Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-15 / 11. szám
KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet 2009. március 15. *■ 7 A csikósok ezredese Lelkiismeretünk ünnepe 2009. március tizenötödike : ■ FT ■ Félix József Március idusán kedves vendégek látogatnak meg. Öreg ’48-as honvédek népesítik be szobámat. Ülnek és hallgatnak, várják, hogy a legfiatalabb belekezdjen közös nótájukba. Az egyszerű hódmezővásárhelyi fényképész, Plohn /ózse/"i903-ban a még élő, az 1848-as forradalomban harcoló katonákról készített felvételeket. Idős férfiak tekintenek ránk a megkopott képekről. Fáradt, tiszta-szép arccal és szakadozott, szegényes ruhában; itt-ott felcsillan a hősies helytállásért kapott régi kitüntetés... Bizonyára visszagondolnak a dicső múltra, de tekintetük a jövőbe néz, ahogy megörökítette őket az örökítő szerkezet. A154 katonaember közül 89 nevét ismerjük, s legtöbbjük kétkezi férfi volt. De akadt néhány mesterember is közöttük, mint a régi evangélikus családból származó és az egyházat önzetlenül segítő Félix József. Önként és fiatalon mentek el a honvéd hadseregbe, nemzetőrségbe, hogy védjék hazájukat, és ott legyenek a szabadságharcban, a Délvidék forró küzdelmeiben. Tették a dolgukat, s zokszó nélkül szenvedték a levert forradalom megaláztatásait. Szemükben virrasztó lángként égett 1848 emléke, mint életük legszebb eseménye, soha nem múló csodája. Nézem elszoruló szívvel a tiszta arcú öregeket. Ma is sugároznak ezek a nemzetőrképek, annyi év távolából dérverte csillagként világítanak. De látjuk-e őket? Figyelve régi századok lázas éjszakáit, meghalljuk-e Kossuth földrengéses szavát? Vörösmarty fájó szívverésverssorait? Arany János gyötrődő balladáit? Mi maradt belőlük százhatvanegy év alatt az ölelő földben? Mi maradt az elevenen gödörbe rúgott ifjú emberből: Petőfi Sándorból? Egyre kevesebben vagyunk, akik mondjuk, mutatjuk, hol szavalt a költő, melyik ablakba integettek föl fehér kendővel Kossuth Lajosnak. Hol volt Széchenyi István utolsó pesti lakása... Lassan nem lesz, aki meg tudja mutatni az elnéptelenedett falvakban a katonasírokhoz vezető ösvényt. Hányán tudjuk még és merjük kimondani: amit 1848-49-ben vitt végbe a magyarság, az a legnagyobb tette az államalapítás óta! Diószegi Sándor Huszár Pál A magyar nép túlnyomó többsége ereklyénél is többet őrzött meg március forradalmából és harcából a szíve és tudata mélyén. A cári orosz intervenció élet-halál küzdelmünket eltiporhatta, a szabadság-magyarság-európaiság szimbiózisát megteremtő 1848-as örökség azonban túlélte a 19. és 20. század legszörnyűbb diktatórikus rendszereit. Soha nem volt a magyarság olyan veszélyben, mint most. Olyan ez a veszély, mint amikor Magyarország három részre volt szétszakítva. Nádasokba rejtőztek a megmaradottak, gyönyörű anyanyelvűnket az ott bujdosók őrizték. Mohács-nép voltunk, búvópatakország... És hogy mik leszünk, kik, rajtunk múlik: ma élő utódokon. Illyés Gyula szerint a „magyarság nem pusztuló és nem halálba menő, hanem olyan történelmi szenvedésektől meggyötört nép, amelyik képtelen volt eddig betölteni mindazt, amire küldetése volt”. A 21. század elején, március szent tizenötödikéjén aligha kívánhatunk többet, mint hogy beteljesüljön, ami eddig nem sikerült! ■ Fenyvesi Félix Lajos Amikor 1848 októberében Kossuth megbízta Lenkey Jánost a Hunyadi huszárezred megszervezésével, ugyancsak morfondírozott magában az ezredes, miért rendelték vissza a harctérről. Ő volt az a Lenkey kapitány, aki az év tavaszán százharminc huszárt vezetett haza Galíciából a magyar forradalom védelmére. „De hiszen mindenki csak dicsérte a századom vitézségét - gondolta magában. - Még az ellenség is kék farkasoknak nevezett bennünket... Kossuth azt mondta, nehézfeladatot bíz rám, és tessék, idevezényelt Nagykőrösre, hogy tanítsam meg a gatyás, lajbis paraszt- meg csikóslegényeket verekedni az ellenséggel. Ez hát az a fontos, nehézfeladat? Igazi katonának való cselekedet ezekben a nehéz időkben?” Bezzeg néhány nap múlva megváltozott a véleménye. Ezek a legények ugyanis nagyon jól tudtak bánni a lóval, igaz, arról fogalmuk se volt, melyik végén sül el a puska. A kardot meg úgy fogták, akár a cséphadarót. Volt is velük baja annak a néhány kiképző altisztnek, akiket az ezredeshez vezényeltek. A felszerelés is egyre késett. Nem volt nyereg a lóra, kevés volt a kard meg a pisztoly. Egy nap aztán különös ötlete támadt Lenkeynek. Fölpattant a lovára, és meg se állt a gyakorlótérig ahol éppen egy század huszár tanulta a hadi tudományt. Keménykötésű, lóra termett Duna-Tisza közi legények voltak valamennyien. Néhány nap alatt betörték a környék földbirtokosaitól vásárolt három-négy éves csikókat, csak a fegyver állt még sután a kezükben.- Csillagfiam! - szólt az altisztnek Lenkey. - Mutasd meg ezeknek a fiúknak, hogyan kell a pisztolyt fogni katona módra! Te meg huszár, figyelj, mert lehet, hogy ettől függ majd az életed az első csatában!- Figyelők, naccságos úr! - vágta össze a bokáját a huszár.- Ejnye, Kovács huszár, hát nem megmondtam kendnek, hogy az a válasz: „Igenis, ezredes úr”!? - ingatta a fejét az altiszt.- Hát, ha kendnek így jobb, neköm teljesen mindégy...- Hová valósi vagy, fiam? - kérdezte tőle az ezredes mosolyogva.- Ide, Szentmártonba.- Ott is őznek, mint Szegeden?- Úgy beszél az embör, ahogy az annyátú’ tanúta...- Igazad van, édesfiam, nem is kell szégyellni az ízes magyar szót! És a karikással tudsz-e bánni?- Én-é? Csikósbujtár vagyok én, naccs... izé, ezredös úr! Má’ honné tunnék!...- No, lássam! Körülnézett a legény, aztán elmosolyodott, mint aki talált valamit.- Tűzzön fő’ kend égy papírt arra a bukorra, innét lévöszöm! Az őrmester ugrott, rátűzött egy papírlapot a bokor ágára. A legény meg kettőt suhintott, egyet kanyarított, s a papírlap kettévágva hullott a földre.- No, altisztek, sorakozó! - vezényelt Lenkey. - Ti megtanítjátok ezeket a legényeket a karddal, pisztollyal bánni, Kovács huszár pedig megtanít benneteket arra, hogyan kell a karikással kiemelni az ellenséget a nyeregből. Ha elfogadsz tanítványnak, én is beállók közétek.-E’ hát- bólintott a legény. - No, ide figyejjenek kendtök! De ájjanak messzébb égymástú’, néhogy kicsapják égymás szömit, mer’ akkó aztán nízhetnek ám a lukonn!...- Látod, fiam, ez lesz a legfélelmetesebb fegyverünk - mondta az ezredes Csillag Jakabnak. - Rózsa Sándor szabadcsapata is ezzel verekszik a Délvidéken. Fut előlük az ellenség akár a nyúl. Az a mi ezredünk legvitézebb százada. Igaz, hogy régi katonákat nem fogadnak maguk közé, meg a parancsot se hajlandók végrehajtani, de ha szépen kérik őket, mindent megcsinálnak. Holnaptól a karikást is vegyétekföl a fegyverek listájára! Gyorsan híre ment a dolognak, s a nagykőrösiek úgy emlegették Lenkey t, hogy „a csikósok ezredese”. Néhány hét múlva szétosztották a legényeket. Egyik század Komáromba ment, a másik az északi hadtesthez, a harmadik a Délvidékre. Mindenütt vitézül megállták a helyüket. Az osztrák vasasok jobban féltek a karikásuktól, mintáz ágyúgolyótól. Amikor 1849 tavaszán Lenkey János - már tábornokként - kitört az ostromzár alá fogott Komárom várából, akkor is a Hunyadi-huszárokat vezette az ellenségre, és néhány óra alatt elűzte az osztrákokat a Csallóközből. Mikor Damjanich tábornok - aki jó barátja volt - gratulált neki a győzelemhez, elmosolyodott, és csak ennyit mondott:- Tudod, János, én voltam a csikósok ezredese... ■ T. Ágoston László A valaha létezett legimpozánsabb magyar csillagda - a Gellért-hegyi csillagvizsgáló, az Urániáé - 1815-ben kezdte meg működését. Avatásán három uralkodó, az osztrák császár és magyar király, az orosz cár és a porosz király is tiszteletét tette. Az 1849-es szabadságharc hadászati eseményei azonban megpecsételték sorsát. Bár romjaiban egy ideig még állt, eredeti funkcióját sohasem tölthette be újra. A pusztulást gyorsította, hogy idővel egy új építmény „kebelezte be” Maradványai köré a Gellért-hegy mai látványosságát, jellegzetes, bár művészi szempontból nem túl jelentős városképi elemét, a Citadellát emelték a megszálló Habsburgok, hogy innen ellenőrizzék a rebellis, szabadságra vágyó, de erejében és büszkeségében katonai erővel megtört tartomány fővárosát. Az 1852-A Gellért-hegyi Citadella ben Kasselik Ferenc tervei szerint emelt erődöt ugyanis az abszolutisztikus uralom a fővárosi lakosság megfélemlítése eszközének tekintette. Építészeti kialakítása is ezt szolgálta, nevéből is ez adódik, az olasz eredetű szó ugyanis „fellegvárat, magaslati erősséget” jelent, bástyákkal, aljában ágyú- és csapatfelállítás céljára kialakított sík körsáwal. Az építmény funkciója a kiegyezés után alapvetően megváltozott: 1895-ben erődjellegének megszüntetése mellett a főváros tulajdonába került. A második világháború időszakában azonban komoly hadászati szerepet játszott, Budapestet a szovjet előrenyomulástól védő magyar és német egységek légvédelmi bázisaként szolgált, föld alatti kazamatákkal, raktárakkal, kórháznak is helyet biztosítva. Napjainkban az innen elénk táruló gyönyörű kilátásról híres, a Várheggyel és a Duna-part panorámájával egyetemben a világörökség része. Állapota azonban leromlott, sokat hallani engedély nélküli építkezéseiről, szomszédságában sokszor zsibvásári a hangulat, az erődbe való belépés pedig az igencsak borsos jegyárak miatt meggondolandó egy átlagos magyar család számára. Szomszédságában áll a Szabadságszobor, világháborús katonai eszközök tekinthetők meg, az erődítményen belül Budapest, az Urániáé és a Citadella történetét bemutató tárlat, az 1944-es viszonyokat idéző panoptikum, valamint szálloda, étterem és kávézó várja a - jellemzően külhoni - turistákat. Az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra azonban szinte már semmi sem emlékeztet. ■ Rezsabek Nándor
