Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-04 / 1. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. január 4. » 11 Találd meg a helyed! HETI ÚTRAVALÓ Egyszer a következőt hallottam: az embernek valami olyan dolgot kell keresnie, amit szeret csinálni, amivel szeret foglalkozni, akár fizetnek érte, akár nem; majd találnia kell valakit, aki hajlandó érte fizetni. Úgy tűnik, hogy ez a módszer sokféle hivatás esetében jól alkalmazható. Például sok profi atléta, zenész, színész, író, fotós, síoktató vagy autóversenyző nyugodtan bevallhatja, hogy így indult a pályája. Sokan mások egyetértenének azzal, hogy hivatásuk kiválasztásánál az egyik fő szempont az volt, hogy szerették az adott tevékenységet. Három különböző karriert futottam be, melyek mindegyike valamilyen hobbiként vagy foglalkozásként indult, és később hivatássá vált. Zenészként kezdtem a pályámat. Mindig ámulatba ejtett, hogy az emberek hajlandóak ezért fizetni, és még jól is érzem magam! Ezután következett a fotózás, melynek során az a vágyam, hogy finanszírozni tudjam ezt a kedvtelést, huszonöt éves karriert eredményezett. Majd az Isten és az emberek iránti szeretetem elvezetett a főállású keresztény szolgálathoz, amelyet üzletemberek és vezetők között végzek. Ha lesz még egy-két foglalkozásom, mielőtt munkás napjaim véget érnek, biztos vagyok benne, hogy valami olyan lesz, amit szeretek - vagy pedig nem fogom túl sokáig csinálni. Egy király tanácsai az élethez Salamon királyt a valaha élt legbölcsebb embernek tartják. Emellett a történelem egyik leggazdagabb embere is volt. Napjai vége felé megírta élete történetét, azt, hogy mit tanult meg az életről. Nyíltan beszélt sikereiről és kudarcairól, ösztönözve az olvasót arra, hogy tanuljon a példájából. Ennek a történetnek a címe a Prédikátor könyve. A 3. fejezet 12-13. versében a következőt írja (katolikus fordítás): „Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön, és élvezze az életét. Mert hiszen az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és kedvét leli a munkájában” Pál apostol Kol 3,23-ban a következőt írta (katolikus fordítás): „Bármit tesztek, tegyétek szívből, mintha az Úrnak és nem embereknek tennétek” Létezik egy igen elterjedt félreértés a hívő emberek között: a munka „szükségszerűen rossz”, és ez a bűn büntetéséből fakad. Ezzel szemben a Biblia legelső könyvében, íMóz 2,15-ben arról olvashatunk, hogy a munka már a bűneset előtt is létezett. Isten Ádámot és Évát arra kérte - még mielőtt elkövették volna első bűnüket -, hogy gondozzák a kertet. Ebből láthatjuk, hogy Isten elvárja tőlünk azt, hogy dolgozzunk, és ideális esetben ennek van olyan része, amelyet szeretünk csinálni, amelyet odaadással tudunk végezni. Szeretett elfoglaltságod felismerése révén fedezd fel elhívásodat! Isten mindannyiunkat céllal teremtett. Ő mindenkit egyedinek alkotott - egyéni jellemvonások különleges gyűjteményével, sajátos tehetséggel és érdeklődéssel vagy „szenvedéllyel” „Elhívásunk” felfedezése fontos lépés afelé, hogy képesek legyünk szeretni a munkánkat. Sajnos sokunkban ezek a „szenvedélyek” már régen elvesztek. Felkutatni őket pedig néha olyannak tűnhet, mintha egy régészeti expedíciónak vágnánk neki. Ismerek egy személyzeti tanácsadót, aki amikor elkezd dolgozni egy új ügyféllel, mindig készíttet vele egy önéletrajzot, hogy az illető felfedezhesse, mikor vesztette el „szenvedélyeit”. Helyénvaló lehet a kérdés: „Mi az, amivel szívesen foglalkoznál, ha a félelem nem riasztana vissza?” A „Ne félj!” illetve a „Ne aggódj!” felszólítás háromszázhatvanötször szerepel a Bibliában, vagyis az év minden napjára jut belőlük! Úgy tűnik, hogy Isten nagyon komolyan gondolja, hogy ne aggódjunk a jövőnk, a szükségleteink kielégítése és a munkánk miatt. Ha nyugtalannak érzed magad a munkahelyeden, vagy azt hiszed, hogy sokkal elégedettebb lennél, ha valami mással foglalkoznál, tedd fel magadnak a következő kérdéseket: Mi az, amit kedvelsz, mi a szenvedélyed? Értelmes és hasznos dolog-e, amivel szeretnél foglalkozni? Hagytad-e, hogy egy személy vagy a környezeted „ellopja" tőled ezt a szenvedélyt? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása segítségedre lehet abban, hogy újból átgondold Isten elhívását az életedben és a munkádban. ■ Jim Mathis (Forrás: Monday Manna) Töréspont ■ Gazdag Zsuzsanna Teljes erővel vágott az üvegbe. Beleadta minden dühét az ütésbe, amelynek nyomán apró szilánkokra tört a fülke fala. Egon üvöltött és káromkodott is mindehhez, pedig egyik sem volt szokása, de úgy érezte, most mindkettő hozzásegíti őt ahhoz, hogy teljesen ki tudja engedni magából a feszültséget, ami felgyülemlett benne. A keze természetesen azonnal vérezni kezdett. A látványtól rögtön lehiggadt; sebtében bekötözte magát textilzsebkendőjével, és elsietett, hálát adva magában azért, hogy senki nem látta. Orvos barátjához igyekezett, akiről tudta, hogy afféle éjjeli bagoly, így nem lesz mérges azért, hogy ilyen későn zavarja. Csöngetett. Kis időbe telt, míg barátja elért az előszobaajtóig és kiszólt:- Ki az?- Egon vagyok - válaszolta. Máris nyílt az ajtó, az orvos ránézett, és döbbenten kérdezte:- Mi történt, öregem, mi bajod?- Hosszú... - felelte Egon, sokkal inkább magának, mint a kérdezőnek. Barátja ellátta a sebét. Aztán megittak együtt egy-egy pohár bort, és elszívtak mellé egy-egy szál cigarettát. Szó nem esett köztük. Gyermekkoruk óta ismerték és szavak nélkül is jól megértették egymást; az orvos tudta, jobb, ha ő most semmit sem kérdez, hanem megvárja, amíg Egon szól. De ő hallgatott. A beszédnek, úgy látszik, még nem jött el az ideje, gondolta a jó barát. Azt azonban már nem állotta meg hogy ne kérdezze meg a távozót:-Bella...? A kérdésre, ha lehet, még az eddiginél is mélyebb csönd volt a válasz.- Bella. Igen, Bella - zakatolt a név Egon agyában, miután bezárult mögötte az orvos lakásának ajtaja. Miatta történt minden. Felesége nevének említése kiragadta őt a valóságból, egyre csak a hajnali utcákat rótta, és emlékezett. Bella és Egonfiatalon, az egyetemen ismerték meg egymást. Mind a ketten közgazdásznak készültek, és világmegváltó terveket szőttek. A diploma megszerzése után házasodtak össze, sokat dolgoztak, de szépen is gyarapodtak. Két gyermekük született. Aztán tegnap este minden megváltozott. Bella vacsorát készített, lefektette a gyerekeket, aztán így szólt Egonhoz:- Gyere, beszélnünk kell. Az étkezőben ültek le, a lámpa megvilágította felesége fél arcát, amikor Egon felé fordult, és azt mondta:- Fürdés közben csomót találtam a mellemben. Voltam orvosnál is. Megvizsgáltak. Úgy tűnik, rosszindulatú. Sóhaj és hosszú csönd után Bella még ennyit tett hozzá:- Lehet, hogy nemsokára meghalok. Ekkor történt. Egon felugrott, elrohant. Be az első kocsmába. Ivott. Sokat. Pedig soha nem szokott, mert nem is bírta és nem is szerette az italt. Öreg este, majd éjszaka lett, mire távozott. Egyre csak rótta az utcákat, azt sem nagyon tudta, merre jár, és egyszer csak ott volt előtte a buszmegálló és az üveg. Most, hogy a keze sem vérzett, és zakatoló agya is kissé nyugodtabb volt már, gondolkozni kezdett: „Szegény Bella, hogy megrémíthettem... Haza kellene mennem hozzá. Átölelni, vigasztalni. Ha kell, vele sírni. És talán mondanom is kellene valamit..” Bár hogy mit, arról fogalma sem volt. Csak azt tudta és érezte, hogy a halálról és az elmúlásról nem akarna és nem is tudna most beszélni. A gondolat, hogy elvesztheti a feleségét, rémülettel töltötte el. Úgy érezte, képtelen lenne nélküle élni. „Mi lesz most, mi lesz most... ?” - kérdezte magától újra meg újra. Hazafelé menet egy templom mellett vezetett az útja. Elhaladván mellette, egy pillanatra arra gondolt, talán az Isten segíthetne... De aztán lemondóan legyintett, mert Istenről azonnal gyermekkora „kötelező”, vagyis a szülei által „rákényszerített” hittanórái, az unalmas istentiszteletek és a képmutatás jutott az eszébe. Apja és anyja minden vasárnap ott ült ugyan a templompadban, de sem akkor, sem a hétköznapokban soha egy jó szavuk nem volt egymáshoz. Egon soha nem tudta eldönteni, hogy nem szeretik egymást, vagy egyszerűen csak nem tudják kimutatni az érzelmeiket. Bella egészen más volt. Tele életkedvvel, szeretettel, nevetéssel. Egon nemcsak érezte, de tudta is, mellette, vele kezdett el élni igazán. Bella is szerette Istent, de egészen másképp, mint Egon szülei. Boldogan, mosolyogva ment az istentiszteletekre, és még boldogabban jött onnan haza. A férje tudta róla azt is, hogy olvassa a Bibliát, és imádkozik. Egyszer azt mondta, érte is... Amikor Egon hazaért, feleségét még mindig az étkezőben találta, becsukott szemmel, furcsán átszellemült, boldog arccal. Imádkozott. Amikor a férfi belépett, Bella önkéntelenül összerezzent. Kinyitotta a szemét, a férjére nézett, és megölelte őt. Egon hangtalanul zokogni kezdett, és közben azt érezte, ott van mellet-, tűk az Isten. Láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14) Újév utáni héten, egyben vízkereszt hetében az Útmutató reggeli és heti igéi a testté lett Ige világosságában való járásra buzdítanak. „Aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül” (Róm 10,13; LK) Alázattal hagyatkozzunk az Úr Isten vezetésére! „Menedékem vagy és váram, én Istenem, benned bízom!’ (GyLK 729) A tizenkét éves Jézust aggódó szülei csak „három nap múlva találták meg a templomban”. Számukra érthetetlen választ adott: „Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem?” (Lk 2,46.49), avagy - a Protestáns Média Alapítvány által revideált Károli-fordítás szerint -: „Hát nem tudjátok, hogy nekem az én Atyám dolgaival kellfoglalkoznom?” Luther tudja: „Értsétek meg hát, hogy Krisztus nincs s nem található sehol, csak abban, ami az Atya dolga; sehol az igén kívül. Egész életével erre akar megtanítani.” És Urával együtt János is akarja, „hogy tudjátok: örök életetek van”. „Ez a bizonyságtétel pedig az, hogy (...) akié a Fiú, azé az élet..” (íjn 5,11-13) Az özönvíz végén Isten egyoldalú, örök szövetséget kötött a föld lakóival: „...szivárvány ívemet helyezem a felhőkre..” (íMóz 9,13) Vízkeresztkor: „Három csodával megékesített, szent napot tisztelünk: / E napon a csillag vezérlé a bölcseket Jézushoz; / E napon a víz borrá változék a menyegzőben; / E napon Krisztus Jánostól megkeresztelkedék, hogy minket üdvözítsen, alleluja.” (GyLK 722) Epifánia a pogányok között végzett misszió ünnepe is. A napkeletről jött pogány bölcseknek „igen nagy volt az örömük". Meglátták a gyermeket, és leborulva imádták őt; „ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát” (Mt 2,10.11). Ezek Jézus hármas tisztségére utalnak: ő király, főpap és próféta, a megígért Messiás! Pál az ő titkát hirdeti: „...apogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is...” (Ef 3,6) Ők is üdvösségre hívattak el! Jézus Krisztus a világ világossága, és benne „az igazi világosság amely megvilágosít minden embert, jött el a világba” (Jn 1,9; LK). János szerint két embercsoport létezik: Isten gyermekei, akik általa újjászülettek, és az ördög gyermekei, akik a bűnt cselekszik. Ámde Jézus „azért jelent meg hogy elvegye a bűnöket”. „Aki őbennemarad, aznem vétkezik..’.’ (íjn 3,5.6) Istent szeressük teljes szívünkből, ne pedig e világot! Luther tanítja: „Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk s benne bíznunk!” (Kis káté) „...mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és az élettel való kérkedés.. .” (íjn 2,16) Ez Pál újévi ajánlata: „... újuljatok meg telketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett’.’ (Ef 4,23-24) A világosságban való járás s a bűnbocsánat közötti kapcsolat, „hogy az Isten világosság (...), és Jézusnak, aző Fiának vére megtisztít minket minden bűntől" (1 Jn 1,5.7). Világ világossága, „gyógyítsd konok pogányságunk, / S mindörökké téged áldunk” (EÉ 400,4). ■ Garai András Hány éves vagy?- Hány éves vagy? Ahogy válaszolok, magam is elszörnyedek. Ő persze könnyen kérdez, úgy nyolc lehet.- Akkor voltál már negyvenéves?- Igen.- Voltál harminc is? Olyan ez, mint valamiféle múltba merülés. Viszont úgy látszik, őt tényleg érdekli, ezért válaszolok hősiesen.- Akkor voltál húsz is? Bizony, régen volt már. Ezután azonban elgondolkozik hosszan. Kezd az időbéli távolság történelmi léptékű lenni. Nem is megy tovább, helyette ezt kérdezi:- Akkor te éltél már akkor, amikor az emberek fekete-fehérek voltak?- Voltaic akkor is feketék és fehérek.- Nem úgy, hanem olyan feketefehérek, ahogy a tévé mutatja, most színesek, de régen olyan fekete-fehérek voltak. Szeretem az olyan helyzeteket, amikor szakértelmem legalább egy nyolcéves szintjén meggyőző tud lenni, most azonban inkább megtisztelve érzem magam, hogy beszélgethetek ezzel a kis tudóssal. Aztán arra a koromra gondolok, amikor a dolgok és az emberek még fekete-fehérek voltak. Most valóban időn túli távolságból tűnik ez elő. Egyszerűen volt jó és rossz, könnyű ítéletek szárnyain röpültem. Könnyű volt eligazodni a fekete-fehér árnyalatain. Boldog idő volt? Visszatekintve azt gondolom, inkább szégyellni való. Mennyire nem tudtam semmit sorsokról, indítékokról, szenvedésekről! Jézus eljövetele talán éppen arról beszél, hogy Isten rémülten látja, hogy szépséges, színgazdag törvényét fekete-fehérré tesszük, és szeretné megmutatni nekünk az élet valódi árnyalatait, amelyekben a jó és rossz, az igen és a nem valódi arcai tűnnek elő.- Tudod, amikor nyolcéves voltam, nem volt tévénk - mondom a kisfiúnak. Hitetlenkedve néz rám. ■ Koczor Tamás
