Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-01-20 / 3. szám

‘Evangélikus Éltó ÉLŐ VÍZ 2008. január 20. 9 LELKI ÉRTÉKEK A megbízhatóság Wa ss Albert / En és az Isten Nagy-nagy rémek űztek, már mindent bejártam: végső menedéknek Istennél megálltam. S lám az Isten nékem sziklaszilárd vért lett, gond meg nem találhat, baj hozzám nem érhet, mert az Isten nékem, míg másnak csak támasz, . nekem menedékem, végső menedékem! Míg örömben jártam, nem leltem meg Istent. Rá csak most találtam, hogy elveszték mindent. Ilyenek vagyunk mi, gyarló földi férgek, úgy térünk csak Hozzád, bánatok ha érnek, szertekuszált álmok, széttépett remények. Rátaláltam én is szörnyű-szörnyű búban, atyai szavára most, hogy rászorultam, nagyon rászorultam. (Vasárnap, 1928. május 20.) A megbízhatóság az egyik legnagyobb kincs a világon. Ha a házastársak számít­hatnak egymásra a megpróbáltatások nehéz óráiban és a közös örömök napja­iban. Ha a gyermekek biztosak lehetnek abban, hogy a szülői otthon védelmet nyújt, nyugalmat kínál számukra. Ha a tanár biztos lehet tanítványai ígéreté­ben, a főnök pedig számíthat rá, hogy munkatársai teljesítik a vállalt feladatot. Ha az állampolgárok bízhatnak felette­seik, a kormány szavában. Valójában a megbízhatóságra épül személyes és családi, munkahelyi és tár­sadalmi életünk egyaránt. Ha bármelyik területen csorbát szenved az adott szó megtartása, ha az ígéret teljesítése elma­rad, nemcsak csalódottak vagyunk, de elveszítjük a másik emberbe vetett bizal­munkat is. S az elveszített bizalmat csak hosszú idő után, kitartó állhatatossággal lehet visszanyerni. Jézus az egyik példázatában két fiúról beszél, akiket megkér édesapjuk, hogy menjenek ki a szőlőbe dolgozni bennünk (Mt 21,28 kk.). Az első egyene­sen nemet mondott apja felhívására. Az­tán elgondolkozott, hogy helyesen cse­lekedett-e, jó volt-e a döntése, s arra a be­látásra jutott, mégis elmegy a szőlőbe, és elvégzi a rábízott munkát. A második megígérte, hogy elmegy, és szorgalma­san tevékenykedik majd, de végül úgy döntött, nem teljesíti apja kérését. Méltán kérdezhetjük: melyikük csele­kedett helyesen? A második fiú ugyan megnyugtatóan válaszolt az apai kérés­re, de végül csalódást okozott. Megbíz­hatatlannak bizonyult. Az első fiú első hallásra visszautasította az apai felhívást, de végül is megváltoztatta rossz dönté­sét. Mert következetlen lenni, miután rá­döbbent saját magatartása helytelensé­gére. Könnyen adódik a válasz: legyünk mi is készek saját döntéseink felülvizs­gálatára, és engedelmeskedjünk az atyai, isteni hívó szónak. Ez rendjénvaló is lenne! A példázat azonban - kimondatlanul- egy harmadik fiúról is beszél. S ez a harmadik az apai hívó szóra igent mond, és be is tartja. Valóban eleget tesz az ígéretének, és elmegy a „szőlőbe” szorgalmasan tevékenykedni. Ez a har­madik bizonyul igazán megbízhatónak. Ez a harmadik fiú nem más, mint maga Jézus, aki enged az atyai szó hívásának, és teljesíti akaratát egészen a kínos ke­reszthalál vállalásáig. Ő mindvégig meg­bízhatónak bizonyult (Fii 2,8). Bizalomra épül földi életünk min­den kapcsolatrendszere. Megbízhatnak-e bennünk családunk tagjai, feletteseink- és legfőképpen bízhat-e bennünk a mi Urunk, Jézus? Merjük-e döntésein­ket felülvizsgálni, tévesnek bizonyult korábbi véleményünket megváltoztat­ni? Törekszünk-e a harmadik fiú maga- tartásmodelljét szem előtt tartani? Ke­resztényként csak a szólás és cselekvés minden jót igenlő harmóniájában ma­radhatunk hitelesek, és így ítélnek min­ket megbízhatónak. ■ D. SzebikImre Kedves Gyerekek! GYERMEKVAR Rovatgazda: Boda Zsuzsa amit a születendő gyermekről jövendölt, hamarosan beteljesedett. Most pedig próbáljátok meg lerajzol­ni Mánóaht és feleségét. Odarajzolhatjá­tok a felnőtt Sámsont is, csak ne feledjé­tek: hosszú legyen a haja! ► Mostani hatrészes sorozatunkban Ákossal és Matyival, a két jó baráttal kép­zeletben egy gyülekezeti rajzszakkörön vehettek részt, amelyet Szépdombi Zsolt festőművész tart. Zsolti bácsi minden alkalommal egy-egy bibliai sze­mélyről és a szüleiről mesél. A szakkörös gyerekek lefesthetik a családot, ti pedig megoldhatjátok a hozzájuk kapcsolódó feladatokat. A helyes megfej­téseket - akár a hatodik rész után összegyűjtve - küldjétek el szerkesztősé­günk címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. Jutalmul a végén ajándékcsomagot kaptok. Melyik úton tudnak Sámson szülei eljutni az angyalhoz? 2. A fiúk már izgatottan várták a gyüleke­zeti teremben, hogy elkezdődjön a má­sodik rajzfoglalkozás. Amint mindenki megérkezett, Zsolti bácsi máris mesélni kezdett.- A mai alkalommal a zsidó nép egyik bírájáról, Sámsonról fogunk beszélget­ni. Mi jut róla eszetekbe?- Nagy ereje volt!- A hajában volt az ereje!- Még egy oroszlánt is legyőzött.- A filiszteusok ellen harcolt.- Megvakították. Csak úgy záporoztak a gyerekektől a válaszok.- Nagyon ügyesek vagytok, hogy ennyi mindenre emlékeztek az életéből. De arra emlékeztek-e, hogy az ő születésének a hí­rét is egy angyal adta tudtul? Sámson édesapját Mánóahnak hívták; sokáig nem született gyermekük. Egy nap megjelent az Úr angyala az asszonynak, és így szólt hozzá: „Nemsokára fiút fogsz szülni. Mostantól ne igyál bort vagy más részegítő italt, és ne egyél semmi olyat, amit a törvény megtilt. Amikor a fiad meg­születik, borotva soha ne érje a fejét, a haja soha ne legyen levágva. Az Úr kiválasztott­ja ő. O kezdi majd Izrael népét megszaba­dítani a filiszteusok hatalmából.” Amikor az asszony hazaért, elmondta a férjének, hogy Isten emberével találko­zott. Elismételte mindazt, amit tőle hal­lott. Mánóah imádkozott az Úrhoz, hogy még egyszer küldje el követét, hogy tanítsa őket, mit kell tenniük. Az Úr meghallgatta imáját, és amikor a fele­ség a mezőn dolgozott, újra megjelent neki az angyal. Az asszony hazaszaladt a férjéért, így az Isten követe mindkettő­jüknek megismételte mindazt, amit ko­rábban már elmondott. A beszélgetés végén a házaspár égőál­dozatul egy kecskegidát és ételáldozatot mutatott be egy kősziklán az Úrnak. Alig­hogy elkészült vele Mánóah, Isten csodát tett a szemük láttára: a láng felcsapott az ég felé, és az angyal felszállt az oltár láng­jában. Amikor ezt látta a házaspár, arcra borultak, és rögtön tudták, hogy az Úr an­gyala jelent meg előttük. Mindaz pedig, Blogbejegyzés 2008.01.03. Ezt a történetet kaptam. Remélem, más is erőt merít belőle! Kanada egyik nagyvárosában történt. Az úgynevezett „felső tízezer” kultúrára igényes köreiben izgalmat keltett a hír, hogy egy világhírű zongoraművész elfo­gadta az önálló előadóestre szóló meg­hívásukat. A hangversenyt a város legelőkelőbb koncerttermében kívánták megtartani; az igen borsos árú belépőjegyeket csak a művészetért igazán rajongók vásárolták meg. Közéjük tartozott Mrs. Blue is. Az idős hölgy maga is zongorázott, de kü­lönösen a legkisebb unokájának akart kedvet csinálni a muzsikához, tehát őt is elvitte magával. Az elkényeztetett uno­ka igen jó hallásúnak mutatkozott, de a zenetanulás legelején tartott. Amikor a nézőtér elsötétült, csak a színpadot világították meg a reflektorok, a fiúcska nyugtalanul fészkelődni kez­dett a helyén. Látni akarta a nagy hang­versenyzongorát, ezért odalopódzott. Közben elhangzott az előadás kezde­tét jelző halk csengő. A fölfokozott vára­kozásban a nagymama nem vette észre, hogy az unokája már nem ül mellette. Egyszer csak a zenekar hangolásának fi­nom zajába - kezdetlegesen pötyögtet­ve - belevágott egy kemény hang, a köz­ismert gyerekdarab, a „Szamárinduló” dallama. A nézőtéren az elszörnyedés halk moraja futott végig, de ebben a pillanat­ban a függöny mögül előlépett a nagy hírű művész. Meghajlás nélkül egyene­sen a zongorához sietett, és máris két kézzel játszott a gyermek vállai felett. Az elképedt nézők még a hangját is hallot­ták, amint a zongoránál álló gyereknek azt súgta:- Csak játssz! Ne hagyd abba! Tovább! Amit a művész a „Szamárindulóra” improvizált, olyan csodálatos volt, hogy valósággal lenyűgözte a hallgatóságot. • Eddig a történet. Nekünk is szóló üze­nete a következő: olykor úgy látszik, hogy erőnket, tudásunkat felülmúló vál­lalkozásba kezdünk Isten országáért, s a vállalkozásunk néha nem több, mint az ő hangversenyzongoráján pötyögtetett „Szamárinduló”. Szégyent, méltatlanko­dást, sőt botrányt is okozhatnánk vele, ha maga az Úr, a világegyetem alkotó- művésze nem állna mellénk, isteni ak­kordjaival nem tisztítaná meg és nem emelné föl a mi emberi erőlködésünket. Szolgálj az Úrnak, ne hagyd abba, to­vább! Tedd meg, ami rád bízatott, légy hű sáfár, ő melletted áll, megvéd és meg­erősít! ■ Deák László HETI ÚTRAVALÓ Nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyör­géseinket. (Dán 9,18) Hetvened hetében az Útmutató reggeli és heti igéi az elbizakodottságot levetkőzve odaadó istentiszteletre szólítanak fel, és el­mondják, mit adhat oda az ember, s mit adott Isten ennek érdekében. Dániel bűnval­ló imádsága közben kijelentést kapott a fogság hetven évéről és az elkövetkező het­ven évhétről. „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallotta hangomat." (Zsolt 18,7; LK) A Krisztus-év új szakaszába, böjt felé igaz megtéréssel induljunk el! De mit is adhatunk oda Istennek az ő tiszteletére? Paul Gerhardt minden kincsét elvitte Jézus elé: szívét, lelkét s életét (lásd EÉ 161). A zúgolódó szőlőmunkások csak néhány órányi munkájukat - ki többet, ki kevesebbet - adták a gazdának egy dénárért, amely egyeseknek napi, másoknak órabér lett. íme, „így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók" (Mt 20,16)! Az Úristen munkájára történő elhívatásunk és kiválasztatásunk kérdésében viszont - reformátorunk szerint is - „megszűnik minden érdem, s egye­dül Isten kegyelme dönt, hogy az elsőből esetleg utolsó, s az utolsóból első legyen. A helyzet ez: nem ti választottatok engem!” Mégis futnunk kell az örök életért? Tel­jesen félreérti Pál tanítását, aki az olimpiai játékokból vett hasonlatát így értelmezi. Isten irgalma meghaladja az ember értelmét, és az üdvösség nem emberi teljesít­mény, hanem Isten ingyen kegyelmi ajándéka; jutalom, amelyet a hervadhatatlan ko­szorú jelképez. De a keresztény élet hasonlítható versenypályához, s Pál az örök ju­talom biztos tudatában versenyez: .....úgy fiitok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél (...), ha nem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet...” (iKor 9,26.27) Zákeus a vagyona felét adta oda a szegényeknek, de nem ezért lett üdvössége, hanem „mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet" (Lk 19,10). Az istentelen Ézsau egyet­len tál ételért adta oda elsőszülöttségi jogát; így még utolsó sem lehet Isten országá­ban, „mivel a megtérés útját nem találta meg” (Zsid 12,17). Viszont aki akár csak egyetlen pohár friss vizet ad inni Jézus egy kicsiny tanítványának, semmiképpen sem fogja elvesz­teni jutalmát” (Mt 10,42). És mit ad Isten egyházában? Növekedést, és munkatársai kö­zül „mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan” (iKor 3,8); ez nem bér, hiszen Isten gyermekei országának örökösei, nem pedig bérmunkásai. És mit ad az ő Fia értünk, hogy istentiszteletünk odaadó, testünk temploma pedig tiszta lehessen? Életét és vérét, amely megtisztít minket minden bűntől. Tanítványai pedig „hittek az írásnak" fin 2,22). Lehet-e ennél fontosabb feladatunk a Biblia évében? Ezért ne dicse­kedjünk, hiszen Isten „munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. Ot tette nekünk böl­csességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá... ” (iKor 1,30) Ó, „Krisztusom, hív egy szegény szív... / Hogy övé légy, lakozást végy / Benne, ég-föld Királya!” (EÉ 375,1) ■ Garai András

Next

/
Oldalképek
Tartalom