Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-01 / 9. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2009. március 1. ► 5 Boldogtalan zseni a keresztúton Szalay Lajos (1909-1995) „Ha két grafikus neve marad fenn az utókornak a 20. századból, a másik az enyém, ha csak egy, az Szalay Lajosé" (Pablo Picasso) Szalay Lajos születésének századik évfordulója ünnepi pillanatokban részelteti a magyar képzőművészet egyik legnagyobb mesterének életművére méltán kíváncsi nagyközönséget. Még ott látható tucatnyi rajza az Országos Széchényi Könyvtár folyosóinak falain, a 2008 novemberében nyílott Biblia Sacra kiállítás ihle-tett, modern alkotásai között. Ragyognak a fekete tussal megjelenített isteni teremtmények, a bibliai emberalakok és állatfigurák, Szalay tollvonásai nyomán megannyi lenyűgöző kreatúra. 2008 végén pedig szintén a Várban a Koller Galéria tisztelgett a Szalay Lajos centenáriumi év valóságos nyitányaként az Istenek, szentek, mártírok című kiállítással. A művész életének csaknem felét hazájától távol - 1930-31-ben, majd 1946-48 között Párizsban, 1948-60 között Argentínában, 1960- 88 között pedig az Egyesült Államokban - töltötte. Nemzedékeknek kellett volna zsenialitása köpenyéből előbújnia, ehelyett az emigráció elzárta őt a lehetséges magyar tanítványoktól. Csaknem nyolcvanévesen tért végleg haza feleségével együtt, Miskolcot választva lakhelyül. Köztudott, hogy nem jött üres kézzel: négyszázötven rajzát ajándékozta a magyar államnak, gazdagítva jó néhány múzeumot és különféle gyűjteményeket. 1992-ben Kossuth-díjat kapott, 1994-ben díszdoktorrá avatta az egykori alma mater, a mai Magyar Képzőművészeti Egyetem. Kisebb-nagyobb tanulmányokon, interjúkon kívül se életében, se holta után nem született még e nagy ívű pályának rég kijáró, a máig föltáratlan kincseket rejtő hagyatékról nagymonográfia, s művészettörténész-süvölvények körében még ma sem divatos szakdolgozati téma... Pedig ideje lenne lassan eloszlatni az „értetlenség faji átkát”, melyről vigasztalanul és okkal ejt szót a mindenkor felelősséggel, toliforgatóinkat nyelvi igényességével, bölcs gondolataival ingerlő, de sajnos kevésbé inspiráló hívő ember, az alkotó Szalay Lajos. Bízvást örömére, kései megelégedésére szolgált volna, ha látja a Kogart Ház januári kiállításmegnyitóján az átszellemült huszonéveseket és harmincasokat az álmélkodó idősebbek seregletében. Szalay Lajos bár haláláig tartalmi és formai akcentusok nélkül beszélte anyanyelvét, olyan nyelvet választott, amelyet a világ minden táján értenek: a vonal, a rajz nyelvét. A rajz minden képzőművészet alapja. Pusztán a vonallal mennyi mindent elmondhat a művész! Beszélhet érzelmekről, indulatokról, történetekről, azok reális és szimbolikus vonatkozásairól. Láttathat teret, távlatot - megszaporíthatja a dimenziókat. A büszkén, rangként viselt paraszti származás, a genetikailag magában hordozott igazság és a mély hit érhető tetten Szalay rajzaiban. Lírai önvallomások és drámai önmeghatározások jelennek meg feszes kompozícióiban - legyenek bár mitológiai, bibliai témájúak, vagy meséljenek a nagyapa istállójáról vagy a klasszikus szerelemről. Egyvalami azonban szinte teljesen hiányzik grafikáiról: az önfeledt mosoly. O maga sem volt felszabadult lelkű ember, Juhász Ferenc szerint „boldogtalan zseni”. Nyolcvanéves korában egy interjúban arról beszélt, hogy a magyarból hiányzik a klasszikus rajzoláshoz szükséges boldogság. „A magyar nem lehet boldog, mert saját erkölcsi és szellemi rangjának vágányáról egy szerencsétíenség kisiklatta” - mondta a művész 1989-ben. Rajzolási módszere - ahogy ő nevezi, a „ragozó rajzolás” - lenyűgöző. A vonal csak néhány pillanatig marad pusztán - érthetetlenül és értelmezhetetlenül - vonal. A melléhúzott második, harmadik, a következő már továbbgondolja, alakítja, értelmezi, ragozza - helyet jelöl ki, és értelmet ad neki a testben, a kompozícióban, a távlatban. Műveit szemlélve nem szabadulhatunk Juhász Ferenc szavaitól: „Szalay Lajosból úgy nőtt ki a zsenialitás, mint égitestünk anyagaiból a fű, a földből, a kőrepedésekből, a sziklahasadékok szikárnak tetsző, de cserepes oldalán, dombon, mezőn, réten, mindenütt. Ismerik-e a fűszálat? A vékony, eres, zöld késpengéhez hasonlót vagy a zöld lábszárcsontkeményet, a csont-törzsön a bütykökkel, csomókkal, tetején az aranyzöld tűhattyú halcsontváz-rázkódás kalásszal. Ha ismerik: tudják, micsoda erő van, roppant hit-tudat és még-roppantabb győzelem-tudat van egy zöld fűszálban. Ilyen győzelem-mámor és elmúlás-mámor volt Szalay Lajos. A mindig megfeszítésre-váró és mindig keresztet-hurcoló győztes lángelme, szegény! (...) Boldogtalan zseni a keresztúton.” Az emlékév folyamatosan hozza elénk a további ünnepi eseményeket: február 26-án, Szalay Lajos születésének századik évfordulóján nyit Szalay-kiállítást a Jászi Galéria. Március 24-től a Petőfi Irodalmi Múzeumban főként illusztrációi láthatók. Miskolc, ahol a művész - a város díszpolgára - 1995. április í-jén elhunyt, szintén a Mester emléke előtt tiszteleg a Szalay Lajos és nemzedéktársai, 1930-1950 című tárlattal. ■ Márton Gyöngyvér- ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA Szalay Lajos grafikusművész gyűjteményes kiállítása március 25-éig hétfőtől péntekig 10 és 16 óra között, szombaton és vasárnap pedig 10 és 20 óra között tekinthető meg a Kogart Házban (1062 Budapest, Andrássy út 112.). Derűs beszélgetés ► Ritka könyvbemutatóra került sor február 19-én a budapesti Pilinszky János irodalmi kávéházban. Sajátos helyzet ugyanis, ha egy bemutatásra váró mű már alig kapható. Döbrentey Ildikó Beszélgetek az Úrral című imakönyvével pedig bizony ez történt. A kitűzött, hivatalos bemutató idejére a még karácsony előtt megjelentetett példányokat szinte mind elkapkodták. A Pilinszky kávéházban azonban mégsem a „sikerkönyv” szerzőjét, a jól ismert meseírót ünnepelte a népes közönség. Az imádságok méltatása, a gyermekien egyszerű, mégis művészi nyelven megszólaló imarészletek mind túlmutattak a földi dimenziókon. A hallgatóság figyelmét arra a Szentlélek Istenre irányították, aki szól és megszólít Döbrentey Ildikó Istennel folytatott beszélgetésein keresztül.- A könyvbemutató estéjén mindannyian azzal szembesültünk, hogy az Úristen nagyon változatos módon munkálkodik. Ha kell, egy meseírót használ fel arra, hogy segítse, intenzívebbé tegye imaéletünket. Ildikó, Ön már tíz esztendeje Istentől kapott küldetésének tekinti az imádkozást. Hogyan ismerte fel, hogy ez lesz a szolgálata?- A körülmények egybeeséséből. Előtte vettem részt a katolikus megújulási mozgalom által szervezett, Katona István atya által vezetett Szentlélek szemináriumon. A tanfolyam végeztével kaptam bátorítást, sőt küldést arra, hogy éljek a prófétai karizmámmal. Telve voltam ugyan tettvággyal, mégsem tudtam elképzelni, hogyan végezhetném ezt a szolgálatot. Éppen ekkor keresett meg fiatal plébánosunk itt Héregen. Bár már harminc éve fűzött kedves kapcsolat ehhez a faluhoz, de éppen ekkoriban döntöttük el, hogy itt fogunk élni. Zoltán atya megszólított azzal, hogy bibliaórát kellene szervezni. Én hozzáláttam, ám az elején bizony kevesen jöttek el. Ekkor kezdtem el imádkozni. Ahogyan a könyv előszavában is írtam róla, a Deák téri templomban, ahová evangélikus férjemmel, Levente Péterrel eljártam, gyakran hallottam idősebb Hafenscher Károly könyörgéseit. Tőle tanultam meg, hogyan lehet szabadon, saját szavainkkal imádkozni. Azt azonban szintén csak ekkoriban tudtam meg, hogy a katolikus misében is helyük van az üyen könyörgéseknek. Talán itt Magyarországon egyedül mi, héregiek élünk a lehetőséggel, hogy az áldozás utáni részben, a csendes imádságra kijelölt helyen saját gondolatainkat tárjuk szabadon az Úr elé.- Többes számban fogalmaz, pedig a könyv címében egyes szám szerepel, „beszélget” az Úrral...- Pedig ezek az imádságok a közösségünk rezonanciái. Azt fogalmazom meg gyakran, ami a falunkat, az ott élő katolikus, református híveket foglalkoztatja. Héregen valóban megéljük az ökumenét. Tiszteljük egymás felekezetét, szeretjük egymásban az Úr gazdagságát. Gondunkká tesszük mások gondját, Isten elé visszük örömeinket, közös ünnepeinket. Ezért is mondták sokan, amikor kézbe vették a könyvemet, hogy olyan hatással volt rájuk, mintha ők maguk imádkoztak volna.- Úgy beszél Héregről, mintha ott csupa jó szándékú, kicsinyességtől, irigységtől mentes ember élne...- A mi falunk is olyan, mint bármely más közösség. Nem mentes a hibáktól. A héregiek is szeretik kibeszélni egymást. Ám a szükségben megszűnik a kicsinyes viselkedés. Ahol baj van, ahol valamiben hiányt szenvednek, fél órán belül odasereglik a szomszédság, hogy segítsen. Azt tartom a legfőbb feladatunknak, hogy egymást segítsük. Erre születtünk. Manapság, úgy tűnik, uralkodóvá vált az önzés, ezért kell még kitartóbban könyörögnünk nemzetünkért, az itt élő emberekért és különösen is gyermekeinkért. Az imának van ereje ahhoz, hogy az ellentétek hullámai elsimuljanak, hogy odafigyeljenek egymásra az emberek, felelősséget érezzenek egymás iránt.- Imádságai a mások terhének hordozásán túl felszabadult derűt sugároznak. Szíve csordultig van hálával. Az imakönyv utolsó lapján pedig olvasható egy Önnel korábban készített interjú. Ott esik szó arról, hogy a családnak milyen tragédiát kellett elhordoznia: két fiúgyermek halálát. Bizonyára nem csupán ezek a próbák adattak a házaspárnak, de talán e két veszteség feldolgozása volt a legnehezebb. Akaratlanul is kikívánkozik a kérdés: ennyi szenvedés után hogyan lehet valakiben ennyi életöröm - és főleg Isten iránti hála?- Az Úristen mozaikdarabokat küld, amelyekből lassan összeáll a terveibe illő kép. Ilyen módon rakta össze a küldetésemet, életem alakulásával értette meg velem, milyen feladatokat szán nekem, így adott barátokat is mellém. Őrangyalokat, akik éppen akkor léptek be az életünkbe, amikor szükségünk volt rájuk. Ilyen „búvópatak-barátság” a miénk Deme Tamással és feleségével; őket ifjúságunk óta ismerem, és a nevüket a könyvemben is említem. Ott voltak Marci fiunk temetésén is 1983- ban. A gyászszertartásból szinte semmire sem emlékszem. Lefoglalt a bánatom. Egy kép azonban elevenen bennem maradt. Amikor már elmentek az emberek a sír mellől, Tamás még ott maradt. Velem szemben állt, és rám mosolygott. Tekintetében látszott az együttérzés, a fájdalom, de - nem felejtem el soha - biztatóan mosolygott! Kimondhatatlan erőt adott ezzel. Isten irgalmas szeretetéhez emelt. De már korábban megtanultam, hogy imádkozni nemcsak szavakkal lehet. Tréfásan szoktam mondani, hogy én a hat másik unokával együtt „nagyanya óvodájába jártam”. Sokszor jut eszembe az ő példája, ha fáradt vagyok, ha nem találok szavakat érzéseim kifejezésére. Nagyanya mindig dúdolt, és mindig mosolygott. Nem volt ingerült vagy gondterhelt, a hangját sem emelte fel soha, pedig sok feladata volt. Még a misére sem jutott el minden vasárnap, mert rámaradt a család rendezése. Gyönyörűen, békességben, derűvel végezte a dolgait, mosolygott, szünet nélkül dúdolt, s közben templommá lett az otthona. Ő az Úr jelenlétében élt. Tőle tanultam meg, hogy a lelkünk néha olyan magasságokban szárnyalhat a Krisztussal való közösségben, hogy szavakkal kár lenne lerántanunk a földre.- Imádságoskönyvével Ildikó most mégis az Úrral való felszabadult beszélgetésre invitál...- Az évtizedek során családtagokban, barátokban annyiszor nyújtott támaszt nekem az Úr, most - imádságaimmal - hiszem, engem küld segítségül másoknak. ■ B. Pintér Márta HIRDETÉS Evangélikus félóra az Evangélikus Rádiómisszió szerkesztésében Budapesten: Rádió C - FM 88,8: vasárnap 7 óra ♦ Civil Rádió - FM 98,0: páratlan hetek vasárnapján 8 óra (a Napkelet című műsorban); ismétlés: aznap 22.30-kor ♦ Rádió 17 - FM 96,8: szerda 18.05; ismétlés: szombat 4.05; ismétlés: vasárnap 23.05. Vidéken: Baranya Rádió - FM 93,8: vasárnap 8.30 • Torony Rádió - FM 94,4: hétfő 10 óra • Tenkes Rádió - FM 88,6: vasárnap 6 óra • Nyugat-dunántúli Régió Rádió (MR6): vasárnap 8.05 (a Hittel-szívvel című műsorban) ♦ Vörösmarty Rádió - FM 99,2: vasárnap 8.08 • Szent István Rádió: páratlan hetek szombatján 15.30; ismétlés: másnap 16.05 • Európa Rádió: hétfő 14 óra (a Határtalan című műsorban); ismétlés: hétfő 23 óra.
