Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-02-24 / 8. szám
“Evangélikus Élet®> PANORÁMA 2008. február 24. *► 7 A AZ IDEGENVEZETŐK NAPJA Egyházi kongresszus miatt került díszburkolat a térre Elkészülte, 1929 óta nemcsak Budapest, de Magyarország egyik jelképe az And- rássy utat lezáró és annak tengelyében látható millenniumi vagy más néven ezredéves emlékmű. Azt már kevesebben tudják, hogy díszburkolatát az 1938. május 26-29. között Budapesten rendezett 34. eucharisztikus világkongresszusra kapta, amelyet Szent István király halálának 900. évfordulója alkalmából szerveztek. De hogyan is alakult az emlékmű története? A 19. század utolsó évtizedében kivételesen nagyszabású jubileumi ünneplésre készült Magyarország. Belpolitikai okokból a kormányzat nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bizonyítsa a magyarság vezető szerepét a soknemzetiségű országban. A külföld számára pedig demonstrálni akarták, hogy Magyarország nemcsak hivatalosan és papíron társországa a Monarchiának, hanem olyan önálló gazdasági, tudományos eredményeket és művészeti alkotásokat tud felmutatni, amelyekre az egész világ felfigyel. Az 1896-ban tartott ünnepségek központja természetesen a rohamosan fejlődő Budapest volt, amely ekkor lakosságát tekintve már Európa tizedik legnagyobb lélekszámú nagyvárosa. Elődeink el sem tudták volna képzelni az évfordulót egy impozáns emlékmű nélkül. A főváros tanácsa már 1881-ben javaslatot terjesztett az Országgyűlés elé ez ügyben, de a képviselőház csak 1894- ben foglalkozott érdemben az ajánlattal. Döntés született arról is, hogy az emlékművön kiemelt helyet kell kapnia a honfoglaló Árpád vezér alakjának. Már csak a tervező hiányzott. Kiválasztásához a kor szokásainak megfelelően pályázati kiírást vártak az építészek, hogy összemérhessék tudásukat, és a bírálóbizottság által legjobbnak ítélt terv valósuljon meg. Ám ezúttal nem hirdettek pályázatot. A tervek elkészítésére az Országgyűlés felhatalmazása alapján és a háborgó pályatársak tiltakozása ellenére Schikedanz Albert építészt és Zala György szobrászművészt bízta meg hivatalosan Wekerle Sándor miniszterelnök. Az 1895 tavaszán megkötött szerződés öt évet kötött ki a munkák elvégzésére; ekkor még senki sem gondolta volna, hogy az avatással mégis 1929-ig kell várni. A legegyértelműbb és mindenki számára vita nélkül elfogadott emlékműrész az „angyalos oszlop” volt. A kezében magyar koronát, illetve apostoli kettős keresztet tartó Gábriel arkangyal a királyi hatalom isteni eredetét volt hivatva szimbolizálni. 0ól ismert a legenda, hogy II. Szilveszter pápának álmában maga Gábriel parancsolta: a koronát ne a lengyel küldötteknek, hanem a másnap megérkező magyar követeknek adja. Így hozta Asztrik püspök e koronázási jelvényt Istvánnak.) A harminchat méter A millenniumi emlékmű két oszlopcsarnokában jelenleg álló szobrok: Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, II. András, IV. Béla, Károly Róbert, Nagy Lajos, Hunyadi János, Mátyás, Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos. Az építészeti munkákhoz Schikedanz Albert számos tervrajzot készített; közös vonásuk volt, hogy szinte mindegyik változaton két, íves hajlítású kolonnád szerepelt. Az oszlopcsarnokok fülkéibe kerülő királyszobrokat illetően jelentősen megoszlottak az álláspontok. magas oszlop talapzatára a tervszerűit a honalapító Árpád és a honfoglaló hét vezér lovas szobra került. Azonban a tizennégy királyszobor közül öt Habsburg-uralkodónak jutott. A végleges döntésig a névsor többször is változott, de az arány nem módosult. Az összetétel kifejezte a függetlenségi eszme politikai és hatalmi korlátáit, valamint példázta a dualista kor kompromisszumokra való törekvését. Döntés született arról is, hogy az emlékművön bronzba öntött jelképet kap a háború és a béke, illetve a tudomány és a művészet. A jóváhagyott tervben szerepelt az az elgondolás is, hogy az oszlopcsarnok ta- lapzati síkját minden királyszobor alatt egy-egy dombormű díszítse. Az óriási munkára tekintettel az uralkodószobrok elkészítésébe Zala György mellett más művészeket is bevontak. Az 1910-es évek elején már a befejezéséhez közeledett a millenniumi emlékmű; minden alkotóeleme és szobra - Nagy Lajos királyét leszámítva - a helyére került. A néhány évvel később kitört világháború és az ott elszenvedett vereségek alapjaiban rendítették meg az Osztrák-Magyar Monarchiát. 1919-ben, a Tanácsköztársaság kikiáltása után a forradalmi tömeg nemcsak a korábbi politikai intézményrendszert söpörte el, hanem le akart számolni a jelképeivel is. így a millenniumi emlékműről levették a gyűlölt Habsburg-uralkodók szobrait. Számos archív fotó maradt fenn erről. 1921-ben Zala György azzal a kéréssel fordult az államfői jogokat gyakorló Horthy Miklós kormányzóhoz, hogy biztosítsák részére az ezredéves emlékmű befejezéséhez szükséges anyagiakat. Erre néhány évig, a gazdaság viszonylagos stabilizációjáig várni kellett; 1926-ban indulhatott meg újra a munka. 1921-ben ugyan deklarálták a Habsburg-ház trónfosztását, az emlékműre mégis visszakerültek a Habsburg-uralkodók szobrai. Az emlékmű hivatalos avatására 1929. május 26- án került sor az ország legmagasabb rangú vezetőinek a jelenlétében. Hamarosan nevet kapott a tér is -1932 óta Hősök terének hívják. Ekkor még leginkább parkra hasonlított; szökőkutak, gyönyörű virágágyak és dús lombú fák díszítették. 1937-ben azonban nagy átalakítások kezdődtek a következő évben Budapesten tartandó 34. nemzetközi eucharisztikus kongresszusra készülve. Ekkor alakították ki a ma is látható díszburkolatot. Az ünnepségek idejére a kolonná- dok közé Kismarty-Lechner Jenőnek és fiának a tervei alapján óriási építményt emeltek, amelynek tetejére a vatikáni Szent Péter-templom főoltárát díszítő hatalmas baldachin másolata került. A háromnapos rendezvényen több százezres tömeg vett részt. Május 29-én a pápai legátus, Eugenio Pacelli bíboros - a későbbi XII. Pius pápa - által bemutatott szentmisén több mint félmillió ember volt jelen. A monumentális egyházi ünnepség lezajlása után az emlékmű visszanyerte eredeti arculatát. A II. világháború pusztításai a millenniumi emlékművet sem kímélték. A legsúlyosabb károsodás a Műcsarnok felőli oszlopcsarnokot érte, amelyet egy bomba szabályosan kettészakított. A háborús rorhdk eltakarítása és a helyreállítás során, az 1950-es évekre nyerte el az emlékmű ma is látható, végleges formáját. Nemcsak az uralkodószobrok összetétele, de a nemzeti hősök emlékkövének a fedőlapja is megváltozott. A hatalmas kőtömb és Árpád vezér szobra között a térburkolatában kis réztábla őrzi az evangélikus Zsigmondy Vilmos bányamérnök emlékét, aki 1878-ban ezen a helyen fakasztott mélyfúrással ma is működő artézi forrást. ■ B. Zs. összeállítása séta replési viszketegségben szenvedő püspök közreműködésével. Mostanában üldözik az utcai zenészeket, mert állítólak elállják az utat, csökkentik az üzletek forgalmát. A civil rendőrök a szám közepén is képesek megszakítani például a chilei zenészeket, mert lejárt az a fél óra, amelyet egy helyen tölthetnek. Mások is várnak sorukra kipakolt hangszereikkel. Aki CD-t vagy kazettát árul számla nélkül, azt örökre kitiltja innen a város. Nagy a forgatag, állítólag kelet-európai zsebesbandák fosztogatják a kék szemű (nálunk úgy mondanák, hogy naiv, óvatlan) járókelőket. S az üzleteket is. A drága arckrémek, a márkás napszemüvegek, a habkönnyű, egyedi ruhadarabokba legkapósabbak (a riasztókapun különleges béléssel ellátott sporttáskákkal jutnak át). A boltok őrzésére felfogadott egyenruhás, URH-készülékkel felfegyverzett hölgyeknek és fiatalembereknek nincs joguk feltartóztatni, megmotozni a tetten érteket sem. A rendőrök vagy időben érkeznek, vagy ki sem szállnak ilyesmiért. A boltok biztosítva vannak, a vevő pedig megfizeti ezt is, ha nem várja ki az idény végi kiárusítást. Bár már ez sem igaz, kiárusítás van folyton, csak a feliratok stílusa változik időről időre. Az áru sem bóvli, mint régen, amikor egy-egy olcsóságra csábították be a hiszékeny vevőt (aki így a drágábból is vett ezt-azt). A kereskedő ma nem kap bizományba semmit; amit rendel, kezdetben nagy nyereséggel, majd a választék csökkenésével egyre olcsóbban adja, végül felmosórongyárban, csak ne foglaljon helyet az új kollekciók elől. Raktára nincs, ne várd hát, kedves fogyasztó, hogy a tavaly megszeretett, kényelmes cuccot idén is megtalálod! Nem ritka, már botrányt is kavart, hogy egyes áruházak szemeteskonténereibe felbontatlan dobozokban selyem alsóneműk, férfiingek, pólók tömkelegé került. De így jutnak szemétbe a tönkrement butikok, elköltöző irodák egy-két éves bútorai, berendezési tárgyai is. Vajon nem tartanak attól, hogy az emberek elhordják, s piacot rontva, ingyen jutnak használati tárgyakhoz? De nem ám, szándékosan teszik, hátha reggelre kiürülnek a konténerek, s nem kell a szemétszétválasztásra specializálódott szolgáltatóknak tetemes óradíjat, az el- szállítóknak súlydíjat, a tárolóknak köbméterdíjat fizetni. Egy gurulós irodaszék elemei: a műanyag szövet, a habszivacs, a kemény plasztik karfák s görgők, valamint a vasváz s a fa alkatrészek mind-mind más szemétcsoportba sorolandók. A három-négy éves, kiöregedett számítógép miatt másik társaságot kell igénybe venni (extra drága, mert aprólékos kézimunkát követel az alkatrészek forrasztása, a nemesfémek kiolvasztása stb.). A falburkolatban asztma- és rákkeltő azbeszt és festékanyagok lehetnek; erre álarcos, szkafanderbe öltözött brigád érkezik zárt elszívórendszerű masinákkal, dupla falú tartályokkal... Az ember sétál az utcán, egyik ámulatból a másikba esik. Büszke lehet kormányára, jogrendszerére, az olaj biztosította anyagi jólétére. De nem mer unokáira, dédunokáira, a kiapadt gáz- és olajmezőkre gondolni, s bánja már azt is, hogy családot alapított, s önző módon szaporította az amúgy is túlnépesedett Föld lakosságát. De akkor mitől van itt munkaerőhiány? A főváros kórházaiban, iskoláiban, szociális otthonaiban nincs elég orvos, ápoló, tanító s tanár. Pedig az egyetem évről évre ontja a diplomásokat. A szakmák, a hivatások szerinti szelekciót nem állam bácsi vagy a felvételi ponthatár szabályozza, hanem a piac. A fiatal a középiskola végéig ha mást nem is, de azt megtanulja, hogy mi lesz jó neki, mik a jogai, mit kell kikövetelnie a társadalomtól. Oda megy, ahol kis munkával is sokat kereshet. S a diplomás tanár - bár örökké farigcsálják, még mindig hosszú a nyara - fizetése a mérnökével vetekszik. Az egészségügyben fantasztikus eszközpark teszi majdnem játékossá az amúgy valóban felelősségteljes és nehéz munkát. Persze jutalékrendszere miatt minden ügynöki, banki, közvetítői állás csábítóbb, mint például egy egyetemi, kutatói. Ez utóbbira egyébként - mint az állami adminisztrációs állásokra is - a rossz nyelvek szerint olyan élhetetlenek pályáznak csak, akik nem boldogulnának a privát szektorban. Zajlik a nagy, szakmai népvándorlás keletről nyugatra. Pillanatnyilag még mindenki jól jár, kivéve talán a kiindulóországokat, ahová - a kört bezárandó - csak a nyugati missziók, segélyszervezetek viszik hiányos tapasztalataikat, na és az országukban felhalmozódott, felesleges raktárkészletet. Az ember utazik a metrón. Valójában T-bane a neve, s jórészt zárt pályán ugyan, de föld felett halad. Itt is feltűnik néhány egyenruhás biztonsági ember, mert fiatalkorúak inzultálják napközben is az utasokat. Tíz év körüli társaikat fosztogatják, elszedik mobiltelefonjukat, zsebpénzüket, télen márkás kabátjukat. A metró öt vonala nagyon különböző. Meglátni, hogy ki hova tart, honnan jön, „miben utazik”. Nem stigmák ezek, csak arcok, vonások, öltözetek. Szemek, a lélek tükrei. Az ember ül és olvas. Jobboldali, baloldali vagy bulvár napilapot. Esetleg színes családi újságot vagy képregényt. Könyvet csak a helyközi vasúton ingázók kezében látni, többnyire krimit vagy ponyvát. Az egyetem felé s tovább, a diákváros felé utazók jegyzeteiket lapozgatják, leginkább csak ők szólnak egymáshoz. Itt még az is kifigyelhető, ki kihez tartozik Máskülönben házaspárok sem igen árulják el viszonyukat, még ha egymás mellett ülnek is. Van, hogy leszállásig a beszállóajtó mellett hagyott gyerekkocsiban ülő baba szülőjére sem derül fény. A jólét hideg sugarai, mint sündisznó tüskéi, tartják őket egymástól távol. Ha kitartóan nézel a szemükbe, egy idő után ráéreznek, hogy külföldi vagy, mosolyra fakadnak, s azonnal a segítségedre sietnek. Ha megszorulsz, nem sajnálnak jó szót, anyagi áldozatot sem. Tv-akciókban, jól reklámozott gyűjtőhadjáratokban mintegy tömeghipnózis alatt, szívesen adakoznak. De amint lett annyid, mint nekik, vagy fényes-hival- kodóra pucolod amúgy ócska autódat, féltékenyen hátat fordítanak. Nem tesznek direkt keresztbe, de az ellentmondást nehezen tűrik. Sétál az ember tovább, s naná, hogy megáll a Nemzeti Színház hirdetményei előtt. A páratlan években nincs nemzetközi Ibsen-, de van kortársdráma-fesztivál s általában Oscar Wilde-, Holberg-, Karen Blixen-, Lars Norén-, Marie Jones-elö- adás, és futnak hazai szerzők darabjai. A főváros másik nagy színháza általában több hazai szerzőt kínál, mint a nemzeti. Vajon így van ez a világon mindenütt? S ha már a központban jár az ember, gyors statisztikát készít a mozik plakátjain hirdetett előadásokról is. Egy augusztusi hetet kiragadva a főváros 29 vetítőtermében 25 amerikai film mellett az összes többi náció 18 filmmel szerepel, ebből 5 a hazai. A dzsesszfesztiválon viszont - neves vendégelőadók mellett - rengeteg a hazai zenekar. Szabadtéren, kocsmákban, koncerttermekben telt ház előtt zajlik minden évben a tradicionális és minden más irányzatot is felölelő koncertsorozat. S amint ennek vége, máris a kamarazene-fesztivál résztvevői foglalják el a pódiumokat. Nyár közepén a magángalériák ajtaja zárva, pedig a legizgalmasabb kiállításokat ők rendezik két-három hetes periódusokban. Az ember elindul a város egyik végéből, s mire a másik végébe ér, megnézhetett tizenöt-húsz kiállítást. Legközelebb érdemes cikkcakkban haladni, felkeresni a maradék tizenöt-húsz galériát. Ember legyen a talpán, aki eligazodik e szín- és stíluskavalkád-dzsungel- ben. Mégis megéri, mert valószínűleg a világon sehol nem látni ilyen őszinte, kitárulkozó, felszabadult alkotókedvet, természetes önmegmutató-készséget. Évente két hétvégén műteremtúrát is rendez a város. Kisbuszok szállítják a nyitott műtermekbe az érdeklődőket, ahol a művészek fogadják, vezetik körbe őket, majd a következő kisbusszal mehetnek tovább. S ha elfáradt az ember, hazabandukol. Megint szembesüt a nap, most is nagy a forgalom, esteledik. A kezekben már nem bevásárlótáskák, hanem vendégségbe, társaságba menet apró ajándék- csomagok vagy össze-összekoccanó üvegeket rejtő zacskók libegnek. Otthon foteljába roskad a nap vándora, nagy sóhajtással laptopjába pötyögi frissen szerzett élményeit, majd internetre csatlakozva feladja pár szerkesztőségnek... ■ Kovács katáng Ff renc A városháza épülete
