Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-04-19 / 16. szám
8 ■m 2009. április 19. PANORAMA Evangélikus Élet Pál apostol emlékévében ► Vajon van-e Európában olyan állam - a Vatikánt nem számítva ahol a népességnek akár csak a fele a keresztény hitet tartaná a legfőbb értéknek? Nos, egy déli szigetországban néhány éve még a lakosság hetven százaléka tett ilyesformán hitvallást. Igaz, ennek a szigetországnak a „megtéréséről” maga a Szentírás tudósít, merthogy a máltaiak ősei az evangéliumot attól a Pál apostoltól hallhatták, aki egy tengeri vihar következtében „sodródott” hozzájuk. A Krisztus után 60-ra tehető esemény idején mintegy háromezren éltek a szigeten. Eltelt húsz évszázad, és Málta lakossága ma már a félmillióhoz közelít (a 2.008. évi népszámláláskor 403 532 főt regisztráltak), ám polgárai azóta is egységesen (és felettébb látványosan) ünnepük meg az egyházi év emléknapjait. Leglátványosabban talán épp a nagyhetet és a húsvétot. No és persze Pál hajótörésének évfordulóját, illetve a szentként tisztelt apostol neve napját. Kivált a 2008-2009. esztendőben, amelyet a római katolikus egyházfő Szent Pál-emlékévnek nyilvánított. Február 10. és június 29. egyaránt állami ünnep, Péter-Pál napjához országszerte a nyár legnagyobb festája, a L-Imnarja aratófesztivál is kapcsolódik. A katolikus vallás a Máltai Köztársaságban ugyanis államvallás, és ottj áriunkkor még a felszabadult farsangi hangulatban sem sikerült találnunk senkit (még a fiatalok között sem), aki kifogásolta volna az állam és egyház ilyetén szimbiózisát. Nem mintha a „mintavétel” megfellebbezhetetlen következtetésekre jogosítana, de az általunk kérdezettek többsége történetesen abban sem talált kivetnivalót, hogy - uniós norma ide, uniós jogharmonizáció oda- a szigetországban gyakorlatilag mindmáig tilos a válás. „Nem gondolod, hogy ez összhangban van a Biblia tanításával?” - mosolygott vissza a Heritage Malta sajtóosztályának munkatársa. Hangjából kiérződött ugyan némi malícia, de azért az akkreditációs levelet a Protestáns Újságírók Szövetségének igazolványa alapján is készségesen kiállította magyar kollégájának. Arra a kérdésre azonban, hogy mégis hol lelhetjük fel Pál apostol nyomát ebben a mindössze 316 négyzetkilométernyi országban, röviden csak ennyit mondott: „Mindenütt.” És valóban: a (Szent) Pál iránti tisztelet bizonyítékai nemcsak minden településen, de úgyszólván minden utcasarkon szembeötlenek. Közterületek neve, köztéri szobrok, domborművek tucatjai hirdetik a térítő emlékét - egy (lutheránus) látogató akár úgy is érzékelheti, hogy kultusza Szűz Máriáéval vetekszik. Az arányok máskülönben nem szokatlanok: a népi vallásosság megannyi tárgyi-építészeti kifejeződése első renden azért a Megváltóba vetett hitről tanúskodik. A kövér nők templomainak titka Hogy a pogányok apostolának érkezése előtt milyen kultusznak hódoltak a szigetlakok, azt nem tudjuk, jóllehet a kérdés mindmáig élénken foglalkoztatja a történészeket. Máltán és a köztársaság területéből 67 négyzetkilométert magáénak tudható másik lakott szigeten, Gozón ugyanis a történelem előtti időkből is szokatlan épségben maradt fenn vagy egy tucat - vélhetően szakrális céllal állított - kőépítmény. Ezek az olykor húsz tonnát is nyomó kőtömbökből álló megalitikus templomok mind Krisztus előtt 3600-2500 között épültek, így lényegében a világ legősibb - ma is látható - szabadon álló építményei! Csak épp - mondjuk- a majd fél évezreddel később épült egyiptomi piramisokkal ellentétben sem építőikről, sem funkciójukról nem tudni semmi bizonyosat. Délkeleti tájolásuk a téli napfordulóval való kapcsolatot valószínűsít, persze sejtésekből és teóriákból nincs hiány. Ezek egyikét a vallettai Országos Régészeti Múzeumban rögtönözte számunkra egy brit turista, aki a templomokból származó - termékenységkultuszra is utaló - szobrocskák láttán megjegyezte: „Ezek a templomépítők a nőkről azért tudhattak valamit...”. A hölgytársaságban nyilván általa sem hangoztatott bonmot humorértékét az a körülmény adja, hogy bár a tíz centiméterestől életnagyságig formázott szobrokon a nőies idomok (csípők és keblek) mérete aránytalanul hangsúlyos, addig e kövér nők többségének a nyakán nincs fej. Ennek a sajátos „művészi kifejezésmódnak” az értelmezését valójában az nehezíti, hogy a nyakakban minden esetben kivájták a helyét a fejnek, ám a nyakba illő, külön formázott fejek az ásatások során csak elvétve kerültek elő... Máltát egykor valószínűleg földnyelv kötötte össze a tőle ma már mintegy kilencvenhárom kilométernyire „eltávolodott” Szicíliával. A sziget legelső (Kr. e. 5200-ból feltárt) tárgyi emlékei is a szicíliai földművelők újkőkori cserépedény-töredékeivel rokoníthatók. Ám hogy kik hozták ide a megalitikus templomok építésének kultúráját, illetve a kövér nők kultuszát, az talán mindörökre rejtély marad. (Az efféle titkok iránt érdeklődőknek mindenesetre érdemes feljegyezniük legalább Tarxien, Hagar Qim és a gozói Ggantija nevét. Mind közül ez utóbbi a legősibb templom, amelyet - a helybéliek szerint - egy hatalmas istenasszony épített egyetlen éjszaka alatt. A főszigeten, Paolán található a templomokkal egyidős Hypogeum, melynek föld alatti síremlékei különleges világörökség-védelmet élveznek; látogatásuk napjában csupán néhányszor, szigorúan tíz főben maximált csoportokban, következésképp csak elővételben vásárolt jegyekkel lehetséges.) Barátságos barbárok A Földközi-tenger szívében - mintegy háromszáz kilométerre Észak-Afrika partjaitól - az említett két benépesített sziget és néhány vízfelszín fölé domborodó sziklaszirt alkotja a máltai archipelagust. Némi jóindulattal a Málta és Gozo közé ékelődött Comino mészkőtömbje is lakott szigetnek tekinthető, hiszen az egykor főként csempészek rejtekhelyéül szolgált, két és félszer másfél kilométeres kopár földterületen az áprilistól októberig üzemelő - s akár félezer vendéget is elszállásolni képes - hotelt a téli hónapokban is vigyázza egy családnyi állandó lakos. A régmúltból azonban mindössze két, emberi kéz alkotta építmény árválkodik a szigeten: a jelenlegi formájában 1618-ban épített jelzőtorony (Szent Máriatorony) és az ugyanekkorra datált Miasszonyunk visszatérése Egyiptomból kápolna, amelynek tizennégy padsorát a turistaszezonban nemcsak vasárnap reggelente, de szombat esténként is rendre megtölti a misét hallgató gyülekezet. Kell-e mondanunk, hogy az állandó lakosok pásztorolására a téli hónapokban is rendszeresen áthajózik Gozóról a plébános?... Jóllehet Máltán az angol is hivatalos nyelv, az istentiszteletek nyelve általában a máltai. Az egyház tudatosan, az egészséges nemzettudat ápolása jegyében is törekszik arra, hogy az anyanyelven hangozzék az ige. És a máltaiak anyanyelve egészen különleges, hiszen ez az egyetlen latin írású sémi nyelv. A helybéliek szívesen tartják úgy, hogy ők a föníciaiak hajdani nyelvét beszélik, ám a szigorú tudósok inkább észak-afrikai arab dialektusokkal rokonítják ezt az olasz, spanyol, francia és persze angol jövevényszavakkal fűszereződött nyelvet. Az viszont bizonyos, hogy a Krisztus előtti első évezredben föníciaiak is megtelepedtek az ellenőrzésük alá vont szigeteken. Ugyan a rómaiak már a második pun háború végén (Kr. e. 201-ben) elfoglalták Máltát, ám azt a Bibliából is tudhatjuk, hogy a municípiumi státust, azaz belső önkormányzatot kapott szigetre nemigen költöztek a birodalom központjából. Lukács evangélista „barbároknak” titulálta a szigetlakokat, ezzel a jelzővel pedig akkoriban a se latinul, se görögül nem beszélőket illették. Apostolok cselekedetei Adjuk is át a szót az Apostolok cselekedetei szerzőjének, aki minden valószínűség szerint maga is Pállal tartott azon a bizonyos tengeri hajóúton. Az ApCsel 27. részétől a 28. rész 11. verséig - többek között - ezt olvashatjuk: „Miután úgy határoztak, hogy hajón szállítanak bennünket Itáliába, átadták Pált a többi fogollyal együtt a császári csapatból való fuliusz nevű századosnak. Azután felszálltunk egy adramittiumi hajóra, amely Ázsia tartomány partvidékét akarta behajózni, és elindultunk. Másnap befutottunk Szidónba. (...) Onnan továbbindulva Ciprus alatt hajóztunk el, mert ellenszél volt. Majd Cilicia és Pamfília partja mentén haladva befutottunk a líciai Mirába. Ott a százados egy Itáliába induló alexandriai hajót talált, és abba szállított be minket. (...) Nemsokára azonban (...) az »Eurakviló«-nak nevezett szélvihar csapott le a tengerre. Mikor az magával ragadta a hajót, úgy, hogy nem tudott a széllel szemben haladni, rábíztuk a hajót, és sodortattuk magunkat vele. (...) Eljött a tizennegyedik éjszaka, mióta az Adrián sodródtunk tovább, amikor éjféltájban azt gyanították a hajósok, hogy valamilyen szárazföldhöz közelednek. Lebocsátották a mérőónt, és húsz ölet állapítottak meg. Amikor pedig kissé továbbmentek, és ismét lebocsátották, tizenöt ölet állapítottak meg. De mivel féltek, hogy esetleg sziklás helyre vetődünk, a hajó farából négy horgonyt vetettek ki, alig várva a virradatot. (...) Amikor megvirradt, a szárazföldet nem ismerték fel, de egy öblöt vettek észre, amelynek lapos volt a partja. Elhatározták, hogy ha tudják, erre futtatják rá a hajót. A horgonyokat eloldották, és a tengerben hagyták, egyúttal a kormányrúd tartóköteleit is megeresztették, és az orrvitorlát szélnek feszítve igyekeztek a part felé. Mikor azonban a földnyelvhez értek, ráfuttatták a hajót, amelynek orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, hátsó része pedig a hullámveréstől kezdett szakadozni. A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elmeneküljön. De a százados meg akarta menteni Pált, visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, azok ugorjának először a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, azután a többiek pedig ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. így történt, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre. Miután megmenekültünk, akkor tudtuk meg hogy Máltának hívják ezt a szigetet. A barbárok nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk, mert tüzet raktak, és a ránk zúduló eső és a hideg miatt mindnyájunkat befogadtak. Amikor Pál összegyűjtött egy csomó rozsét, és a tűzre tette, egy vipera jött elő a melegből, és a kezébe mart. Amikora barbárok meglátták a kezéről lecsüngő mérges kígyót, így szóltak egymáshoz: »Bizonyára gyilkos ez az ember, aki a tengerből kimenekült ugyan, de az isteni bosszúállás nem hagyja élni.« Ő azonban lerázta a kígyót a tűzbe, és semmi baja sem esett. Azok pedig azt várták, hogy feldagad, vagy hirtelen holtan esik össze. Mikor azonban a hosszas várakozás után azt látták, hogy nem történik semmi baja, megváltozott a véleményük, és azt mondták róla, hogy isten. Azon a környéken volt a sziget elöljárójának, Publiusznak a birtoka, aki befogadott minket, és három napon át nagyon barátságosan megvendégelt. Történt pedig hogy Publiusz apja lázrohamoktól és vérhastól gyötörve ágynak esett. Pál bement hozzá, és miután imádkozott, rátette a kezét, és meggyógyította. Miután ez megtörtént, a többi beteg szigetlakó is odament hozzá, és ő meggyógyította őket. Ezért nagy megbecsülésben részesítettek minket, és amikor elhajóztunk, elláttak bennünket minden szükséges dologgal. Három hónap múlva azután elindultunk egy alexandriai hajón, amely A Szent Pál örömtüze templom - a névadó öböl partján A máltai Szent Pál-öböl. A kép bal felső részén látható földnyelv a ma már szintén az apostol nevét viselő Selmunett-sziget, ahol Pálék hajótörést szenvedtek. Ezt hirdeti a sziget tetején álló emlékmű is. Védett öblök a tagolt tengerparton - Valletta látképe Sliemából
