Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-03-23 / 12. szám

"Evangélikus Életéi

PANORÁMA

2 008. március 23.

9

Valóban föltámadt

Hús vét 2008

Nagyhét a zeneirodalomban

► Tavaly ilyenkor az Evangélikus Élet A zene hódolata a feltámadott szenvedő előtt címmel közölte dr. Békefy Lajosnak a Deutsches Pfarrerblatt nyomán írt tanulmányát. Az írás a húsvéti ünnepkör zenéjének kiváló összefoglalója, mintegy a zeneirodalom idevonatkozó mestermuveinek enciklopédiája. Az alábbi összeállítás - mintegy kiegészítésképpen - a kisebb lélegzetű műveket, a kórusirodalom alkotásait gyűjti csokorba, hiszen e műfaj is megszámlálhatatlan opusszal kötődik a jeles napokhoz.

Különösen népszerű volt évszázadokon át a Crucifixus mint önálló zenei műfaj, amely az Apostoli hitvallás néhány sorára támaszkodik: „Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették...” 1667-ben született a velencei iskola egyik kiváló képviselője, a Szent Márk-templom karnagya, Antonio Lotti. Hat, nyolc és tíz szólamban írta meg hasonló című művét; ebből a magyar kórusok legnépszerűbb kiadványa, Forrai Miklós Ezer év kórusa című munkája a hatszólamú verziót adja közre.

Lotti földije és kortársa volt Antonio Caldara, akinek tizenhat szólamú feldolgozása mélységes fájdalmával, zenei igényességével a 17. századi kórusirodalom egyik becses remekévé vált.

Rossini Crucifixusának van egy hangtörténeti érdekessége is. A lemezgyűjtők rejtegetett kincse az az 1902-ben készült felvétel, amelyen a művet az egyik utolsó kasztrált énekes, Alessandro Moresschi énekli, akit honfitársai - kivételes énekesi adottságait elismerve - a „Róma angyala” titulussal tiszteltek meg.

Nagyon sok szerző Jézus halálának pillanatát dolgozza fel: Velum templi scis- sum est. Et omnis terra tremuit. (A templom függönye kettéhasadt. Az egész föld megremegett. A lator a kereszten felkiáltott, mondván: Emlékezz rám, Uram, ha birodalmadba térsz.) Az első két szó - Velum templi - lett a műfaj neve. Megze- nésítői közül Palestrina émelhető ki, akit a sírján - a Szent Péter-bazilikában - olvasható felirat a zene fejedelmének nevez. Figyelemre méltó többek között Montéverdi egykori tanárának, a cremonai Marc’Antonio Ingegnerinek a feldolgozása, amely kivételes szépségének és könnyen énekelhetőségének köszönhetően a magyar kórusok körében is igen népszerű.

A nagypénteki lamentáció textusát, Jeremiás siralmait idézi az 0 vos omnes (0, ti mindnyájan, kik átmentek az úton, fi- gyelmezzetek és lássátok, ha vagyon-e fájdalom, mint az én fájdalmam!). Számtalan zeneszerző feldolgozta e szenvedést sugárzó szavakat: Giovanni Croce, Giovanni Paolo Cima, a 16. századi „római iskola” egyik legnagyobb mestere, Victoria.

De a téma felkeltette az érdeklődését a szerencsétlen sorsú, a maga korában kivételes hangzásvilágot teremtő Carlo Ge- sualdónak is.

A feltámadás örömét megszólaltató egyik legismertebb műnek, Johann Sebastian Bach Ragyogva tűz a napsugár című kórusművének alapja a BWV 630. számú korálelőjáték: Heut triumphiert Gottes Sohn. A Kerényi György-féle fordításon immár generációk nevelkedtek.

A 20. század a magyar egyházzenében is megújulást hozott. Kodály Zoltán mintegy ötven egyházi művet írt. Munkásságának egyik gyöngyszeme, fiatalkori műve a Stabat Mater, amelynek férfikari és vegyes kari változata talán ritkábban hangzik fel koncertpódiumokon, pedig egyszerű dallamvezetése és méltósága hűen tükrözi az anyai fájdalmat.

Bárdos Lajos egyházzenei munkásságát négy mise és számos kórusmű fémjelzi. 1927-ben komponálta Világmegváltó Jézus című vegyes kari művét, amely tulajdonképpen egy rövid ima.

Halmos László neve külhonban talán ismerősebben cseng, mint idehaza, pedig Bárdossal együtt ő is a magyar egyházi zenén munkálkodott. Zeneszerzőként, egyházkamagyként és zenepedaPaolo Veronese: Kálvária (Louvre)

gógusként is jelentős hírnévre tett szert. Munkásságának egyszerű, de hatásos darabja a Terra tremuit. A kórusmű forte indítása a címnek megfelelően a megváltó halálakor megmozduló földet jeleníti meg, s végül egy felszabadult allelujában végződik.

Deák-Bárdos György egyházzenei életművében tíz mise és számtalan kórusmű, motetta található. Parasceve című nyolcrészes motettasorozatának legnépszerűbb darabja az Éli, éli! A szug- gesztív kórusmű tulajdonképpen folyamatos fokozás, melynek csúcspontja a Máté evangéliumában idézett jézusi haláltusa utolsó mondata: „Eli, Éli, lamá sabak- táni!” (Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?) A hangerő egyre fogy, s pianissimóban zárul a kórusirodalom e 20. századi remeke.

■ Csermák Zoltán

Idén korán van húsvét. Tudtuk jó előre a naptárból. Vannak ilyen esztendők. Ebben az a jó, hogy többen figyelnek arra - mindig ezzel jár a szokatlan -, hogy miről is szól valójában az ünnep.

Húsvét talán leginkább a népszokásokról. Nem cinizmus ezt megállapítani; ha a közvélemény-kutató intézmények megvizsgálnák ezt a kérdést, bizony erre az eredményre jutnának. A válaszadók közül sokan a nyuszit, a piros tojást no meg a locsolást említenék.

Érdekes megvizsgálni az egyházi esztendő, az egymást követő nagy ünnepek és a társadalom, benne a hívek és a közömbösek viszonyát. Karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd ívet alkot. Mindegyik általános és sajátos, konkrét és személyhez szóló üzenettel. Ezért is értelmetlen az arról folytatott vita, hogy melyik a legfontosabb ünnep, mi az ünnepek hierarchiája. Mert lehet a legfontosabb a karácsony, hiszen akkor adta az Atya egyszülött Fiát. Lehet a nagypéntek, hiszen Krisztus ekkor végezte el, teljesítette be küldetését. De lehet a húsvét is: a feltámadás nélkül hiábavaló lenne hitünk, húsvét a győzelem a halál felett. Versenyben van a pünkösd is, amikor megalakult az anyaszentegyház, elrendeződött, értelmet kapott a folyamat, élő hitre jutottak az első gyülekezet tagjai a Szentlélek által.

Igen érdekes - és ez a vízválasztó hogy a közömbösek és a hívek ellentétes dinamikával élik meg az egyházi esztendőt, a nagy ünnepeket. Az egyházon kívül élők számára karácsony az ünnep. Az ökumené itt nemcsak az egyházak közti különbségeket fedi el, hanem megérinti az egész társadalmat.

Nagypéntek és húsvét, virágvasámap és a passiótörténet, egy hét sűrített drámája sok művészt megihletett. Nem vitás, hogy a húsvéti népszokásokban az életöröm, a túlélés öröme a vezető motívum, a húsvéti ünnepkör ünnepei valódi tartalmukat mégis a keresztényhitben nyerik el.

Pünkösd pedig már szinte teljesen belső ünnep. Isten kegyelme, hogy a Szendé- lek munkája által részesei lehetünk a csodának, új életet kezdhetünk a hívők közösségében. Akik számára a karácsony a kezdet, azoknak a pünkösd a csúcs, míg a világ karácsonyt még hajlandó ünnepelni, de pünkösd már legfeljebb csak mint munkaszünet jelentős a számára.

Érdekes, hogy az egyházi esztendő végén van halottak napja; ekkor látogatnak el a legtöbben a temetőbe, szeretteik sírjához. Emlékeznek az eltávozottak életére, arra, amit számukra jelentettek. Hálával és a veszteség feletti fájdalommal gondolnak rájuk. Húsvétkor is indokolt a számunkra fontos sírokat meglátogatni és hittel gondolni az üres sírra, az első húsvétra. Gondolni élet és halál nagy kérdéseire, a kezdetre és a végre, az egymást váltó nemzedékekre.

Lelkész barátom váratlanul, orvosi szempontból is érthetetlenül elvesztette felnőtt gyermekét. Beszélgettünk. „Ne várd tőlem a Jóbra jellemző mentalitást - mondtam. - Nem hiszem, hogy az Úr vette el, ez legfeljebb a gonosz műve lehet. Tiltakozom minden halál ellen, tudva, hogy halandók vagyunk, de Jézus Krisztus legyőzte a halált. A feltámadáshit hordozza a reményt, de gyermekeink értelmetlen halála - bármennyire bele kell is nyugodnunk - tiltakozásra késztet. Nem az ő műve ez.” Ezt éreztem Andorka Eszter tragédiájakor is. A bűn zsoldja a halál; felelősek vagyunk az életért, egymásért.

A feltámadáshit nem mond ellent a gyásznak. Szabad sírnunk, amikor eltávoznak azok, akiket szerettünk. Irigyelhető, de nem követendő, nem követhető a rajongás. Voltam olyan temetésen, ahol az afeletti öröm hangja dominált, hogy a fiatalon elhunyt édesapa már odaát van. Talán kicsit irigyeltem, de lelkem mélyén elutasítottam a rajongást.

Hiszem az örök életet; ez Isten titka, a mi reménységünk. A földi élet pedig a mi felelősségünk. Az életet Jcell szolgáljuk, küzdve a gonosz ellen, megszenvedve minden halált.

Jó elmenni Jeruzsálembe, meglátogatni a szent helyeket. Meglepődni a szerény méreteken. Milyen kis domb a Golgota! Milyen kis teremben zajlott az utolsó vacsora! De életközelivé válik minden. Még jobban beleborzongunk végiggondolva, hogy a názáreti ácsmester fia és tanítványai megváltoztatták a világtörténelmet.

Akik elhárítják maguktól a kereszténységet, azoknak is szembesülniük kell azzal, hogy ebből az esélytelennek látszó közösségből, a Mesterüket a már- tíromságba is követő tanítványoknak és az ő követőiknek a hitéből nőtt ki az az immár kétezer éves mozgalom, amely a gyűlölet helyett a szeretet parancsát tűzte zászlajára.

Az 1949-1989 közötti diktatúra idején - bár sokakat háttérbe szorítottak, másokat üldöztek hitük miatt - a nagy ünnepeken zsúfoltak voltak a templomok. Akkor nyilvánvaló volt - ma is így van ez -, hogy az Ige elevenít meg, Krisztusban van a feltámadás.

Immanens nyomorúság, transzcendens reménység. Erről szól minden húsvét, diktatúrában és demokráciában egyaránt.

■ Frenkl Róbert

Kodály ismeretlen, 1966-ban Szombathelyen készült felvétele; a képet az MTV archívuma 2007-ben restaurálta

Hamis tanítók tévelygései, avagy mit ne olvassunk

Sokan keseregnek azon, hogy a mai fiatalok keveset olvasnak. Kétségtelen, hogy ezen lehet keseregni, valószínűleg kell is, de formabontó módon most inkább azok miatt háborognék kicsit, akik olvasnak. Ha a könyvekre gondolok, valahogy olyan lelkiállapotban vagyok, amilyenben Ady lehetett - halála előtt egy évvel -, amikor Vallomás című publicisztikájában azt írta: .Állandó olvasmányom voltaképpen nincs is más, mint a Biblia...”

Lassan tényleg betelik a pohár, és eljutok oda, hogy nem állandó, hanem egyetlen olvasmányom lesz a Szentírás. Pedig szeretnék a Biblián kívül mást is olvasni - főként olyan szövegeket, amelyek szépségről, emberi dolgokról, Istenhez való viszonyunkról szólnak. Manapság viszont kétségbeejtő azoknak a köteteknek a mindent elborító szennyáradata,.melyek a tudat felszabadításával és a boldogság kulcsának megtalálásával kecsegtetnek, holott nyilvánvalóan szellemi bizsuk. A műveltség és lelki értékek után szomjazok egyre csak viszik ezeket, mint a vattacukrot, s talán már nem is veszik észre, hogy „hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban” (Róm 1,21), és ezért ráadásul kemény pénzeket is fizettek.

Onnan jutott most mindez eszembe, hogy kedves ismerősöm a minap - kávéházi csevegésünk közben - világmegváltó olvasmányélményéről beszélt nekem,

melynek címe fölöttébb ígéretesnek tűnt: Az élet sója. A Kínában született, nagy sikerű írónak, Lin Yutangnak a művéről van szó, mely az ajánló szerint „örök bestseller”. Az Egyesült Államokba emigrált szerző ebben „bölcs természetességgel” szól a természet szépségéről, emberi mivoltunkról és - nem utolsósorban - Istenhez való viszonyunkról.

Még szerencse, hogy nem olvastam végig a mintegy félezer oldalas sikerfilozófiát, melynek nemcsak a címe, de az alcíme is roppant ígéretes: Az élet megélésének fontosságáról. Jól tettem, hogy a tartalomjegyzék átfutása után szakítottam a folyamatos olvasás divatjamúlt szokásával, s rögtön a Miért vagyok pogány? című fejezethez lapoztam, megkímélve magamat sok feleslegesen eltöltött órától.

Yutang a kérdéses fejezetben büszkén vallja, hogy ő pogány, majd mérnöki precizitással részletezi, miként távolodott el „lépésről lépésre” a kereszténységtől. Na, ennek a fele se tréfa, gondoltam, miközben kíváncsian vártam, miként tárja ki előttem „bölcs természetességgel” azt a tágas kaput, mely - a kárhozatba visz (vö. Mt 7,13-14).

A kárhozatba vezető út gyakran humorral van kikövezve: nem tagadom, jót derültem azon a mondaton, hogy „ha Isten feleannyira szeret is, mint az anyám, nem küld a pokolba”. Jót nevettem, de

aztán hamarosan arcomra fagyott a mosoly, mivel Yutang számomra szent dolgokról nyilatkozik pökhendi stílusban, hetyke könnyelműséggel odavetett, lesajnáló szavakkal.

A szerző a pogány egyszerűséget állítja szembe a „feleslegesen bonyolult és nya- katekert” kereszténységgel, melynek bűnről, megváltásról, keresztről, mennyei kincsekről szóló tanításai közül „egyiket se lehet közvetlenül bebizonyítani”.

Ezek után akár azt is mondhatnám, hogy a téma innentől szóra sem érdemes. Hiszen ha valaki azt állítja, hogy valamit közvetlenül nem lehet bizonyítani, akkor ezzel azt is állítja, hogy közvetve viszont lehet... De ne érjük be ennyivel, mivel a szerző a keresztényeket olyan konkrét vádakkal támadja, amilyeneket már sokfelől hallottam, s melyek ma is félreértések sokaságához vezetnek kortársaink körében.

Yutang szerint a vallásos ember csak „azért cselekszik jót, hogy a mennyországba jusson, tehát nem cselekedne jót, ha nem csábítaná a mennyország, vagy nem fenyegetné a pokol”. Sajnos ez a vád nehezen cáfolható, mivel valóban léteznek ilyen „vallásos emberek”. Akik viszont csak haszonlesésből vagy félelemből cselekszik a jót, nem is lehetnek Jézus tanítványai, legfeljebb magukat csalják meg. A vallásos emberek azonosítása Isten választott tanítványaival körülbelül olyan nonszensz, mintha a sarlatán, kuruzsló, mágikus energiákkal gyógyító csalókat hasonlítanánk össze a hippokratészi esküt tett orvosokkal.

Hiszen Jézus pont azt parancsolja: úgy szeressük egymást, ahogyan ő szeretett minket, és „nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért”- amit ő meg is tett (lásd Jn 15,12.13). Ne tévesszen meg senkit, hogy ez parancs. Mert aki megtartja Jézus parancsolatait, annak Isten a saját Leikéből ad (Jn 14,15-18.26); ezáltal válunk alkalmassá a képmutatás nélküli szeretetre (vö. Róm 12,9).

Yutang nyilván azt érti „vallásos emberen”, aki hisz Istenben, de a testvérével szemben képmutató. De mi, Jézus követői, tudjuk, hogy aki azt mondja: „Szeretem Istent", a testvérével viszont alakos- kodó, az hazug, mert ha „nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát” (lásd íjn 4,20-21).

Ezért is írja Péter: „Tisztítsátok meg lelteteket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressetek, mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtek újjá, Isten élő és maradandó igéje ál- •tol.” (iPt 1,22-23) És ennek nyilvánvalóan semmi köze a fenti, „az élet sójából” idézett gondolathoz...

Érdekes, hogy Yutang lelkészcsaládból

származott, keresztény papnak készült, egy ideig a misszionárius főiskolára járt, ahonnan viszont kicsapták. Talán nem véletlenül, de ez nem a mi dolgunk. Azonban az már pusztán „irodalmi nézőpontból” is érthetetlen, hogy egy művelt ember hogyan írhat olyan egyetemes, logikailag is abszurd ostobaságokat, mint hogy „mai csillagászati tudásunk mellett nem hihettem többé, hogy az egyes ember oly rettentően fontos lehetne a Nagy Teremtő szemében, hiszen az egyén végtelenül kis pont ezen a földön...” Én kérek elnézést, de már a konfirmálóknak is van fogalmuk Isten gondviseléséről:,Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!” (Lk 12,32)

Kár, hogy a kicsiny nyáj létezésében, eljövendő boldogságában, a választottak fontosságában szerzőnk nem hisz. Mi sem vesszük komolyan, hogy bármi fontosat mondhatna nekünk az élet sójáról. Különösen úgy, hogy ez a címben használt szófordulat kísértetiesen hasonlít Jézus szavaira: „Ti vagytok a föld sója." (Mt 5,13) Szóval akármilyen népszerűek is manapság a távol-keleti bölcsességek, köszönjük szépen, de számunkra ez bolondság, az élettel való kérkedés, melyhez nekünk semmi közünk (vö. Róm 1,22; íjn 2,16)'. Mi maradunk inkább az evangéliumnál.

■ Andriska János