Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-02-24 / 8. szám

6 4M 2 oo 8. február 24. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS FEBRUAR UTOLSO VASARNAF Budapest egyik nevezetessége a Szent István-bazilika, de talán kevesen tudják, hogy a telken, ahol most ez_ a pompás templom áll, korábban -1786 tavaszától - a Hetz-Theater („heccszínház”) várta állatviadalaival az érdeklődőket. Bár a kortársak közül sokan tiltakoztak e vé­res mulatság ellen, a tulajdonos Tuschl Sebestyén a bérleti idő tíz évét zavartala­nul kihasználhatta. A városi tanács 1796-ban tűzveszé­lyességre hivatkozva lebontatta. A telket elárverezték, és Zitterbarth János egy kis templomot épített rá az 1790 - II. Lipót koronázása - óta Lipótváros nevet vise­lő városrészben. Azonban az 1817-ben elkészült mű építészetileg hagyott némi kívánnivalót maga után; ennek követ­keztében harminc évvel később életve­szélyesnek minősítve be kellett zárni. A megrokkant épületet a szabadság- harc idején eltalálta egy ágyúgolyó, le­égett. A városi tanács a helyére egy nagy, reprezentatív templom építését hatá­rozta el, amelynek majd a világ is csodá­jára jár. Tulajdonképpen már az építés­nek is csodájára jártak, hiszen kereken hatvan évig tartott... Közmondásos is lett: „Megadom, majd ha elkészül a lipót­városi bazilika!” - mondta tréfásan az adós, akiuek esze ágában sem volt visszafizetni tartozását. Vagy éppen Lu­ca székéhez hasonlították, amikor az „úgy készül, mint a bazilika..." hasonla­tot használták a pestiek. A terveket Hild József, az akkor legkere­settebb pesti építész készítette, és az ő irányításával kezdődtek meg 1851-ben a kivitelezési munkálatok. (Az idős mester statikai tudományának fogyatékosságát csak jóval később állapították meg a szakértők) Az egész országban gyűjtött pénzadományok felhasználásával egyre magasabbra kúsztak a falak; időközben 1867 áprilisától Hild József halála miatt Ybl Miklós lett az új építésvezető. A ta­Építkezés hat évtizeden át Száznegyven éve omlott be az épülő bazilika kupolája pasztáit építész komoly aggodalmát fe­jezte ki a városatyáknak a kupola stabili­tását illetően. A vezetők azonban egysze­rű aggályoskodásnak minősítették a fi­gyelmeztetést, és parancsba adták a mes­tereknek, hogy titkolják Ybl figyelmezte­tését, ne zaklassák fel a kedélyeket, a fő az, hogy haladjon a munka. 1867 novemberében esős, viharos na­pokat élt meg a város, és gyanús repedé­sek jelentek meg a kupolát alátámasztó pilléreken. Bizottságot hívtak össze, hogy felülvizsgálják az egyre idegesebb Ybl jelentései által vázolt helyzetet. A ki­rendelt szakférfiak azonban csak január hetedikén látogattak el a helyszínre, hogy az állványokon fejüket vakargatva és hümmögve felszólítsák az építészt, dolgozzon ki tervet a kupola beomlásá- nak megakadályozására. Egy héttel később újabb repedéseket észleltek a munkások a teherhordó osz­lopokon. Az építésvezető kijelentette, hogy a kupola menthetetlen, nincs más hátra, meg kell várni, míg magától összedől. A magisztrátusnak sem volt jobb ötlete, így deszkapalánkkal vették körbe az épületet, mindenkit eltiltottak a közeléből, és éjjel-nappal őriztették a kíváncsiskodók távol tartására. A katasztrófa nem sokáig váratott magára. 1868. január 21-én éjjel erős szélvihar vonult végig Pesten, amely annyira megviselte az épületet, hogy Ybl kora reggel sietett a városházára jelente­ni: nem sok idő kell a teljes beomláshoz. A városi tanács újra szakértői bizottsá­got rendelt ki, hogy a helyszínen győ­ződjenek meg a hír megalapozottságá­ról. Ám a megbízott tagok most sem kapkodták el a szemlét: délután három órára tűzték ki az időpontot. S mielőtt a hármat elütötte volna az óra, iszonyatos robajjal beomlott a kupola. Háromszáz ablak tört be a környé­ken, a légnyomás ereje itt-ott még az aj­tókat is kibillentette a helyükről. A ha­talmas robajtól a szomszédos plébánia­házban lévő iskola nebulói ijedtükben a pad alá menekültek. Tódultak is a hely­színre a városlakók, hogy megnézzék a katasztrófát, és kifaggassák az egyetlen szemtanút, egy pékinast, akinek az ije­delmen kívül nem esett nagyobb baja. A szakértők természetesen próbálták kivizsgálni a tragédia okát, és több do­logra tudtak következtetni. A tervekben szereplő számítási hibák mellett a taka­rékosság is fő ok lehetett. Ahogyan az akkoriban szokás volt, az országos gyűj­tés során néhány adakozó nem pénzben járult hozzá az építkezéshez, hanem anyaggal - terméskővel, bontási törme­lékkel, téglákkal. Ezeket a különböző for­májú és szilárdságú anyagokat aztán az üregesen felfalazott pillérekbe szórták. Újra kellett hát mindent kezdeni - Ybl Miklós átdolgozta az eredeti terveket, így a mai épület kelet-nyugati homlok­zata Hild József klasszicista felfogását tükrözi, míg a főhomlokzat és a Bajcsy- Zsilinszky útra néző hátsó homlokzat Ybl neoreneszánsz architektúráját. Az eredeti adományozók többsége már nem is élt, gyermekeik is tisztes ko­rú édesapák és édesanyák lettek, de a ba­zilika még mindig nem volt kész. Köz- ben-közben a pénz is elfogyott, ilyen vagy olyan okból meg-megállt a falazó­munka, és 1891-ben, hetvenhét éves ko­rában a második bazilikaépítő mester is elhunyt. Kauser József vette át a munkála­tok irányítását, és 1906. december 8-án ünnepélyes keretek között helyére il­leszthették a zárókövet. Maga a király, Ferenc József is ott volt a ceremónián. A templom nem bazilikás elrendezé­sű, építészeti szerkezetét tekintve nem bazilika, de 1931-ben „basilica minor” rangra emelte a Szentszék. 1947-ben le­égett kupoláját országos gyűjtésből ha­marosan helyreállították. 1971 óta a bazi­lika a Szent Jobb végleges őrzési helye. Dr. Paskai László bíboros, esztergomi ér­sek 1987. augusztus 20-án felszentelte a Szent Jobb-kápolnát; itt helyezték el nagy királyunk ereklyéjét, mely azóta is látogatható. ■ Boda Zsuzsa A bazilika épülete a Bajcsy-Zsilinszky útról Forrás: Búza Péter: Kószálunk a régi Pesten. Múltidéző barangolás szövegben és rajzban. Panoráma, Budapest, 1986. Ha az ember utcára lép, ellenőrzi pénz­tárcáját, bankkártyáját, lábán az azonos színű zoknikat. A legelső helyen újságot vesz. A pénztárnál hosszú sor áll, de vá­rakozás közben szívesen nézelődik. Há­borítatlanul fürkészheti a közelben állók arcát, sminkjét, frizuráját. Ellesheti az apró hangfoszlányokat, a mini élettörté­net-darabkákat. Nem kell a televízió vagy a rádió szappanoperáira fanyalod­nia. Itt zajlik az igazi életshow a pénztár­gépek árnyékában s túl a pénzrabló au­tomaták körül, a kijáratban áruikat, szolgáltatásaikat reklámozó vigécek kö­rül, az utca forgatagában, a keskeny jár­dán, amelyet még a reklámtáblák, a gyü­mölcsös rekeszek s a kijárathoz kötött apró (?) kutyusok is leszűkítenek. Az ember kint van az utcán, sétál to­vább, üzletről üzletre jár, amelyek folyton tönkremennek, gazdát cserélnek, s azon­nal a legújabb designba öltöznek, kerül, amibe kerül, futja az alaptőke csak erre a célra elkülönített részéből. Posztizé stílus­ban tök egyformán másmilyen mind. A divatcégek koncepciótervezői fittyet hánynak a nőmozgalmisok határozott, sőt fenyegető tiltakozásaira, s hirdetéseik­ben fiatal, csinos, érettségizett eladólányo­kat keresnek - s találnak is. Többnyire egyetemi hallgatókat, rész- vagy hétvégi munkaidőben, akik pár évig a tanulmányi kölcsön kiegészítésére vállalnak munkát. S itt nem kell hajnali hatkor kelni, a vevők után takarítani, ablakot moíni. Frissen sminkeltek, magas homlokukból hátra, lófarokba fésülik vagy valamivel lazábbra kötik a hajukat, a cég legújabb ruháit rek­lámozzák magukon. Kellemes zene szól, vagy a célközönséghez, a divatáruhoz ép­pen passzoló rap, techno vagy metál. Az embert e helyekről kinézik, itt csu­pa tini turkál a szakadt, tépett, ilyen­olyan festékbe mártott, majd mestersé­gesen koszolt, koptatott, meggyűrt ron­gyok között. Összesúgnak a háta mö­gött, vihognak, kihívóan viselik mezte­len köldöküket, csokin-kólán növesztett hasukat, szoláriumbarna bőrüket. Az ember mosolyog magában, mert nem tudják igazán megbotránkoztatni, hi­szen ő is volt fiatal. Kevesebb, szinte semmi pénzből ő is feltűnősködött. Hamiskás mosollyal az arcán megy tovább. Egy új kirakat szolidabb árut ígér. Spanyol Dutti. Kézzel kivarrt fazon a férfiöltönyön, kézzel felvarrott zsebek, karcsúsított modellek. Üres az üzlet, ve­vőköre szűk, szombat dél és kettő kö­zött van csak némi forgalom. Az anya­gok elsőosztályúak, az árak nem kevés­bé. Pedig ma már ilyen nemes anyagok­ból sem egy életre szánnak öltönyt. Dí­szemből jön, vakít, de a rolók árnyéká­ból így is kifigyelheti a sétálókat. Rájuk mosolyog, mert szép ez a nap. Színes műanyag fogantyús MaxMara papír­zacskók, DKNY feliratúak, néhány Man­go, Sand, Tatler sétál a tömegben. A palota parkjában, a nyírott füvön labdázni szabad. Egyszer használatos grillsütőkön virsli, csirkecomb illatoz. Aprók, nagyok kergetik egymást. Az Osl< A norvég királyi palota vatcikk lett, egy év alatt kifut a keskeny fazon, jövőre már kétsoros, egygombos modellt reklámoz a Fashion Tv. Férfi eladót korábban csak a számító- gépes, mobiltelefonos üzletekben lehe­tett látni, s elvétve a sportboltokban. Most újra felkapottak, főleg a női osztá­lyokon. Jó szagúak, zselézett, tépett-tüs- kés a hajuk. Lámpázott arcuk már kicsit puhány, de kellemesen bánnak a vevők­kel. Don Donna topánkákba szuszakol- nak 39-es, 40-es lábakat. Ismerik az anyagok összetételét, a nemzetközi szá­mozásokat. Az ember áll, és csodálko­zik, hogy lám, működik ez a furcsa, ro­hanó világ így, szakértelem, udvariasság, kellemes közérzetteremtés ellenére is. Látszólag mindenki tart valahová. Nyüzsgés van, de nincs könyöklés, tola­kodás. Az autók lépésben haladnak, de ha valaki pár szót akar váltani egy járó­kelővel, megteheti. Türelemmel vára­koznak a mögötte állók. Az ember derűs. A napsütés teszi, bár idén a fadobálás a divat. Felállított hasá­bokat kell hasonlókkal felborítani. Ahány csoport, annyi a szabály. A frizbi, a kutyafuttatás, úgy látszik, sosem megy ki a divatból. S a félmeztelenül napozás sem. Bár a legújabb statisztikai adatok szerint a 15-18 éves lányok idegenkednek a szüleiknek annak idején oly természe­tes - de bevallottan is lázadó - magamu­togatástól. A mai fiatalok nem csak a te­nyérnyi, testhez simuló topok alatt visel­nek melltartót. A palota előtt a szokásos turistatu­multus. Az őrségváltás amúgy unalmas, csöppet sem látványos ceremóniájára várakoznak. A gárda öltözete nem vala­mi fényes, nincs óriási kucsmájuk sem, mint például a „szegény” angoloknak. De sorkatonaságból válogatott, szép szál legények (újabb példa az amúgy hi­vatalosan, törvényileg elítélt diszkrimi­nációra). A szél port és salakot kavar Karl Johan szobra körül. Az éjszakai eső mély árka s a lefolyt hordalék nem éppen felemelő látvány, de még az előző király határo­zott kívánsága volt, hogy ne vegye körül cifra kövezet, hivalkodó pompa. Halála óta a palota közvetlen védelmére kes­keny, lánckordonnal elzárt biztonsági sáv létesült. Ennyi változott. De „a köz­nép királya” mítosz továbböröklődött. A meglehetős korban trónra került je­lenlegi király - ha nem is síelésben, mint az apja, de - vitorlázásban jeleskedik, s rendre versenyez, tisztességes helyezé­seket ér el „civil” legénységével. Sűrűn járja az országot, bár nem úgy, mint a mi álruhás Mátyásunk. Kultúrapártoló, igen művelt és bájos felesége balján bárki ál­tal könnyen elérhető, tegezhető, viccek­kel megnevettethető. Az embernek szinte nincs kedve to­vábbmenni. Jó lenne letelepedni a pikni- kező, játszadozó családok közé, sütké­rezni a hét ágról tűző, a kristálytiszta le­vegőn át perzselő napon. Az árnyékban mégis borzongatóan hűs van. A sétálóutcára nem ismerne rá, aki tíz évvel ezelőtt járt itt. Apró asztalkák mel­lett szorongva nemcsak turisták söröz­nek, de őslakos fiatalok - s még megle­pőbb, szüleik is. „Az én házam az én vá­ram” csigaházából kinőtt fiatalok tódul­tak elébb a nyilvános helyek kínálta, dél­európai nyaralóparadicsomoktól elle­sett teraszokra. Majd szüleik hagyták cserben a szombat délelőttökre percnyi pontosságra beállított fűnyíró, sövény­vágó, festékszóró alkalmatosságaikat. Kertes házuk garázsába állítják a házi­asszonyok ma már korántsem kicsi és kisigényű autóit, s a családi határral nem a legközelebbi bevásárlóközpontba haj­tanak, hogy feltöltsék az elkövetkező hétre a hűtő- és fagyasztószekrényüket (ma már szinte naponta vásárolnak az újból népszerű, többnyire idegen ajkúak vezette, családias légkörű sarki kisbol­tokban), hanem a városközpontba men­nek „shoppingolni”. Aztán valamilyen egzotikus vendéglőben esznek (nem húspogácsát barna szósszal és esztergá- lyozott főtt krumplival), majd elsétálnak a régi-új kikötőbe, zenét hallgatnak egy állandóra kikötött komphajón, s a világ legdrágább csapolt sörét isszák hab nél­kül, garantáltan mércéig töltött négyde- cis poharakból. Egy angol nyelvű artista bohóc kedve­sen évődik a köréje sereglett kicsikkel, nagyokkal. Égő fáklyát, labdát dobál ör­dögi ügyességgel egy keréken, két méter magasságban. Pénzért kalapoz, az em­berek arcáról lefagy a barátságos mo­soly, elszélednek. Lenyűgöző innen a fjord, a közeli szi­getek s az erődítmény látványa. Észak különleges fényeit, színeit itt hatványo­zottan élvezheti, tanulmányozhatja az ember. Nincs olyan napszak, amely ne szolgálna meglepetéssel. Leszámolva az esős, a világon mindenütt egyformán szürke, lehangoló napokat. Az ember háttal áll a csődbe ment, egy­kor prosperáló, a világ minden tájára ha­jókat gyártó s 1956 után sok magyar me­nekültet foglalkoztató gyárból szórakoz­tató-, vásárló- és vendéglátónegyeddé át­alakított ízlésficamnak. A látvány más léptékben ugyan, de Nyíregyháza szedett- vedett emeletes épületeit, tervezőinek te­hetségtelen kivagyiságát idézi. Itt még szörnyűbb, mert ráadásul jó anyagokból, nemesacélból, finom márványból, szinte tökéletes nyílászárókból áll össze ez a katyvasz. Szerencsére csak a várból s a vá­rosháza lépcsőiről lehet igazán rálátni, le­leplezni összevisszaságát. A város ütőere a palotától a nagyállo­másig húzódó sétálóutca. Bája mára megkopott. Külön tanulmányt igényel­ne, mitől lett durvább a hang, közönsé­gesebb a viselkedés, rossz arcúbb az utca népe. Pedig a hatóság egyre távolabbra űzi a kábítószereseket a parlament, a vasútállomás és a dómtemplom környé­kéről. Ez utóbbiban volt néhány éve a ki­rályfi világra szóló, rangjához méltatlan esküvője egy minden lében kanál, sze-

Next

/
Oldalképek
Tartalom