Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-03-22 / 12. szám

FÓKUSZ io •« 2009. március 22. Evangélikus Élet 1IIii1 »I1 iiiirini——iiMirn'ii'i in1 i'iMi A www.evangelikus.hu internetes címen érhető el múlt év októbere - a reformáció emléknapja - óta egyházunk megújult központi portálja. Naponta frissülő, változatos tartalommal szolgáló digitális testvérlapunkat most az alábbi - szerkesztője által Zalatnay Saroltával készített - interjú közlésével ajánljuk az Evangélikus Élet olvasóinak figyelmébe. »A nehéz életben sokan fordulnak Isten felé!” ► Zalatnay Sarolta ügyes-ba­jos dolgairól a bulvárlapok nap mint nap tudósítanak. Az éne­kesnő betegségéről, peréről, bör­tönbe kerüléséről és szabadulá­sáról számos címlap szólt. Mi a sok negatív kritika ellenére sze­retnénk azt a mély érzelmű em­bert bemutatni, aki szembené­zett a bűnösségével. Cini nyíltan vall evangélikus egyháztagsá­gáról, istenhitéről, mesél édes­anyjáról és régi emlékeiről is.- Amikor felkerestelek, mondtad, hogy szívesen nyilatkozol, mert te büszkén vallód azt, hogy a Magyar­­országi Evangélikus Egyház tagja vagy.- Nálunk a családban természetes volt az, hogy evangélikusok vagyunk. Édesapám és édesanyám is evangé­likusok voltak. Engem a Bécsi kapu téri templomban kereszteltek, és ott is konfirmáltam Madocsai Miklósnál. Akkoriban Szokolay Sándor kántori­­zált az istentiszteleteken, és később a kórusban még énekeltem is. Sokat jártunk a Deák téri gyülekezetbe, ahol Kékén András prédikált.- Édesanyád az egyház Üllői úti irodájában dolgozott...- Igen, anyukám az evangélikus egyház országos irodájában dolgozott Vető Lajos és Kátdy Zoltán püspök­sége alatt. Káldy püspökkel jó volt a kapcsolatunk, így Balatonszárszón, az evangélikus üdülőben sokszor együtt nyaraltunk. Amikor már fesztivált nyertem, akkor is gyakran jártunk oda. Volt olyan, hogy egyik este a sió­foki kompon, másik nap meg a Szár­szón üdülő lelkészeknek énekeltem a Nem vagyok én apáca! című sláge­remet. Ha akkor lett volna bulvársaj­tó, biztosan főcím lett volna belőle. Egyébként sok baráti kapcsolatom is ezekről az üdülésekről származott.- Ezek a kapcsolatok megvan­nak még?- Amikor híres lettem, megsza­kadtak. Nem'jelentkeztek, ha meg én kerestem őket, akkor azt hitték, ez csak egy udvariassági telefon. Anyu­kám 1994 novemberében halt meg, s halálával szűntek meg végleg ezek a kapcsolatok. Valahogy ódzkodtak tőlem. De bármi történt velem az éle­tem folyamán, az egyházhoz való tar­tozásom belső tartást és hitet adott. Anyuval minden vasárnap délelőtt mentünk istentiszteletre. Idehaza én kezdtem keresztet hordani a nya­kamban, de nem divatból, hanem elv­ből, belső, hitbeli meggyőződésből.- Amikor beteg lettél, amikor bör­tönben voltál, akkor is vissza tudtál nyúlni ehhez a hitbeli alaphoz?- Mind a mai napig a hitem az, ami erőt ad. Ha fellépek, fohászko­dom előtte Istenhez, hogy segítsen. Meggyőződésem, hogy ez segített át engem minden gondon. Anyu na­gyon komoly irányító szerepet töltött be az életemben. Arra nevelt, hogy nem szabad hazudni, s a legjobb, hogy ha minden problémát őszintén megbeszélünk. Első éneklésemnél hazudtam neki, mert azt mondtam, barátnőkkel mentem moziba, közben pedig felléptem. Lebuktam, mert a barátnőm anyukája ugyanahhoz a fodrászhoz járt, mint anyu, és el­mondta anyámnak, milyen jól éne­keltem. Anyu hazajött, kiosztott - és én mindent bevallottam.- Mit szólt ahhoz, hogy híres éne­kesnő lett belőled?- Imádta, boldog volt. Először operaénekesnek szánt, gyönyörű mezzoszoprán hangom volt, de hét-' évesen egy mandulaműtét során a hangszálaim megsérültek. Zongoráz­tam hét évig klasszikust, utána tiné­dzserként megérintett az angol­amerikai zene. A Toldy Ferenc Gim­náziumba jártam, és másodikosként kezdtem koncertezni, a rekedtes hangomnak nagy sikere volt. Anyu­kám egy feltételt szabott: énekelhe­tek, de a tanulmányi átlagom nem romolhat le emiatt. Furcsán élte meg a hosszú hajat és a kiabálós zenét, hiszen ő operába, színházba járó, konszolidált nő volt. A szomszédasszonyok mindig kér­dezték, miért engedi be a hosszú ha­jú hippiket - Zoránék, metrósok, omegások - a lakásába, de ő mindig próbálta meggyőzni őket arról, hogy ezek nem rossz fiúk, csak ilyen a kül­sejük.- Mondhatjuk azt, hogy a táncdal­fesztivállal kezdődött a karriered?- Igen, 1966-ban a Hol jár az eszem című slágerrel. Aztán jött Ang­lia és koncertek mindenfelé a nagy­világban. De mindig nagyon anyás voltam, függtem édesanyámtól. Ne­ki olyan istenhite és tartása volt, amely nem volt látványos, de nagyon hatékony volt. Anyu most is részese az életemnek: beszélgetek vele, járok ki hozzá a temetőbe. Valahol örültem is, hogy a börtönben eltöltött időmet ő nem élte meg, úgyis végigcsinált pár börtönhelyzetet a kommunizmus alatt, hiszen édesapám is és mindkét bátyja börtönben volt - nemkívána­tos személyek voltak. Édesapám ott lett beteg, rákban halt meg. Sokan azt mondták, biztosan helyette kellett mennem, mert ez benne van a csalá­dunk sorsában, hogy valakinek min­dig bűnhődnie kell.- Amikor pár nap szabadságra ki­jöttél a börtönből, ifj. Hafenscher Károly evangélikus lelkésszel találkoz­tál a fasori templomban. Miért érez­ted fontosnak ezt a találkozást?- A börtönben jártam a kápolná­ba, ahol hetente egyszer volt isten­­tisztelet. Mindennap olvastam az Útmutató igéit. Amikor a szabadság­ról volt szó, kérdezték, mit szeretnék, és én éreztem, hogy nekem kell egy lelki támasz. Ebből persze a tévé showműsort és üzletet csinált. A ta­lálkozásunk Hafenscher Károllyal nagyon mély és emberi volt, ami az átlagos tévénéző embereknek nem jött volna le, ezért megvágták. Sok olyan dologról beszélgettünk, amit a szerkesztők nem tartottak elég érde­kesnek, de számomra rendkívüli be­szélgetés volt.- Emlékszel még miről beszélget­tetek?- Ez egy lelkipásztori beszélgetés volt. Anyukámról beszélgettünk és a börtön tükrében a bűnösség kérdé­séről, arról, hogy ne másokban keres­sük a hibát, ne gyalázzuk a másik em­bert akkor sem, ha tudjuk, nem mi magunk vagyunk egyedül a bűnösök egy kérdésben. Feljött a jézusi példa, hogy Jézus még a keresztre feszítés­kor sem magáért harcolt, hanem másokért, értünk. Én nem voltam különb a többiek­nél, nem játszottam bent a sztárt. Odabent is a segítségnyújtás, a hit, a kitartás munkálkodott bennem. Be­szélgettünk a benti lányokról is, hogy én hogyan tudom ezeket a kemény csajokat megszelídíteni. Fokozato­san nyíltak meg nekem, megszerettek, istentiszteletre jöttek velem, taní­tottam őket énekelni, írni-olvasni. Könyveket ajánlottam nekik, Bibliát adtam a kezükbe. Ez olyan helyzet és olyan hely, ahol az emberek többsé­ge másképp viszonyul mindenhez, és kapaszkodót keres, fogékonyabb lesz a lelki dolgok iránt. A Bibliában ren­geteg szenvedő ember van, akiknek a példájából sokat lehet tanulni. Nem kell nyafogni, hanem azt kell monda­ni, hogy mindent meg kell oldani és túl kell élni Isten segítségével. Szá­momra a hit nem volt idegen, nem a börtönben lettem vallásos - az isten­hit már kicsi korom óta munkálkodik bennem, ez számomra egy folyama­tosan megélt élmény, amely egész éle­temen végigkísér.- Hogy érzed most visszatekintve a bűnösség kérdését?- Próbáltam megmagyarázni ma­gamnak, mi az, ami miatt letérhet­tem arról az útról, amelyen addig mennem kellett. Tudom, hogy va­lahol letértem, és bűnhődésem en­nek a következménye. Vagy azért, mert nem megfelelő emberekre bíztam magam gazdaságilag, pénz­ügyileg, vagy azért, mert az én fel­adatom a zene útján van. Talán la­zábban vettem az érzelmi és a sze­relmi életemet, amiért minden ál­dott napon bocsánatot kértem a Jó­istentől. Borzasztóan szégyellem, hogy a szerelmi ügyeimmel nem tu­dok mit kezdeni. Mindig is érzelmi alapokon élő ember voltam, és ez a színpadon előnyt jelent, mert hite­lessé teszi azt, amit csinálsz. Az ének a szívedből jön, és így átéled a dalokat. Azonban ezen a pályán erős emberek kellenek melléd, akik ennek a területnek a racionális ré­szét, a „földhözragadt”, gazdasági háttérmunkát szervezik.- Hogy érzed, a helyükre kerültek benned ezek a tapasztalatok?- Elmúlni sosem fognak. A történ­teket muszáj feldolgozni, mert újra talpra kell állni. Anyukám azt mon­daná, hogy higgyek önmagámban és abban, hogy a Jóisten segíteni fog. Megpróbálok hazugság és sötét dol­gok nélkül élni, és emberi tartással, hitben nevelni Nikit, a lányomat. Tapasztaltam ott bent, hogy nem mindegy, ki és mit mond. Amennyi­re ügyetlen és gyakorlatlan voltam a pénzügyekben, ha a hit és az érzelem dolgairól beszéltem, mindig hiteles­nek minősültem. A mai világban nem tudom, hogy a valláson kívül mi lehet más, amibe kapaszkodni lehet. Istenen kívül ki lehet más, akihez me­nekülhetnének az emberek? A nehéz életben egyre többen fordulnak a hit és Isten felé.- A magyarfilmszemlén bemutat­ták a Holnap történt című első ma­gyar bulvárfilmet, amelyben meg­halsz, aztán kiderül, hogy mégsem. Mit gondolsz, a forgatókönyvíró mi­ért pont ezt az áldozatszerepet osztot­ta rád?- A filmet Gerencsér Tamás első filmes rendező készítette. O igazá­ból a bulvár lényegét akarta megmu­tatni abból a szempontból, hogy milyen sok minden nem igaz mind­abból, mennyi a hazugság mindab­ban, amit a bulvár bemutat. így ke­rült bele a sztoriba az én halálom és feléledésem is. Sokan megkérdője­lezik az én szerepemet, mondván, hogy akinek múltja van, ismert éne­kesnő, az mit keres olyan celebek kö­zött, akiknek nincsen semmi felmu­tatnivalójuk. Ezt a filmet Délhúsa Gjon cége készítette, aki engem fel­karolt, amikor kijöttem a börtönből. Erre nem is mondhattam volna ne­met, mert ez egy szerződés része volt. Érdekes, hogy mindenki azt gondolja, mekkora pénzeket kap­tunk a szereplésért, pedig senki egy fillért nem kapott.- A táncdalfesztivál újra bein­dult. Ezenkívül is vannakfellépéseid?- Igen, hál’ Istennek sokan keres­nek. A táncdalfesztiválnak is nagyon örülök. Szolnokon volt az első fellé­pés, kétezres stadion telt házzal. Lesz még hat nagyvárosban koncertünk, novemberben pedig az Arénában lé­pünk fel. Többgenerációs bulik ezek. A fiatalok azért jönnek, mert gyerek­korukban szüleiken keresztül ismer­ték meg ezeket a dalokat, a mi gene­rációnk és a kicsit fiatalabbak pedig úgy élik át, mint egy nosztalgikus él­ményt, amely szép, meghatározó emlékeket idéz fel bennük.- Az adósságodat milyen mérték­ben törlesztetted már?- Az összes bevételem harminc­­három százalékát adom le. Ezt nem tartom igazságosnak. Politikusok, bankárok ügyei érdekes módon mind elsikkadnak, nekem azonban szem­be kellett néznem azzal, amit elkövet­tem. A tévés vállalkozásom nem csak az én hibámból omlott össze, nem érzem, hogy minden terhet ne­kem kellene egyedül viselnem ezért. Ha a vállalkozás sikerült volna, akkor én lennék a királynő, és imádna az összes hitelező. A bukásnál egyedül maradtam, és mindenki csak szi­dott. Gondolkodom a perújrafelvé­telen, nem az anyagi, hanem inkább az erkölcsi kártérítés miatt.- Angliában meg fog jelenni egy könyved. Elárulnád, miről szól?- Tulajdonképpen nem új könyv, hanem az eddig idehaza megjelent könyveimnek olyan részeit tartal­mazza, amelyeknek nemzetközi je­lentőségük is van. Németül és ango­lul is megjelenne egy külföldi kiadó jóvoltából.- Mire számítasz a könyv külföl­di fogadtatásával kapcsolatban?- Ez a könyv már ősszel megjelent volna, de most tolódik a határidő. Nem tudom, hogyan fogadják majd. Mostanában semmi sem megy könnyen, hiszen a nagyvilág is anya­gi válsággal küzd.- Hogyan tekintesz a mostani fia­tal sztárokra?- Nagyon sok jó énekes van. Fia­talok kevés tapasztalattal, nem isme­rik azt, hogy mit jelent, amikor min­dent maguknak kell megvalósítani­uk. Mi ugyanis magunk készítettük a fellépőruháinkat, a fülbevalómat például magam hajlítottam drótból, az eredetileg fekete gumicsizmámat én festettem be kályhaezüsttel, a szempillámat fekete cipőfestékkel festettem. Loptam anyu szekrényé­ből ruhákat, és azokat alakítottam át. Kosztümszoknyából miniszoknyát, nagy pulcsiból miniruhát szabtam. A saját kreativitásunkra volt minden bízva. Nem volt technika, nekünk tudnunk kellett énekelni. A maiaknál más a helyzet: őket kitalálják a szak­értők, menedzserek és stylistok, an­nak megfelelően, hogy a közönség mit igényel. Mi akkor valamit megteremtet­tünk, amit azóta is variálnak, de mindig visszatérnek a régihez. Bár­hová megyek el bulira, az új generá­cióból hol ezt, hol azt a nótámat éneklik. Ezek a dalok örökzöldek maradtak, és pörögnek a mai napig. Mi harcoltunk, tiszta szívvel és lélek­kel akartunk produkálni. Az akarat, a hit, az, hogy meg tudod és meg is fogod csinálni - ez munkálkodott bennünk. A mai világban sokkal ne­hezebb befutni, mert telített a piac, és rengetegen vannak. Hosszú ideig fennmaradni pedig egyszerűen majd­hogynem lehetetlen. Persze lehet, hogy a maiakra meg húsz év múlva fognak nagy generációként tekinte­ni, de akikkel én kezdtem, azok tény­leg több generáción át is az élvonal­ban tudtak maradni. A pécsi egyetem szociológia szakán egyébként „tan­anyag” vagyok, úgy is, mint „rocktör­ténelem”, és úgy is, mint „jelenség” akit a kilencvenes években többen ol­vastak, mint Balzacot vagy Doszto­jevszkijt.- Meddig szeretnél még színpadon állni?- Nem tudom. Ameddig a kö­zönség igényli. Rosszulesik azonban, hogy soha semmiféle állami elisme­rést nem kaptam. Egyszer Szegő And­rás, a Nők Lapja újságírója mondta, hogy ne vágyjak effélére, mert én már megkaptam azt az elismerést, ami fel­ér egy Kossuth-díjjal. Ezt arra mond­ta, hogy egyszer egy interjúban elme­séltem neki, hogy amikor börtönben voltam, barátnőim, Ildi, Szilviké és a lányom, Niki a magyar vizsla ku­tyánkkal, Marcival minden vasár­nap este kilenckor eljöttek a börtön sarkára. Ugattatták a kutyát, és én ak­kor kinéztem az ablakon, és integet­tem nekik. Eleinte kértem a lányokat, legyenek csendben, mert szeretném hallani a kutyaugatást. A végén már kilenc előtt öt perccel szóltak egymás­nak, hogy most jön a Cini kutyája, és csönd legyen. Ez az én Kossuth-díjam: hogy ezek között az emberek között ért annyit a szavam, tiszteltek és sze­rettek annyira, hogy ezt megtették ne­kem. ■ Bolla Zsuzsa

Next

/
Oldalképek
Tartalom