Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-04-26 / 17. szám
2 -m 2009. április 26. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP (MISERICORDIA DOMINI) - JAK 5,(13)16-20 Pásztori szó [Lelkész:] Mennyei Atyánk, aki Fiadban magadra vetted bűneink végső terhét, és általa megnyitottad előttünk az új élet útját, kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. [Lektor:] Köszönjük, hogy úgy ismersz bennünket, ahogy vagyunk, és bűneink, emberségünk válságos helyzete miatt nem elvetettél bennünket, hanem szereteted minden melegével fordultál felénk Jézus Krisztusban. Köszönjük neked szeretetedet, kegyelmedet és új életet teremtő erődet. Könyörgünk, vezess úgy minket, hogy megtapasztalt szereteted örömmel, reménységgel és hálával töltse be életünket. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Köszönjük, Atyánk, hogy egyházat gyűjtöttél ebben a világban, és bennünket is elhívtál közösségébe. Segíts meglátnunk és megértenünk, hogy mit akarsz ajándékozni nekünk ebben a közösségben. Segíts újra és újra örülni annak a kincsnek, amelyet igédben és szentségeidben ajándékozol nekünk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért, akik egyházadban szolgálatot végeznek. Adj nekik naponta megújuló erőt, leleményességet, kedvességet és tisztánlátást, hogy szolgáid betölthessék azt a feladatot, amelyet rájuk bíztál. Könyörgünk azokért, akik nem találják helyüket közösségeinkben, és segíts nekünk, hogy hozzád vezető utakat tudjunk nyitni előttük. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk világunkért, az emberiségért. Te látod, milyen mélységeket nyit meg az emberi bűn és felelőtlenség, és te látod azt is, hányákat nyel el ez a mélység. Te értünk a mélységes mélybe hajoltál, hogy minden válság, minden reménytelenség, az elmúlás mélyében is megtalálj bennünket. Kérünk, segíts evangéliumod fényét tükröznünk oda, ahol sötétség, kilátástalanság uralkodik. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Ámen. SEMPER REFORMANDA „A keresztyének testvéri közösségében egyik szentnek sincs többje, mint a másiknak. Péter és Pál nem kapott többet, mint Mária Magdaléna vagy te meg én. Egy nyájhoz tartozunk, egyenlő testvérek vagyunk: nincs személyválogatás. Mária, az Úr anyja, Keresztelő János és a megfeszített lator ugyanazt a jót birtokolják, amit te, én s valamennyien, akik meg vagyunk keresztelve, s tesszük az Atya akaratát. Mijük is van hát a szenteknek? Az, hogy bűneik meg vannak bocsátva, s a Krisztusban ígéretük van vigasztalásra és segedelemre minden szükségben, bűn, halál és ördög ellen. De mindez az enyém is, tied is és minden hívőé.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) A jó pásztor vasárnapján Jakab apostol pásztori szavát halljuk: „Testvéreim, ha valaki közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki, tudja meg hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez’.’ Igazság, tévelygés, térítés, Iélekmentés: idegenül csengő kifejezések a huszonegyedik század emberének fülében, még azokéban is, akik kereszténynek vallják magukat. Protestánsok számára pedig egyenesen taszító gondolat, hogy a gyülekezetben, az egyházban bárki az igazság letéteményeseként térítgethetne másokat. A kívülállókat, a más vallásúakat, az ateistákat talán még igen. De a gyülekezethez tartozókat semmi esetre! „Mi az igazság?” - tesszük fel rögtön a pilátusi kérdést, és rögtön hozzátesszük: annyiféle igazság van, ahány ember. Mindenkinek igaza van a maga szemszögéből nézve. Aki a gyülekezethez tartozik, aki eljár az istentiszteletekre, bibliaórákra, az mind hívő, persze ki-ki a maga módján. Még a lelkész sem helyezheti magát a többiek fölé, és nem veheti a bátorságot, hogy a gyülekezet bármelyik tagját térítse, csak azért, mert másként hisz és/vagy más normák szerint él, mint szerinte kell. A gyülekezetben mindenkinek joga és szabadsága, hogy a maga módján legyen keresztény. Jakab szerint ez nem így van, és szava ebben a kérdésben teljesen egybecseng Páléval, Péterével, Jánoséval, és ami még ennél is sokkal fontosabb, az egyház Urának, Jézus Krisztusnak a szavaival: „En vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) Jézus az út: ez azt jelenti, hogy amilyen úton, vagy a képet mellőzve, amilyen módon ő közeledett Istenhez és az emberekhez, úgy kell az őt követőknek is. Ahogy ő mindenben az Atya akaratának vetette alá magát, úgy kell tenniük követőinek is. És ahogy Jézus egyetlen ember felé sem fordult gyűlölettel vagy elutasítással, ahogy még ellenségeit is áldotta, és imádkozott értük, úgy kell az őt követőknek is. Aki erről az útról letér, a halál útjára tér. A gyülekezetben se a lelkész, se senki más nem kell, hogy az igazság egyetlen letéteményese legyen, vagy a bölcsesség kövét hordja a zsebében ahhoz, hogy képes legyen észrevenni, ha a gyülekezet valamelyik tagja a jézusi útról letért. Hiszen ennek elég nyilvánvaló jelei vannak. Aki elhagyja a jézusi utat, annak mindenekelőtt megszakad az Istennel való élő kapcsolata. Ennek konzekvens megnyilvánulása, hogy megszűnik az imaélete. Nem a „maga módján” imádkozik, hanem sehogy. Közvetlenül persze senkinek sem lehet kontrollálni az Istennel való kapcsolatát és az imaéletét. Az imaélet hiányának azonban mégis vannak feltűnő jelei. Jakab útmutatásánál maradva: aki Krisztus útján jár, és szenvedés éri, imádkozik. Minél súlyosabb a szenvedése, annál buzgóbban. És hittestvéreit is kéri, hogy imádkozzanak - nem helyette, hanem - vele és érte. Aki nem ezt teszi, hanem szenvedését panaszolva kerüli az imádságot, esetleg annak értelmetlen voltáról beszél, és Isten igazságosságát kérdőjelezi meg, amiért éppen őt sújtja így, az bizonyosan letért a krisztusi útról, eltévelyedett az egyetlen igazságtól, aki maga Jézus. A VASÁRNAP IGÉJE Hasonlóképpen, aki szenvedésének esetleges okozóit átkozza, gyűlölettel beszél róluk, ahelyett hogy áldaná őket, és imádkozna értük, bizonyára eltévelyedett. Aki pedig, ha sikerben van része, és öröm éri, nem Istennek ad hálát - Jakab szavával nem zsoltárt énekel -, hanem a siker elérését kizárólag a maga kiválóságának vagy éppen a vakszerencsének tulajdonítja, szintén letért az igazság útjáról. De gyakran a siker és az öröm tartalma is erről árulkodik. Mert Jézus értékrendje szerint nem minden siker, amit a világ annak tart. Amikor valaki nagy küzdelmek és áldozatok árán végre érvényre juttatja a maga igazát, azt a világ sikernek tekinti ugyan, de Jézus szerint ez a hit útjának elhagyása. Jézus nem küzdött a maga igazának bizonyításáért. Ezt teljesen Istenre hagyta. Se a nagytanács, se Pilátus ítélőszéke előtt nem védte magát, nem tett semmit azért, hogy igazságára fény derüljön. Tűrt és hallgatott. Mert mindvégig bízott Istenben, aki húsvét hajnalán meg is adta a választ minden ellenségének. Akiből hiányzik ez az Isten iránti bizalom, és önmaga igazáért harcba száll, letért a jézusi útról. Ugyanerről tanúskodhat a siker elérésének módja is. Aki a hit szabályai szerint küzd egy igaz ügyért, közben nem sodorhat szándékosan bajba másokat. Nem gázolhat át senkin, és senkinek sem okozhat kárt. Aki „a cél szentesíti az eszközt” elvét követi, az letért a jézusi útról, és sikere Isten szemében bukás. Ha keresztény ember ilyen dolgokban éri magát tetten, Jakab szerint meg kell vallania bűnét. Ha hittestvérei között valaki más életében látja a jézusi út elhagyásának ezeket a nyilvánvaló jeleit, nemcsak joga, de kötelessége figyelmeztetni. Hiszen a tét nem kicsi. A tét az eltévelyedett testvér örök élete. Ha az illető hallgat rá, „megmenti annak lelkét a haláltól”. Nincs itt szó semmiféle dualizmusról, az ember testre és lélekre való erőszakos szétszakításáról. Húsvétkor ugyanis nyilvánvaló lett: a halált többé nem a biológiai élet elveszítése jelenti. A halál Jézus elveszítése, aki - húsvéthétfő evangéliumában hallhattuk - maga a feltámadás és az élet. Aki Jézus útjáról tér le, az az örök életet hagyja el, és szédül bele a valódi halálba, ami nem a biológiai funkciók hiánya, hanem az Istennel való kapcsolat és közösség hiánya: olyan állapot, amelynek borzalmát szavakkal nem lehet leírni, amelynek lefestésére a tüzes pokol képe csak ügyetlen kísérlet. Pásztora vagyok-e én a testvéremnek? - ez káini kérdésfelvetés. Az egyenjogúak kerékasztalává lett egyházban többé senki sem formálhat rá jogot, hogy a másik pásztora legyen. Káinok szabadcsapatává züllő egyházunk képes-e még meghallani a pásztori szót, hogy újra Krisztus nyája lehessen? ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Urunk, ne engedd, hogy a magunk útját járjuk: téríts minket a te utadra'.Ámen. »LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE« Út az énekeskönyv kiegészítő kötete felé ► Ahogy ígértük, rovatunk mai cikkében a Gyülekezeti liturgikus könyv létrejöttének folyamatáról, a jövő héten pedig a kötet felépítéséről, részletes tartalmáról olvashatnak áttekintést. (E. Zs.) Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai még a „régi” fekete énekeskönyvön nevelkedtek. Egyszeregyszer ma is összekeverem a gyerekkoromban belém vésődött szövegeket a mai változattal, pedig már több mint negyed százada az „újat” használjuk. Arra is jól emlékszem, hogy amikor megjelent az énekeskönyv (1982), komoly izgalmat okozott zenei újításaival. Minden ének mellett kotta s pontosan rögzített, jól ütemezhető ritmusok. Az eredeti források alapján restaurált dallamok. A prozódia szabályait akkurátusán alkalmazó, az ódonságot kerülő szövegek. És megannyi új ének is! Röviden úgy fogalmazhatunk: az új énekeskönyv új éneklési stílust hozott magával. Éppen ezért nem volt könnyű a célok helyességét elismertetni, az újdonságokat megismertetni és végül az énekeskönyvet megszerettetni. Hosszú folyamat volt ez, nagy vállalás - de siker koronázta. Mi, fiatal zenészek akkor szinte észre sem vettük, mennyi minden mást tartalmaz az énekeken kívül a frissen megjelent énekeskönyv. A kötet elején lévő istentiszteleti rendekre nem nagyon voltunk kíváncsiak, hiszen azok csak az általunk megszokottat írták le. A 14. számú rend liturgikus dallamai vonzottak ugyan különlegességükkel, de oly kevés szerepelt csak belőlük, hogy nem érezhettük: egy önmagában is teljes zenei világ - a gregorián egyházi ének - hírvivője ez a néhány tétel. A zsoltárrecitáció (18-39) eleinte túlontúl bonyolultnak tűnt, s a belé fektetendő tanulási energia mennyiségéhez képest túl száraznak. Nem is igen értettük (éreztük), miféle istentiszteleti keretbe valók e zsoltárok. Ebből a részből egyedül a mindennapi istentisztelet liturgikus rendje (17) volt olyasmi, amit hamar megértettünk, gyakorlatban is tudtunk alkalmazni. Az imádságos rész gazdagságát érzékeltük ugyan, s használtuk is szükség esetén, mégis inkább csak afféle függelékként kezeltük. Igen, mindennél jobban lekötöttek az új énekek, az izgalmas dallamok és az egyházi verselés színvonalát egyszer-egyszer meghaladó, modernnek tűnő szövegek. Éreztük, hogy nehéz, de teljesíthető a feladat: meg kell tanulnunk mind a 248 „eredeti dallamot". „Anyagyülekezetemben”, Kelen-CANTATE Éged Idén diczeriinc, földön Sulyok Imre dolgozta ki az énektanítás menetét, s munkája nyomán néhány év alatt szinte az összes új vagy megváltoztatott éneket gyülekezeti szinten használatba vettük. Foton - második lelki otthonomban - a legautentikusabb forrásból, a szerkesztést irányító Trajtler Gábortól ismerhettük meg az énekeskönyv értékeit. A megfellebbezhetetlen tekintélyű Kiss János pedig a tőle megszokott szívós következetességgel kérte számon az új énekeket minden kántorképzősön. Végül mindet megtanultuk, s nem is volt nagyon nehéz. Egyszerre mindez természetessé vált. Sőt a nyolcvanas évek végére már nemhogy vesztett újdonságából egy-egy ritmikus ének, hanem túlhasználttá, kifáradttá vált. A lelkesültség mellé lassan bizonytalan kérdések szegődtek: Miben lehetne még gyarapodni? Hogyan lehetne fenntartani az istentiszteleti éneklés elevenségét? A válaszkeresés ráirányította szemünket arra, hogy időközben a komoly háttérkutatásokat végző tudósok a reformációt követő két évszázadból nagy mennyiségű forrást dolgoztak fel és adtak elénk. Felelősségünk újból használatba venni saját reformátori örökségünket: a magyar egyházi énekeket és a magyarra átültetett gregoriánt is! Egyre inkább nyilvánvalóvá vált az is, hogy az egyházi zenében nem szabad mindent a verses szerkezetű énekekre bízni. Vannak a liturgiának olyan elemei, amelyeknek elhomályosul az eredeti, tiszta tartalmuk, ha csak verses, helyettesítő változatban használjuk őket. Ezzel egy időben az egyházi közéletben és vezetésben megfogalmazódott az igény, hogy az 1930-as években elkezdett liturgiái reformot érdemes kiteljesíteni. A 2007-re elkészült Liturgikus könyv bevezethetőségéhez szükség volt a gyülekezeti tagok kezébe adható párjára. S ha egy új kötetben az új istentiszteleti formák helyet kapnak, akkor fontos hozzá jól használható, gazdag énekes anyagot is közölni. így született meg a Gyülekezeti liturgikus könyv, amely segítséget nyújt istentiszteleti életünk frissen tartásához, új anyagával tehermentesíti az énekeskönyv énekeit, bevezet a liturgikus éneklés gazdagságába, és értőbbé, aktívabbá teszi a gyülekezet közös ünnepszentelését. ■ Bence Gábor
