Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-03-15 / 11. szám

Evangélikus Élet élő víz 2009. március 15. » 11 A MAHEM-től az EKME-ig ► Különös idegen szavak? Netán valami kitalálós játék feladvá­nyai? Egyik sem. Hogy pontosan mik is szerepelnek ezen írás cí­mében, az kiderül a magyar evangélikus külmissziói munka százéves történetét feldolgozó kötetből. Brebovszky Gyula nyugdíjas lelkész szépen kidol­gozott, izgalmas könyve nemré­giben jelent meg A Magyaror­szági Evangélikus Külmissziói Egyesület története címmel. Hosszú, többéves vajúdás után éppen száz éve született meg a Magyarho­ni Ágostai Hitvallású Evangélikus Misszióegyesület 1909. február 2- án Pozsonyban. Ez volt a MAHEM. Hogy miért éppen Pozsonyban? Egy­szerűen azért, mert 241 jelentkező tagból 175-en pozsonyiak voltak. Itt volt a megnyitó istentisztelet és a gyűlés. S lassan, az évtizedek múltá­val innen tevődött át a munka és a ve­zetés súlypontja Budapestre. Az egyesület a lipcsei evangélikus misszióhoz csatlakozott, azt támogat­ta szerény módon. De voltak kikül­döttei is. A történet első fázisának „csúcsa” Kunos Jenő evangélikus lel­kész kiküldetése volt, aki hét évig élt feleségével és ott született gyermeke­ivel Kínában, és a helyiek között hir­dette az evangéliumot. Sajnos haza­jönni nem tudott, mert amikor lejárt szolgálati ideje, itthon megváltoztak a körülmények, nem kapott úüevelet haza, ezért Amerikába ment, ahol mindenki, aki ismerte, „a miszioná­­riusnak” hívta őt. Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy Nagytarcsán 1948-ban elindult egy külmissziói intézet, ahol több évfolyam­ban leányok és fiúk készültek a kül­­misszió szolgálatába. Két évig közöttük volt e sorok írója is. S talán még csak Radnóti Ilonkát említeném, aki később Brebovszky Gyula felesége lett. Brebovszk) Gyula \ MAGY ARORSZÁGI EYANGÉLIKl S Kl I MISSZIÓI EGYESI''LET TÖRTÉNETE 1952-ben aztán bezárták a missziói intézetet. Az intézmény megszűnt, de a misszió, Isten ügye tovább ment. Mindig is voltak egyházunk vezetői és gyülekezeti tagjai között olyanok, akik ezért az ügyért imádkoztak. Voltak konferenciáink is, és elhang­zottak - itthon és külföldi kikülde­tésben egyaránt - előadások is a misszióról. 1991. november 7-én - éppen Bre­bovszky Gyula szervezésével, hitével és lelkesedésével - újraalakult az egyesület Evangélikus Külmissziói Egyesület (EKME) néven. Egyre töb­ben csatlakoztak hozzá, és eljött az idejük új kiküldötteknek is: a Bálint, a Jó és a Mesterházy házaspár képvi­selte a világ több részén a magyar kül­missziói egyesületet és még inkább a misszió Urát. így érkeztünk el a századik évfor­dulóhoz, a Deák téren tartott ünne­pi megemlékezéshez, és ebből az al­kalomból jelent meg a szóban forgó könyv is. E kiadvány nemcsak leírás, hanem a missziói tűztől áthatott kö­tet, bizonyságtétel arról a Krisztus­ról, aki elküldte tanítványait a világ minden tájára. Az érdekesen megírt kötet sok fényképet is tartalmaz mindazokról, akik a külmisszió ügyét akár vezetőként, akár pártolóként hordozták. A százéves egyesület történetéről szóló munkát mindenkinek jó szív­vel ajánljuk, aki a 20. századi ébredés, a bel- és külmisszió ügyére kíváncsi, és köszönjük Brebovszky Gyulának, hogy a kötettel nemcsak az egyesü­letet, hanem egész egyházunkat meg­ajándékozta. ■ Keveházi László Brebovszky Gyula: A Magyarországi Evangélikus Külmissziói Egyesület tör­ténete (Külmissziói Kiskönyvtár 6.). Az egyesület kiadása, Budapest, 2009. Ára 1000 forint. A kiadvány megren­delhető az EKME lelkészi elnökénél, B. Pintér Mártánál: EKME, 1085 Buda­pest, Üllői út 24.; e-mail: marta.pin­­ter@lutheran. hu. Kegyelemből élni Istenen kívül az élet minden dolga ar­ra tanít bennünket, hogy abból élünk, amiért megdolgozunk. Az lehet a ti­éd, amiért megfizetsz: munkáddal, iz­zadságoddal, fáradozásoddal, teljesít­ményeddel. Mindez rendjén van, de ha Isten felé is így akarunk közeledni, akkor annak sérülések lesznek a követ­kezményei. Az Istennel való kapcso­latunk nem a teljesítményünktől függ. Az életünkben minden ke­gyelemből van. Nem azért, mert megdolgozunk érte, vagy megérde­meljük - Isten ingyen ajándéka. Is­ten kegyelem által ment meg minket, és Isten kegyelemből áld meg ben­nünket. Isten kegyelemből tanít minket. Életünk minden dolga aján­dék Istentől! „De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok...” (íKor 15,10a) Mi a kegyelem? Isten ajándéka nekem. Ha megkérdeznél tíz embert arról, hogyan lehet a mennyország­ba jutni, a legtöbben azt felelnék, hogy kemény munkával, jó cseleke­detekkel és helyes élettel. De sem­miképpen sem dolgozhatsz meg érte, nem érdemelheted ki vagy vásárolhatod meg a mennyország­ba jutásodat. Nem tudsz elég jó len­ni ahhoz, hogy egy tökéletes hely­re kerülj. A Biblia azt mondja, hogy csak egyetlen módon lehet a mennybe jutni: Isten ajándékaként, „...ha pe­dig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegye­lem akkor már nem volna kegyelem’.’ (Róm 11,6) A legtöbb vallás a követ­kezőképpen foglalható össze: tedd meg. De a Biblia pont az ellenkező­jét állítja: megtétetett. Jézus Krisz­tus megtette értünk kétezer évvel ez­előtt; csak fogadd el, mint egy aján­dékot! Hit által elfogadni. „Hiszen kegye­lemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándé­ka ez; nem cselekedetekért, hogy sen­ki se dicsekedjék’.’ (Ef 2,8-9) Az üd­vösség nem a teljesítményemen ala­pul, hanem Isten ígéretén. Nem is az én érdememen, hanem Isten kö­­nyörületességén. Nem az én jóságo­mon múlik, hanem Isten kegyel­mén. ■ Robert J. Tamasy (Forrás: Monday Manna) Déli harangszó Soltvadkertről Március 17-én, kedden délben a solt­­vadkerti evangélikus templom ha­rangja szól az MRi-Kossuth rádióban. Vadkertre az első német és szláv nyelvű evangélikusok Mária Terézia uralkodása idején érkeztek. 1747- ben templomot és iskolát építettek, amely 1760-ban a katolikusoké lett, majd a türelmi rendelet után a helyi református egyház vette birtokába. Soltvadkert mai klasszicista stílu­sú evangélikus templomát 1837-ben szentelték fel. ■ MR-infó * Az órásmester HETI ÚTRAVALÓ Mogorva ember volt az órás. Szemmel láthatóan nem szeretett a kuncsaftok­kalfoglalkozni, de mert csak meg kell élni valamiből, hát becsületesen ki­szolgált mindenkit. Ő a munka embere volt. A szerke­zeteket szerette, a rugókat, ingákat, fo­gaskerekeket, a parányi csodás me­chanikákat. Akkor érezte igazában jól magát, ha munkaasztala fölé gör­nyedve, szemén az elmaradhatat­lan nagyítóval a javításba temetkez­hetett. S mert ügyes kezű ember volt, nem csak órák javításával foglalko­zott. Ha kellett, kicserélte az elemet a távirányítóban, és apróbb ékszerja­vításokat is elvállalt. Egy medált vittem hozzá. Valóban szép darab, osztrák iparművész mun­kája. Leheletfinom foglalatra szerelt hat apró borostyángömb formáz egy keresztet. A gömbök egyike elhagyta a helyét. Az órás még a szokványos „Segít­hetek?” kérdést sem tette fel, mikor megálltam a csepp eladópult mellett. Mindössze letette okuláréját, és kér­dőn rám tekintett. Bizonyára megza­vartam egy pompás svájci szerkezet reparálásában.- Jó napot kívánok! - kezdtem za­vartan. - Ezt a függőt szeretném megragasztatni. Leesett egy gömb, gondoltam, megcsinálja. Talán nem nagy ügy, bár már két helyen nem vállalták el. Arra gondoltam, a kelleténél kicsit hosszabb beszéddel talán sikerül ol­danom a fagyos hangulatot. Az órás azonban nem figyelt rám. A sérült ke­resztet nézte, úgy tűnt, mintaki lélek­ben már javítja is, bizonyára már tudta, hogy fogja megcsinálni. Gon­dolatban már a kezei között forgat­ta az új munkadarabot. Majd átvet­te, s csak ennyit mondott:- Sétáljon egyet! Nem esett nehezemre a megfelleb­bezhetetlen utasítás végrehajtása, annál is kevésbé, mert a közelben egy kellemes kávézó hívogatott. Talán fél óra múlhatott el, amikor visszatértem. A mester szokott testtar­tásával görnyedt munkaasztala fölé, előtte a lámpája meleg buráján pihent, száradt a meggyógyított kereszt.- Van valami doboza? - kérdezte a szokott, nyers stílusában, miközben átnyújtotta az ékszert, és visszaült a helyére.- Nincs - válaszoltam -, egy kis papírzacskóban hoztam. Menyivel tartozom?- Semmivel - mondta. - A cég ajándéka.- Biztos? - hebegtem bizonytalanul.- Biztos - mondta határozottan, s felém sem fordulva ismét munkához látott, jelezve ezzel, hogy részéről az ügylet egyszer s mindenkorra lezárult, a beszélgetés véget ért. Nem nagyon tudtam szóhoz jutni a szokatlan kedvességtől, de úgy érez­tem, mégiscsak ki kellene valahogy fi­zetni, jóllehet nem volt nehéz belát­nom, hogy ez a számla most rende­zetlen marad. Már indultam volna kifelé, amikor eszembe jutott a nála tett legutóbbi látogatásom. Akkor a slusszkulcsomat javította meg gyor­san, pontosan, olcsón.- Hát akkor nagyon köszönöm, s a múltkorit is. Azóta is kiválóan üze­mel a kulcsom távirányítója - tettem hozzá búcsúzóul, majd némi tétová­zás után elindultam kifelé. Az órásmester megállt a munká­val. Lassan felém fordította fejét, nem szólt egy szót sem, csak huncut­­kásan elmosolyodott. S szinte érez­tem a hátamon a tekintetét, amint követett, míg kiléptem a kis üzletből. ■ Gyarmati Gábor Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. (Lk 9,62) Böjt 3. hetében az Útmutató regge­li és heti igéi Jézus követésére irányít­ják a tekintetünket, ám ehhez nem kell „okuláré” sem! Ha Keresztelő János­sal együtt „szemem (oculi) állandóan az Úrra néz”(Zsolt 25,15), akkor meg­láthatom őt: „íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” (Jn 1,29) „Jézus Krisztusban van a mi váltságunk az ő vére által: a bűnök bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint’.’ (Ef 1,7; LK) Istenem, „hozzád emelem tekintetemet, aki a mennyekben lakozol. - Jusson színed elé az én imádsá­gom!” (GyLK 758,1) Az Úr Jézus hívása még ma is hangzik: „Kövess engem!” (Lk 9,59) Ám a tanítványság akadálya lehet az anyagi kényelem, a munka és a család is. Csak ha Jézus van az első helyen az életünkben, akkor lehetünk minden előfeltétel nélkül az ő alkalmas követői! Luther figyelmeztet: „Ha Krisz­tus követője akarsz lenni, ne panaszkodj és ne perlekedj, mikor méltatlan­ság esik rajtad, hanem tűrd el örömmel! Ne zúgolódj, hanem adj hálát Isten­nek, ki méltóvá tett, hogy hasonló légy a Krisztushoz!” Pál is felszólít: „Le­gyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei...” „Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban..!’ (Ef 5,1.8a) És amikor közeledett kereszthalálának ideje, Jézus elhatározta, hogy felmegy Jeruzsá­lembe; ezen az úton mondta az őt követő sokaságnak: „Ha valaki nem hor­dozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom’.’ (Lk 14,27) Az önmegtagadás előzetes számvetéssel kezdődik: kit vagy mit sze­retek jobban nála? Jób Istenéhez fordult újabb panaszával: „Miért nem bo­csátód meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet? Hiszen már a porban fek­szem..!’ (Jób 7,21) A bűn meglátásán s megvallásán át eljutott a bűnbánatig, mert Isten kegyelmesen hozzá fordult, s megismertette vele magát: „Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak!’{Jób 42,5) Az is­meretlen ördögűző nem követte a tanítványokat, a Mester mégsem tiltot­ta el tevékenykedésétől, „mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van” (Mk 9,40). A farizeusok vakok voltak Jézus isteni hatalmának felismerésére és annak meg­látására, hogy ő a megígért Messiás. Ám tanítványai sem voltak különbek? „Még mindig olyan keményszívűek vagytok? Van szemetek, és mégsem láttok...” (Mk 8,17-18) Jézus követése „sem nem békés, sem nem mindenáron »csa­ládbarát« dolog” (lásd Biblia magyarázó jegyzetekkel, 1122. o.), „és aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám. ...aki pedig el­veszti életét énértem, az megtalálja azt! (Mt 10,38-39) Jézus megismétli e kijelentését (lásd Lk 17,33), amikor Isten országáról s az Emberfia eljövete­léről szól a tanítványoknak: „Éppen úgy lesz, mint ahogy Lót napjaiban tör­tént. ..” (Lk 17,28) „.. felesége azonban hátratekintett, és sóbálvánnyá lett” (íMóz 19,26), mert noha ő már nem volt Sodomában, de Sodorna a szívében volt. Te ne tégy így, hanem „indulj az úton, előre nézz (...), / És az út végén Jé­zus fog várni!" (EÉ 560,1) * ■ Garai András

Next

/
Oldalképek
Tartalom