Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-04-26 / 17. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2009. április 26. » 9 Evangélikus stratégia és identitástudat Herényi István 2008 júliusában látott napvilágot „a Magyarországi Evangélikus Egyház tervezett stratégiájának első vitaanyaga”. Ennek elején a szerzők közös gondolkodásra és hozzászólásra buzdítanak minden olvasót. Maga a dokumentum - szerintem - nem olyan nagy horderejű, de azt a tényt, hogy egyházunk vezetői elérkezettnek látják az időt arra, hogy a - nem is nagyon távoli - jövőnket megtervezzük, úgy gondolom, igen komolyan kell vennünk. Szokásomhoz híven - mivel úgy éreztem, hogy van mondanivalóm - elolvasva az anyagot „tollat ragadtam" és észrevételeimet megfogalmazva el is küldtem a megfelelő internetes honlapon keresztül. Meglepetve tapasztaltam, hogy az év végéig mindössze hárman szóltunk hozzá. Igaz, hogy a dokumentum nem kapott kellő nyilvánosságot: van olyan lelkész testvérem is, aki csak tőlem - laikustól - értesült róla, de a hozzászólások csekély volta így is megdöbbentő. Csak remélni tudom, hogy a véleménynyilvánítás egyéb formái nagyobb népszerűségnek örvendenek. Ez a dokumentum számos alkalommal és több összefüggésben is említi a lutheránus identitástudat fogalmát. Úgy érzem azonban, hogy jelenleg ez a fogalom nincs kellő tartalommal megtöltve: többször voltam részese (bár inkább csak hallgatója) ezzel kapcsolatos beszélgetéseknek, és azt tapasztaltam, hogy bajban vapvunk. ha mee kell fogalmaz-----—0/------------ o O nunk azt, hogy mit is értünk evangélikus identitástudaton. Ezért most olyan együtt gondolkodásra szeretném biztatni olvasóimat, amelynek során tartalommal tölthetnénk meg ezt a fogalmat. Én most kísérletet teszek arra, hogy összefoglaljam, számomra mit jelent evangélikusnak lenni, és azt remélem, hogy ezt majd mások is megteszik, mert - meggyőződésem, hogy - bár egyénenként eltérő az, hogy kinek mit jelent, biztos, hogy létezniük kell közös vonásoknak is. Remélem, hogy ezzel a stratégia készítőinek munkáját is megkönnyíthetjük. Az első észrevételem az, hogy evangélikus identitástudatom és magyar identitástudatom között számos párhuzamot fedezhetek fel: sok hasonlóság van aközött, hogy mit jelent Magyarországon evangélikusnak lenni, és aközött, hogy mit jelent a világban magyarnak lenni. Fontos itt Magyarország hangsúlyozása, mert például finn testvéreink számára nyilván mást kell, hogy jelentsen az evangélikus identitástudat, mint nekünk, mert ők nem szórványban élnek. Pósa Lajos írta: „Magyar vagyok, magyar. Magyarnak születtem. / Magyar nótát dalolt a dajka felettem. / Magyarul tanított imádkozni anyám / És szeretni téged, gyönyörű szép hazám.” Ehhez hasonlóan sokan elmondhatjuk, hogy evangélikusok vagyunk, mert evangélikusnak születtünk. Ahogyan nem mi döntöttük el, hogy magyarok legyünk, felekezeti hovatartozásunkat is legtöbb esetben mások - többnyire szüléink, nagyszüleink, keresztszüleink - döntötték el helyettünk. Ebből mindenesetre következik az, hogy nem büszkélkedhetünk vele mások rovására, de nem kell szégyenkeznünk sem miatta, Vállalnunk kell, mint ránk bízott drága kincset, amely olykor öröm forrása, máskor teher, de mindkét esetben felelősséget ró ránk: a megőrzés és a továbbadás felelősségét. Életem különböző szakaszaiban változó jelentőséget tulajdonítottam magyarságomnak is, és lutheránus voltomnak is. Most csak az utóbbival foglalkozom. Ifjúságomban - szüleim és lelkészeim nevelésének köszönhetően - nagyon fontos volt számomra. Bátran vetettem magam „hitvitákba” bár nem voltam túl jó vitatkozó. Megfordult a fejemben az is, hogy lelkész legyek. Amikor pedig egy katolikus leány iránt viszonzott vonzalmat éreztem, bezártam a szívemet. Később annak a fontossága, hogy lutheránus vagyok, megkopott, sőt néha úgy éreztem, hogy semmit sem jelent. Ebben nagy része volt annak, hogy életem olyan fordulatot vett, amelynek során nemcsak az egyháztól, hanem Istentől is eltávolodtam. Az, hogy evangélikus voltom ismét fontos kezdett lenni a számomra, szorosan összefügg azzal, hogy újra intenzívebben kapcsolódtam be a Lutheránia énekkar munkájába, és a kórust vezető karnagyok hatása alá kerültem. Magyar vagyok, ezért szeretem ezt a hazát, ezt a népet, hajlandó vagyok érte anyagi és nem anyagi áldozatokat hozni. Evangélikus vagyok, ezért szeretem a templomot, az egyházat és a gyülekezetei, és hajlandó vagyok érte anyagi és nem anyagi áldozatokat hozni. Csak példaként említem, hogy az ifjúság tagjaival többször vettünk részt a templom takarításában (építkezések idején), segédkeztünk az orgona építésekor, szükség esetén perselveztünk, és mi újítottuk fel az ajándékba kapott templompadokat is. Magyar vagyok, ezért szeretem ezt a nyelvet. Vigyázok rá, hogy amennyire képességeimtől telik, igényesen használjam, gyermekeimet is erre tanítom. Felkapom a fejem, bárhol járjak is a nagyvilágban, ha magyar szót hallok. Elszomorít, ha azt látom, hogy mások nem becsülik, vagy külföldre szakadt hazánkfiai nem tartják fontosnak továbbadni. Számomra az evangélikusok „nyelve” a lutheránus korái. Felkapom a fejem, ha egy-egy zeneműben megszólal egy-egy korálsor. Nyolcéves voltam, amikor először hallottam Johann Sebastian Bach János-passióját, és első hallásra magamhoz közelinek éreztem, mert ismertem a koráldallamokat: szüleim, hittantanáraim, gyermek-bibliaórát vezető fiatalok megtanítottak rá. Elszomorít az, hogy ma háttérbe szorul. Bár - más kérdésekben egymással gyakran vitatkozó - egyházzenészeink egyetértenek abban, hogy a lutheránus énekkincs legértékesebb darabjai a korálok, mégsem kapnak akkora figyelmet, mint megérdemelnék. Református testvéreink énekeskönyve azzal a százötven zsoltárral kezdődik, amely az ő legdrágább zenei kincsük. A mi énekeskönyvünkben csak szétszórva találunk szemelvényeket az elődeinktől ránk maradt gazdag korálörökségből. Jó lenne egy helyre összegyűjteni vagy legalább megjelölni őket, hogy minden evangélikusnak megdobbanjon a szíve, ha hallja vagy énekli őket! Mi gyerekkorunkban, hittanórán, konfirmációi oktatás során, bibliaórán rendszeresen tanultuk a korálokat. Most előfordul, hogy ez teljesen kimarad a hitoktatásból, konfirmációból és a bibliaórák programjából. Különböző kiadványokban láttam olyan javasolt „forgatókönyveket” (liturgiákat?), amelyeket ifjúsági alkalmakon, áhítatokon lehet használni, és amelyekben egyetlen korái sincs! Kezembe került a 2008. évi Szélrózsa találkozó programfüzete, amelyben elég terjedelmes énekgyűjtemény található, de egyetlen koráit sem találtam köztük! „Nyelvében él a nemzet”: mi lesz, ha elfelejti a nyelvét? Magyar vagyok, ezért érdeklődöm a magyar hagyományok, a magyar művészet iránt, képességeimhez mérten ápolom is őket. Evangélikus vagyok, ezért érdeklődöm a lutheránus hagyományok és művészet iránt, és képességeimhez mérten ápolom is őket. Az általam ismert lutheránus hagyományoknak alapvetően két forrásuk van: Luther és Bach. Az én esetemben a kettő szorosan összefonódik. Tanultam a Kis kátét, Luther imádságait, tanulmányoztam a kilencvenöt tételt, tanultam Luther koráljait, de nagyon sok eleme a lutheri teológiának Bach zeneműveinek közvetítésével és a Lutheránia karnagyának interpretálásában jutott el hozzám (például a Budapesti Vonósok Kamarazenekar Bach közelében című sorozata révén Kamp Salamon vezetésével). Ma már a konfirmandusok sok helyen nem is használják a Kis kátét (csak finn adaptációját, amely oktatási segédletnek kiváló, de eltávolít az eredetitől), Lutherről is elég keveset hallanak, Bach és a korálok pedig szóba sem kerülnek. Pedig elgondolkodtató a zene szerepe az evangélikus identitástudat kialakulásában és erősítésében. Gondoljunk Zalánfy Aladárra, aki Bach zenéjének hatására lett katolikusból evangélikussá, vagy a Lutheránia karnagyaira, akik Bach zenéjének megszállottjai, hagyományteremtők, hagyományőrzők és - minden kétséget kizáróan - lutheránusok. De vajon mi lesz a mai fiatalokkal, akik elfordulnak ettől a hagyománytól? És milyen zene kedvéért? Nem arról van szó, hogy a korálon és Bachon kívül minden zenét elvetnék, de az igénytelen, „eldobható” - Kocsis Zoltánt idézve: „hulladék” - zene méltatlan az Úristenhez. Régen az iskolákban tanították a versírást, és a zeneszerzést is évekig okították. Ma ezek a képességek a génjeinkben vannak: mindenki tud verset írni és zenét szerezni (nemcsak az egyházban). Bevallom, hogy fiatalabb éveimben magam is írtam verseket, sőt zenét is szereztem. Műveimnek aztán az lett a sorsuk, hogy édesanyám szépen összehajtogatta a füzetlapokat, amelyeken megszülettek, és gondosan eltette az emlékei közé. Méltó helyre kerültek. Ha azonban lelkészcsaládba születtem volna, vagy más módon a „tűz közelébe” kerültem volna, könnyen előfordulhatott volna, hogy ifjonti zsengéim helyet kaptak volna egy-egy alternatív énekeskönyvben, és talán ma már sokan énekelnék is őket. De vajon ezeknek a műveknek van valamilyen lutheránus jellegük (azonkívül, hogy „szerzőjük” evangélikus)? A hagyomány részei lesznek? Segítenek az identitástudat megszerzésében és megőrzésében, miközben a korálokat háttérbe szorítják? „Történelmi” egyház hagyományok nélkül - fából vaskarika. Magyar vagyok, ezért fontosnak tartom a nemzeti ünnepeket. Nagyon fáj, hogy nem becsüljük őket, és méltatlanul bánunk velük. Evangélikus vagyok, ezért fontos számomra a reformáció ünnepe. Elszomorít, hogy van olyan evangélikus iskola, ahol meg sem emlékeznek róla. Vitathatatlan, hogy az identitástudat kialakulásában döntő szerepe van az oktatásnak. A magyar identitástudat kialakítását sokan kifejezetten károsnak tartják: nacionalizmustól tartanak, és vádként elég hamar a nyakába varrják annak, aki szorgalmazza. Vajon mi a helyzet a lutheránus identitástudatra neveléssel? Ettől is ódzkodnak iskoláink, félnek tőle? Mi lesz, ha a magyar identitástudatot végleg kigyomlálják gyermekeinkből? Vörösmarty így írt: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny ül.” Vajon ha utódainkból kivész az evangélikus identitástudat, és iskoláinkat ismét mások veszik kézbe, templomainkból hangversenytermet, színházat vagy raktárt csinálnak, lesz, aki megkönnyezzen bennünket? Csak remélni tudjuk. Vörösmarty így buzdít: „Légy híve rendületlenül / Hazádnak, oh magyar...” ízléstelennek találnám a verset lutheránus voltunkra átfogalmazni, de úgy gondolom, így is nyilvánvaló az, hogy mit szeretnék mondani. Olvasóim most esetleg azt gondolják, hogy egy öregedő ember nosztalgiaírásainak egyikét tartják kezükben, amelyben „ifjúságát sírja vissza” Lehet, hogy igazuk van, de akkor segítsenek mai tartalommal megtölteni a lutheránus identitástudat fogalmát! Ha felelősséget éreznek az egyház iránt, akkor tekintsék a kérdést életbevágóan fontosnak! Nem akarok abba a hibába esni, hogy egyházunk minden problémáját az identitástudat hiányából vezessem le, de úgy érzem, hogy számos létkérdés szoros kapcsolatban áll vele: az áldozatvállalás hiánya, a finanszírozás problémái, a passzivitás, így például az is, hogy a stratégia kérdése olyan kevés érdeklődést váltott ki. Bátran állíthatjuk, hogy stratégiailagfontos kérdésről van szó! A stratégiával kezdtem, oda kanyarodtam vissza. Ezt írtam róla a már említett hozzászólásomban: „Az elkészült dokumentum a címével ellentétben - bevallottan - nem stratégia, hanem távlati célok meghatározására tett kísérlet: második fejezete lehetne egy olyan dokumentumnak, amelynek első fejezete még el sem készült »A válságból való kilábolás terve« címmel!’Úgy gondolom, hogy az identitástudat erősítésének kérdése mindenképpen helyet foglalhatna az általam javasolt első fejezetben. Van, aki azt mondja, hogy a stratégia csupán arra lesz jó, hogy alapot szolgáltasson az egyre gyérebben csordogáló egyházi pénzek szétosztásához: aki stratégiában szereplő célra kér pénzt, az könnyebben jut hozzá, mint az, akinek célja nem szerepel benne. Biztos vagyok benne, hogy az identitástudat erősítése olyan cél, amely felé haladva valóban az egyház javát szolgáljuk. Kérem, gondolkozzunk róla együtt, és tegyük közkinccsé, hogy mire jutottunk! Kilenc ünnepnap A Budavári Evangélikus Egyházközség idei húsvéti felkészülése már a virágvasárnap előtti pénteken megkezdődött egy ökumenikus keresztútjárással, amely a Horváth-kerttől a Tabánban lévő keresztig tartott, közösen a krisztinavárosi katolikus gyülekezettel. Egyszerűsített stációkon hangzottak el az odaillő igeolvasások, imádságok, meditációk, közös énekek. Zajos városrészből indult a kétórás menet, és a csendben, a kereszt alatt ért véget. Nagy örömünkre mindkét gyülekezetből sok fiatal is részt vett rajta. A fiatalok szolgálatának virágvasárnap estéjén újból örülhettünk. A huszonöt főből álló „pénteki ifik” drámai passiójátékot adtak elő. A nyitó jelenet a jeruzsálemi bevonulás mozgalmasságával kezdődött. Átélhettük azt, hogy a Jézust ünneplő tömeg milyen gyorsan változhat át „Feszítsd meg”-et kiáltó tömeggé. Megragadó volt az egész előadás átéltsége, a fiatalok egymásra figyelése. Ennek következtében gördülékenyen és természetesen hatott a játékuk. Különösen azért volt ez fontos, mert a hallgatóság soraiban családtagok, iskolai barátok is ültek. Feléjük érezték missziói szolgálatnak a passiót a fiatalok. Nagyban színesítette az előadást Bence Imre lelkészünk gitárkísérete, a gyerekekkel való együtt éneklése és az általa 1997-ben írt „Értitek, mit tettem veletek?” című tizenkét éneke. Az összeszokott ifik szolgálati kedvét ez a szereplés még jobban erősítette. Ugyancsak virágvasárnap kezdődött el a már hagyománnyá vált ötnapos nagyheti evangélizáció Balicza Iván lelkészünk szolgálatával, Öt nap Jézussal címmel. Témái a következők voltak: 1.: Meddig mész Jézussal?; 2.: Az életed Isten temploma vagy a rablók barlangja?; 3-4.: Mennyit ér neked Jézus?; 5.: Van-e helyed Jézus asztalánál? A nagycsütörtöki istentiszteleten már hagyománnyá vált a lábmosás liturgiája. Tizenkét férfi szimbolizálta a tizenkét tanítványt és két lelkész Jézus alázatos szolgálatra indító cselekedetét. Ferenczi Ilona gregorián női kórusa tette még felemelőbbé a lábmosás liturgiáját. A nagypénteki szertartás Krisztus mindennél szörnyűbb halálát idézte emlékezetünkbe, és a haláltól való félelmünket próbálta az ő védő karjaiba helyezni. ErőÜenségünkben Jézus szabadítását fedezhetjük fel hozzá folyamodva. Húsvét hajnalán, öt órakor, amikor még sötét volt, összegyülekeztek a sötét templomot megtöltő különböző korú gyülekezeti tagok és érdeklődők. A fiatalok húsvéti kórusa énekelve, égő, nagy gyertyával vonult be az oltárhoz. A Feltámadottat jelentő fényt osztották szét mindenkinek az. így megvilágosodó templomban. A felemelő szertartás keretében hat felnőttkeresztelés és három konfirmáció történt. Az úrvacsorában szinte mindenki részesült. Ezt közös „húsvéti” reggeli követte, amelyen az „új tagok” megkapták az emléklapjukat, és ismerkedtek a gyülekezet tagjaival. Az elmúlt nagyhét eseményei megerősítették a gyülekezet hitét és összetartozását. Az ismertetett kilenc egymást követő nap igazi ünnepünkké vált, amelyet egész éven át érdemes szívünkben hordozni. Végezetül álljon itt az „ifik” befejező éneke: „Húsvétra vár az én szívem, a nyitott sír kell énnekem. / Új élet ígéretében erősen reménykedem. / Húsvétra vár az én szívem, az üres sír kell énnekem, / Feltámadás és újulás, bűnbocsánat és új áldás adatik nekünk. Ámen.” Laborczi Zoltánné és Urbán Jánosné
