Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-04-19 / 16. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2009. április 19. » 3 ProChrist 2009 - oldalnézetből „A pap csinál mindent” zói. Sok ez a vagy kevés?... Nos, Soltvadkerten háromszáz gyerek jár hittanra és ifjúsági órára - a hétszáz iskoláskorúból. Ehhez számítsuk még hozzá a felnőtt bibliaórásokat! Vonjuk le a kétszázból azt a negyvenöt főt, akik a helyi felnőtt gimnáziumi osztályokból jöttek el! Igen, ennyien maradtunk... Érdekes volt németországi testvárosunk, Bodelshausen kisfilmje. Mi megörökítettük, hogy megy nálunk a ProChrist, ők meg azt, hogy náluk miként. Született tehát egy-egy, nyolc-tíz perces kisfilm, amelyet az interneten keresztül átküldtünk egymásnak és levetítettük. Náluk (jóval kisebb városi lélekszám mellett) száznegyven-százhatvan ember követte esténként a vetítéseket... Mielőtt valaki (szokás szerint) - kioktatóig - válaszolni akarna majd erre a cikkre, talán számoljon utána: hogyan festenek az adatok az ő közvetlen környezetében?! És gondolkozzunk el együtt egy újabb mentőöv-lehetőségen! ■ Ifj. Káposzta Lajos művelődésiház-igazgató (Soltvadkert) W Folytatás az 1. oldalról és felnőtt vett részt a foglalkozásokon (képeinken), amelyeket hitoktatók, lelkészek és óvónők közreműködésével tartottak a művelődési ház dolgo-A magyarországi helyszíneken a hallgatóság természetesen magyarul követhette az adást. Amikor felmértem az igényt kisvárosomban, kiderült, hogy ez a ProChrist különös egy dolog: csaknem minden egyházi vezető, lelkész és gyülekezeti aktivista tudott róla. Ám a „történelmi egyházak” (micsoda fellengzős jelző ez a csökkenő mértékű templomlátogatás tükrében!) vagy ezért, vagy azért, de nem tartottak igényt erre a szolgálatra. Nekem eredetileg az volt a tervem, hogy művelődési házunkban minden este más és más legyen a házigazda. Ebben azonban ők (mármint a „nagy egyházak”) nem kívántak partnerek lenni. Jöttek viszont örömmel a „kisegyházak” jöttek énekkarok, jött a cigány bibliaklub, és az interneten keresztül német testvérvárosunk is bejelentkezett... Az alkalmakat meghirdettük újságban, tévében, interneten, szórólapokon - ahogyan ezt kell. És vártuk a vendégeket. Jöttek: negyven-ötven-kilencven - ez volt az esténkénti létszám. Sok ez vagy kevés? Többet vártam. De mert virágvasárnap csupán hatvanan ültünk a főistentiszteleten a több mint kétezer lelket számláló evangélikus gyülekezet templomában, talán nem is volt ez olyan rossz... Ennyien maradtunk. A kísérő rendezvények közül Soltvadkerten a legnagyobb attrakció talán az interaktív bibliakiállítás volt, melyet Kőszegen, a tavalyi Szélrózsa ifjúsági találkozón láttam először. Egy református teológiai tanár, Bölcsföldi András állította össze. Célja, hogy modern eszközökkel segítsen megismertetni a Szentírást. A feladatok roppant érdekesek voltak: például rakjuk sorrendbe a Biblia könyveit, írjunk héber betűkkel, rakjunk ki idézeteket, képeket, hallgassunk bibliai témájú zenéket, nyomtassunk igazi sajtópréssel iniciálét... Bibliakiállításunk tíznapos nyitva tartása alatt mintegy kétszáz gyerek ► Kruchió Márta, Kovács Viktor és Vigh Bence magyar teológushallgatók idén tavasszal a Joensuui Egyetemen tanulnak cserediákként. A Magyarországi Evangélikus Egyház elég kicsi - a lakosságnak körülbelül három-négy százaléka tartozik hozzá. Milyennek tűnik a finn lutheránus gyülekezeti élet egy kisebbségi egyház képviselőinek a szemében? - kérdezte finn testvérlapunk, a Kirkkotie munkatársa.- Az egyik szembetűnő különbség az, hogy a magyar evangélikus gyülekezetekben általában egy pap van, és nincsenek az egyes területeknek külön munkásai. Itt Finnországban ez másképp van - mondja Márta.- Magyarországon a pap csinál csaknem mindent, az iskolai hittanoktatást is ő végzi. Az ifjúsági munkában kiemelkedik a konfirmációi oktatás és a gyermektáborok. Gyakran a papné az, aki a finnországi vasárnapi iskolának megfelelő gyermek-istentiszteleteket tartja. Különbségek a tanulmányokban A magyar evangélikus egyháznak saját iskolái és óvodái is vannak, melyek az 1990-es években kerültek vissza az államtól az egyházhoz. A teológiai képzés is az egyház berkein belül történik, és alapvetően vallásos jellegű.- Magyarországon feltételezik, hogy aki teológiát tanul, az később az egyházban szeretne dolgozni - mondja Viktor. Finnországban a teológiát állami egyetemeken tanulják, és az oktatás nem vallásos jellegű - a tudomány és a hit határát igyekeznek világosan meghúzni. A magyar cserediákok nem tudtak fogalmat alkotni ennek a különbségnek a jelentőségéről, mivel kevés az angol nyelvű teológiai kurzus.- Részt vettünk a Jézus Hollywoodban című kurzuson, tanultunk számítógép-használatot, valamint finn nyelvet - meséli Márta.- És futballoztunk - nevet Bence. A két fiú papi szolgálatra készül, Márta hittan- és történelemtanár szeretne lenni. Márta és Viktor evangélikusok, a papcsaládból származó Bence pedig metodista.- A metodisták és az evangélikusok Magyarországon jó kapcsolatban vannak. Az evangélikus teológián tanulok, mert a metodistáknak nincs saját lelkészképzésük. Az egyetemen vannak metodista teológiai kurzusok is - mondja el Bence. Ismerkedés a gyülekezeti élettel A jövendő egyházi munkásokat nagyon érdekli a finn gyülekezeti élet. Többször részt vettek a noljakkai templom vasárnapi úrvacsorás istentiszteletein, ahol van angol tolmácsolás. A változatos gyülekezeti életről a Tamás-miséken és a bibliakörökben szereztek tapasztalatokat. Hirvirantában, egy ifjúsági missziói táborban a missziói munkán kívül megismerkedhettek a lékhorgászattal és a lékben fürdéssel is. Hamarosan ellátogatnak egy konfirmandustáborba, amit kíváncsian várnak.- A konfirmációi oktatás nálunk az ifjúsági munka hangsúlyos része, a fiatalok tizenkét-tizenhárom éves korban vesznek részt rajta. Érdekes lesz látni, hogyan valósul meg ez itt. % % $ Bence, Viktor és Márta lelkesen indultak Joensuuba cserediáknak, amikor Viktor Erasmus-ösztöndíjat kapott. Bence és Márta is vele tartott. Márta már két éve ismeri Finnországot, azóta, hogy Helsinkiben tanult ösztöndíjasként. A finn-magyar teológuscserének nagy hagyománya van - az első magyar ösztöndíjasok az 1920-as években érkeztek a Helsinki Egyetemre. ■ ViRPi Hyvärinen (A Kirkkotie március 4-i számából fordította Darvas Anikó) Még egyszer a válságról Lerágott csont már a pénzügyi, gazdasági, globális válság. Csupán az a baj vele, hogy saját bőrünkön érezzük, hogy társadalmunk egészét gyökereiben érinti, és lassan úgy tapad mindennapi életünkre, mint fényhez az árnyék. Sajnos azt is látnunk kell, hogy mind Magyarországon, mind Romániában a nagy, „megváltó” szavak és tettek ellenére csak nagyon sekélyes, kapkodó, silány megoldások kínálkoznak, ha egyáltalán megoldásoknak nevezhetőek. Az elmúlt hetekben, annak ellenére, hogy a válság és kezelése elcsépelt témaként hat, nagy érdeklődéssel kísértem a Duna Televízió Heti hírmondó című műsorának adásaiban Csáky Zoltán szerkesztő-riporter beszélgetéseit a magyar közélet több kiemelkedő személyiségével a válság okairól, megoldási lehetőségeiről, a kiútkeresésről. A meghívottak között volt Finta /o'zse/Kossuth-díjas építész, Pataki Ágnes filmproducer, üzletasszony, Hankiss Elemér szociológusprofesszor, Vizi E. Szilveszter orvos, akadémikus, Glatz Ferenc történész, akadémikus, valamint politikusok, közgazdászok, társadalomkutatók, művészek. Jó volt hallani azt a közös felismerésüket - amellyel, azt hiszem, sokan egyetértünk -, hogy nem a gazdaság vitte Magyarországot vagy a térséget válságba, hanem a felelőtlen, erkölcstelen politizálás. A beszélgetőpartnerek érveléséből leginkább az derült ki, hogy a gazdasági, pénzügyi válság elsősorban egy mélyülő morális, erkölcsi válságnak, egy mindent átfogó társadalmi válságnak a következménye. A gátlástalanság, az önzés, az eltorzult mentalitás és magatartáskultúra, a szigorúan anyagelvű megközelítése a dolgoknak és viszonyoknak, az élet lelki dimenzióinak elvesztése, a szemléleti, érzelmi deficitek vezettek ehhez a hatalmas rövidzárlathoz, amelyet válságnak nevezünk. Egybehangzó felismerés, bárhonnan közelítették is meg a kérdést az ok és okozat összefüggésében, hogy az ok gyökere a lelki válság. Az a nagy belső válság, amely az emberek lelkében mint elidegenedés, magány, szorongás, céltalanság, a harmónia hiánya, szeretetlenség, belső krízistudat nyilvánult meg, amelyet mi, keresztények szépen és egyszerűen, de nem túl szalonképesen „bűn”-nek mondunk. Jó feltenni mindenkinek a kérdést: a politikai és a beígért „jóléti” rendszerváltás után hol is tartunk a „lelki rendszerváltás” területén? Aktuális és jogos a kérdés, mert a szellem, a lélek belső, átalakító változásai sokkal lassabban és fájdalmasabban mennek végbe, mint a gazdaság, a jogrendszer vagy az intézményrendszer átalakulásai. A beszélgetések során rengeteg jó ötlet is elhangzott, nagyszerű módszerÉGTÁJOLÓ javaslatok, eszközök, amelyek helyesen alkalmazott politikával kivezethetnének ebből a megállíthatatlannak tetsző süllyedésből. Többek között szóba jött az új közoktatási koncepció, amelyben sokkal nagyobb hangsúlyt kapna az ismeretátadás mellett a nevelés is, az erkölcsi személyiségfejlesztés; szóba jött egy új társadalmi kerékasztal igénye, egy új, mindent átfogó reformprogram megírása és megvalósítása. Terítékre került a család, a kisközösség, a pedagógustársadalom, a versenyszellem, a lelki-fizikai egészség kérdéseinek hatalmas tárháza. Annak ellenére, hogy a krízisdiagnosztika és krízisterápia óriási arzenálját vonultatták fel a beszélgetések során, mégis az volt az érzésem, hogy valami nagyon fontos dolog kimaradt az egészből. Az elemzések, kiértékelések és megoldási javaslatok egyetlen, számomra igen lényeges kérdést nem érintettek, éppen azt, ami a gyökérkérdés: az Istent. Jó ideje figyelem, hogy a magyarországi közbeszédből általában hiányzik az Istenhez való viszony, egyáltalán a spirituális dimenzió kérdése. Nem tudom, hogy intellektuális óvatosságból, ellenérzésből, tudatlanságból, a progresszív megfelelni akarás kényszeréből-e, de az egész diskurzussorozatban szóba sem jön a hit, a vallás, az Isten-kérdés, csupán az erről való wittgensteini hallgatás, elhallgatás cinkos csendje. Lelkész, teológus még véletlenül sem vett részt ezeken a beszélgetéseken. Csodálkoztam is egy kicsit azon, hogy egy bizonyos értelmiség úgy beszél a lelki válságról, az élet, a lét lelki dimenziójáról, a közös célokról és közös kiúttervezésről, a megoldás eszközeiről, hogy közben teljesen megfeledkezik nemcsak a társadalom egyik olyan releváns szereplőjéről, mint az egyház, de a transzcendencia egész kérdéséről is. Lényegében tüneti kezeléssel szeretné gyógyítani a krónikussá vált gyökérbetegséget. Az nem kétséges, hogy amilyen mértékben kitágult az anyagi világ, és főszerepet vindikált magának a pozitivista és utilitarista életszemlélet, annál inkább háttérbe szorult a transzcendencia tartománya. Mégis Spenglerrel értek egyet, aki szerint a látható történelem nem más, mint „formát öltött lelkiség”. S ha Nietzsche kimondta is, hogy Isten meghalt, arra talán ő sem tudott válaszolni, hogy mi lesz az emberrel Isten nélkül. Hogy mi is lesz az emberrel ott, ahol halottnak véli Istent, ott maga a történelem adja meg a méltó választ. Talán minket is mint befelé forduló, bátortalan, zavart hallgatásba burkolózó, szalonképességünkre, „megfelelőségünkre” kényesen vigyázó egyházat a válság talán ráébreszt feladatunkra, a szólás bátor felelősségére. Meg vagyok győződve róla, hogy a megoldáshoz igenis szükségessé válik egy alapvető szemléleti paradigmaváltás, az Istenről szóló közbeszéd vállalása, komolyan vétele. Mert mint Hamvas Béla írja: „A nagy hagyomány nem veszett el a történelem során, a válságos periódusokban felszínre jut, kitör a mélybe szorított - ságából. A jelenkori embernek vissza kell találnia ősi alapjaihoz, önnön mélységébe... Istenéhez.” Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
