasítására ezek után nem volt mi tennie az akkori művelődésügyi miniszternek, Köpeczi Béla elvtársnak, mint hogy értesítse az evangélikus egyházat, és megbeszélésre hívja Nagy Gyula püspök urat. A püspök úr pedig úgy gondolta, hogy a biztonság kedvéért nem árt az ilyen beszélgetésre magával vinni szakmai támogatóit, a gazdasági szakembert, Szemerei Zoltánt és egy jogászt is, az országos egyház jogtanácsosát - e sorok íróját így is tett, kíséretünkben jelent meg a miniszternél. A megbeszélésen hangzott el először az, hogy az egyházi iskolák közül a méltán híres Fasori Evangélikus Gimnáziumot, illetve annak korábbi épületegyüttesét visszaadják az egyháznak. Kétségtelen, hogy voltak már korábban is lobbizások ennek érdekében, de hivatalosan most közölték az egyházzal a verdiktet. A gondot az okozta, hogy csupán az épület visszaadásáról volt szó ekkor, de a kiürítéséről és birtokbaadásáról nem, mert közölték azt is, hogy az épületet az Országos Pedagógiai Intézet (OPI) használja, és elsősorban velük kell tárgyalni a kiürítésről, illetve annak időpontjáról és módjáról. Az OPI igazgatójával és gazdasági vezetőjével én kezdtem el a megbeszéléseket a kiürítés és az átadás feltételeiről, mivel akkor még nem állt más helyiség az OPI rendelkezésére, és idő kellett ahhoz, hogy az épületet át tudják adni. Hosszas viták, egyeztetések után jutottunk eredményre. Az egyház vezetősége ezek után megbízta Gyapay Gábor tanár urat, aki sok szállal kötődött a gimnáziumhoz, hogy mind az épületet készítse elő, mind a pedagógiai feltételeket teremtse meg a gimnáziumi oktatás elkezdéséhez. Az, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyháznak végre van iskolája, méghozzá egy világszerte híres gimnáziuma, nemcsak országszerte, hanem mindenhol, ahol evangélikusok élnek, osztatlan örömet szerzett. Még az USA- ból is kaptam másolatot egy evangélikus újságból, melyben örömükről tájékoztatnak és gratulálnak. Gyapay Gáborra hihetetlenül nagy feladat hárult akkor, amikor elvállata a gimnázium újbóli elindítását. Az épület leromlott állapota, az időközi átalakítások visszaállítása, a tanítás fizikai feltételeinek a biztosítása, a tervezőkkel, kivitelezőkkel való tárgyalások mind-mind embert próbáló feladatok voltak. Csak a tanár úr rendkívüli energiája, agilitása tette lehetővé, hogy a kapott penzumot teljesíthesse. Az újraindított intézet első igazgatója lett, és megszervezte az új tanári kart is. A gimnázium működésének az alapjait ő rakta le. Nyolcvanöt éves volt, amikor eltávozott közülünk; március 17-én búcsúztunk tőle. Megérdemelné, hogy a gimnázium belső terében emléktábla őrizze múlhatatlan érdemeit. Dr. Luthár Jenő (Budapest) -
