Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-12-21 / 51-52. szám

‘Evangélikus ÉletS KARÁCSONYI PANORÁMA 2008. december 21-28. 19 Kis betyárok a fenyőerdőben Protestáns harangbongás ■ Párkány László Gyermekkoromban nem erdő mellett estvéledtem, hanem általában a köze­pén. Gondoltam is rá, a szép népdal szö­vegét a magam hasznára átköltöm. Az­tán mégsem tettem, mert az erdő nyelve kívül és belül önazonos. Az erdő mitoló­giája nemcsak a költői ihlet létalapja, az egyszerű ember is eltelik vele; az erdei ember másképp ejti a szót, s ha városba téved, lépései sem szaporák. Erdőben születni kiváltság. Félelmetes is, persze, mert ha nincs a közelben bá­ba, a szülés pillanatában a nagy sötétlő erdő megrémítheti a világra készülődőt. Erdőben születni titkok kockázatával jár, nincs véletlen, nincs csoda, kitárul­kozó befogadás sincs. Anya és gyermek még összekapcsolódó idegzónájában ott a tölgylombok szélverte suhogása, és ott az örök ijedelem: nincs menekvés, mert úttalan utak sincsenek. Keservektől megvert ágy, sápadt pet­róleumlámpa, sikoltás, varázslat. Aztán hajnali madárcsicsergés, elevenség min­denhol és mindenkor. Méteres hó. Anyám vágja az utat, apám már az északi irtáson. Messzi isko­la, de könnyek és hisztériás bőgés után háromszor is kiegyenesít a kell. A betű­vetés nem halasztható. Bukdácsolás, re­ped a palatábla, törik a palavessző, de az iskolát el kell érni. Kell! És ez a mindig kell állandó hajtóerővé válik, soha sincs visszaút, gyáva hőkölés. Délután lassú hószállingózás kezdődött. Pekryék sátrába átjött a besztercei fő­bíró felesége. Elmondta, ő és férje szíve­sen látna másokat is ma, a szentestén sátrukba, elég nagy az, elférnek benne sokan... Hadd énekeljenek együtt a buj­dosók... Hallhassa közösen Isten szent népe a karácsonyi örömhírt.- Talán akad egy lant is? - Zsófi meg­élénkült, arca kipirult:- Én szívesen kísérem az éneket... Anyja csodálkozva nézett rá, azt sem tudta, hogy Zsófi elhozta a lantját, pe­dig hát már évek óta lányának ez a leg­nagyobb öröme. Megbeszéltek min­dent, Polixéna majd felolvassa az evan­géliumot.- Az uram mondaná el az Úr imáját, de jó lenne, ha valaki közben imádkoz­na - s úgy nézett kérő szemmel Kata asszonyra, hogy nem volt nehéz kitalál­ni, mire gondol. A sátorban mindenki várta, vajon mit válaszol.- Majd imádkozom... - mondta Pet- rőczy Kata, és mintha ő erre méltatlan lenne, lehajtotta fejét. Vacsora után elindultak az emberek a főbíróék sátra felé. Többen kinn reked­tek, mégis ott akartak lenni a közös ka­rácsonyi áhítaton. Közben a felhőket el­fújta a szél, elállt a hóesés, s a békés, sö­tét égen éppúgy fénylettek a csillagok, mint ama egykori csillagfényes éjszakán Betlehemben... Azokban az áldatlan felekezeti har­cokban, melyek másfél évszázad óta pusztítják a kereszténységet, Rákóczi Ferenc megpróbálta türelemre, egymás hite iránti megértésre biztatni a gyűlöl­ködő felekezeteket. Most a közös szen­vedésben élő kurucokat az együvé tarto­zás vágya tartotta hatalmában, nem volt most katolikus, kálvinista, lutheránus, csak Isten irgalmáért esdeklő gyüleke­zet, amely Jézus születését együtt szeret­né ünnepelni. Rákóczi intő szava való­sággá lett itt a moldvai szekértáborban. A bíróné gyertyát gyújtott. Pekry Zsófia az áhítatos csöndben pengetni kezdte lantján a karácsonyi éneket: „Krisztus Urunknak áldott szüle­tésén. ..” Ott állt mögötte a Pekry család, a lantjáték után a lantossal együtt éne­kelt családja és mindenki, aki ismerte az éneket. Petrőczy Kata töltötte be a prédikátor szerepét, az ének végén középre ment. A tűz megvilágította arcát, lehet, a tűz fé­A házak mindig előbújnak. Pipázó ké­ménykatonák jelentik: megérkeztünk. Már csak száz méter az iskola. Aztán a gőzösök, immár a városi isko­lába igyekvők... Mindig hajnalban füttyentettek, kínlódva küzdve le az erdei kanyart. De percet sem késve. Könyörte­lenül tovadübörögtek, ha fogott a vihar, s megnőtt a hóbucka, szaporán versenyt kellett futni a vassá változott szarvassal. A pedellus csengője nem várt. Aztán az ámulat. A tanár ismeretlen messzeségbe utaztató szava. Az erdő egy- dallamú rengetegéből utazás Mezopotá­miába, ahol Hammurapi - szemem csuk­va, hogy jobban lássam - létrehozza a ba­biloni birodalmat. Aztán ismét vicinális­köhögés, kiscsizmát elnyelő hótenger s végül az otthon melege. Kos Károlyt idézve „szép az öste is, amikor a tűzhelyen ég a cserefa, és én nézhetem a szabad lángot. Ilyenkor tudok gondolkozni, tudok em­lékezni, tudok látni látásokat. És ilyenkor nem irigyelek senkit sem. Mert én vagyok az úr, a legnagyobb, nagy-nagy nemessé­gekkel: körülöttem csak erdő és erdő.” Volt betyárvilág is. Karácsonytájt. Apám, az uradalmi csemetekert őre kint aludt a kis kunyhóban. Már az oso- násokra fölriadtunk, mert ekkor éppen én is ott lapultam a lópokróc alatt. A balta tehát meg sem szólalhatott, ébe­rek voltunk. Büntető szó nem hangzott el, csak csöndes „menjen Isten hírével”. A fenyő nélküli karácsony éppen elég penitencia volt. Egyszer csak életlen bicskaféle nyi­nye, lehet, a karácsonyi öröm, de talán leginkább a lélek Isten elé járulása, az ima, hogy ennek a szenvedő népnek ne­vében szólhat, festette színesre arcát. Hangja tisztán csengett, az ima végén azonban remegett, majd megcsuklott. A bujdosó magyarok tudták, szívéből fa­kad a kérés, és a karácsonyi öröm mel­lett szenvedésteli életüket is Uruk Iste­nük elé tárja: „Mennyei édes Atyánk! Légy áldott, hogy Fiadat értünk, bűnösökért elküld­ted erre a világra. Mi ezt nem érdemel­tük, de szívünk most megtelt azzal a bé­kével, amit ő elhozott erre a könnyekkel, vérrel átitatott földre... A betlehemi me­zőn éneklő angyalsereggel dicsőítünk Téged, kérünk, hozd el közénk az igazi békét... Segítsd diadalra a nagyságos Fe­jedelem harcát, hogy mi visszatérhes­sünk otthonainkba... Töröld le arcunk­ról a könnyeket, didergő szívünket töltsd meg hittel és szeretettel, Fiadért, a ma született Krisztusunkért kérünk, ir- galmazz nékünk! Ámen.” Az ima után Zsófi lantja ismét meg­szólalt, a szomorkás csendet most uj- jongás váltotta fel: „In dulci jubilo...” Hadd zengjen énekszó, fel égig ujjon­gó... A karácsonyi öröm most „édes uj­jongásbán” szállt az ég felé. Zsófi szóló­ban énekelte a középkori latin him­nuszt, de az ujjongó öröm valamennyi- üket szárnyára vette. Lőrinc most hallot­ta először lányát énekelni, s eszébe jutott nénje, a régen halott Pekry Zsófia, aki ugyanilyen csengő hangon, mély érzés­sel énekelt. szálta a kamasz fenyő talpát. Két kisgye­rek volt. Olyan öt-hatéves formák. Az erdő karácsonytájt nem szíveli a hangos szót. A kiáltást visszhangozza a völgy, és a megsokszorozott szót megsínylik a vadak is. Apám némán megragadta a két kis legényke kabátját, elvette a bicskát, és már küldte is volna haza az aprócska te­remtményeket, a fát pedig bevonszolta a kunyhóba. A kisebbik fiú elsírta magát, a nagyobbik konokul nézett rám. Az isko­lából ismertük egymást. A gyerekek ké­szültek a találkozásra, a nagyobbik gyű­rött papírt kapott elő. „Erdész úr, enged­je el a kis fát, meghalt a feleségem...” Apám mindenkit ismert a faluban. Öt esztendő óta senki édesanyját nem kí­sérték ki a temetőbe.- Most halt meg?- Amikor megszülettem - bőgte ke­servesen a kisebbik gyerek. Apám méregbe gurult. A holdfény megvilágította dúlt arcát. De az éjszakai sápadt lámpás rávetette fényét a fiúk vá­szonból tekert alkalmi bocskorára is. Könyörgőre fogtam a szót:- Édesapám, hadd vigyék...- Hogyan számolok el vele az uraság előtt?-Megérti... A legénykék hálálkodás nélkül vihar- zottak el, árkot hagyva maguk után a karcsú lucfenyővel. Apám büntetést kapott. A hiányzó if­jú fenyőt csak egyféleképpen tudta ma­gyarázni: rövid időre elszundított, akkor eshetett meg a tolvajlás... Ezután Polixéna olvasta fel Lukács evangéliumából a karácsonyi történetet. Amikor odaért, hogy „Voltak pásztorok azon a vidéken, akik kinn a mezőn ta­nyáztak...”, a szemek megteltek köny- nyekkel... Úgy érezték, sohase voltak annyira részesei az evangélium örömhí­rének... Sohase voltak ilyen közel az egyszerű pásztorokhoz, mint itt, a hó borította, sík mezőn, és sohase dobogott szívük oly boldogan az angyali szózatot hallgatva: „Ne féljetek, nagy örömöt hirdetek néktek!” Befejezésül az öreg főbíró az Úr imá­ját mondta el. O maga már nem mehe­tett el Rákóczi seregébe, helyette fiai har­coltak. Öreges, reszkető hangját a kívül állók is jól hallották, vele imádkoztak valamennyien. Már befejeződött a kará­csonyi ünnepi áhítat, de néhány perc után a katolikus hívek spontán énekelni kezdtek: „Csordapásztorok midőn Bet­lehemben csordát őriznek éjjel a mező­ben...” Ekkor felborult a liturgikusnak tűnő karácsonyi áhítat, a bujdosók egy­más után kezdtek újabb karácsonyi éne­keket énekelni, kinek melyik fakadt fel a szívéből. A bíróné eközben behozta egy kosárban a csángó magyarok karácso­nyi ajándékát, s mint akkor régen, a Ge- nezáret-tó partján elég volt két hal és öt kenyér a sokaságnak... Most is bőséges volt a terített asztal... Sohasem ízlett ennyire a mézes pogácsa, alma, dió ju­tott mindenkinek bőven, még maradt is a kosárban mindenféle jó. Éjfél felé járt az idő, amikor ki-ki visszament sátrába. ► Harangbongás címmel karácsonyra időzítve jelent meg antológia pro­testáns újságírók műveiből - tema­tikai és műfaji kötöttségek nélkül. Esszék, jegyzetek, interjúk, ripor­tok, publicisztikák kavalkádja ke­rült egyetlen kötetbe. Hogy mind­ez harangbongásra emlékezteti az olvasót, nem pedig kakofonikus macskazenére, annak egyetlen oka van: az írások a bibliai értékrend­ben gyökereznek. Valóban van itt minden, mint egy jó vá­sárban. Az érzelmes, lírai hangú medi­tációtól az enyhén szarkasztikus publi­cisztikán át a tudományos igényű elem­zésig minden megtalálható egyetlen kö­tetben. A lírai hangvételű művek közül érde­mes kiemelni Szommer Hajnalka és Weisz Jenő írását. Ez utóbbi szerző 1956-ban kényszerült elhagyni az országot, és ide­genben töltött első karácsonyi készülő­dését osztja meg velünk. Szommer Haj­nalka Harangbongás című, irodalmi igénnyel megírt munkája pedig a kötet talán legjobb darabja, és „véletlenül” még arra is alkalmas, hogy az egész gyűjtemény címét adja. A nagybörzsö­nyi öreg harang sejtelmes kongása ré- ges-régi történeteket mesél a Gyermek­ről a didergő kismadaraknak... Bővelkedik a könyv kiváló stílusér­zékkel megírt portrékban is: olvasha­tunk például arról, hogy hajdanán egy egész bizottság ügyködött azon, hogy megfelelő feleséget keressen Kálvinnak, összefüggés teremtődik a jeruzsálemi templom és a római Colosseum kövei között, és szerzőink megemlékeznek például Ravasz Lászlóról, Karácsony Sándor­ról és Ingmar Bergmanról is. A könyv lapjain - hol szerzőként, hol interjúalanyként - felbukkannak a pro­testáns egyházak jelenlegi püspökei is. Fabiny Tamás az egyházi vezetők köz­szereplővé nyilvánítása kapcsán me­reng el: a tisztelt bíróság ezen döntésé­vel azt is kinyilvánította, hogy a vallás bizony közügy, és az egyházak szaba­don hozzászólhatnak a közügyekhez. Gáncs Péter pedig a fundamentalizmus­sal szembeni fundamentumokat fogal­mazza meg. Faggyas Sándor Szabó István református Néha szükségem van az egyedüllétre. Vannak olyan dolgok, amelyek csak rám tartoznak, amelyeket senki mással nem tudok rendbe tenni, csak magammal. Meg vele. Ez valami néma, eddig soha ki nem mondott kényszer, az önmagám­mal való szembenézés kényszere. Kimegyek az erdőbe, a vízpartra vagy a tágas mezőre. Ha lehet, csónakba ülök, és kievezek messzire. Ott senki sem akar semmit, egy ismerős sincs, csak a szeret­teim vannak velem, akik előrementek. Apám, anyám, testvérem, világra jötte előtt eltávozott gyermekem és apósom, akinél kevés tisztább életű embert is­mertem. Körülvesznek, hozzám ér a lel­kűk, megkönnyítik egyre nehezedő gon­dolataim rendbetételét. Szép, tisztító magány, néhány óra múlva könnyű fej­jel és szívvel térek haza. Egyre többet foglalkoztat a „jó” és a „rossz”. Mögöttem van már jó néhány évtized, mégis nehezen értem, hogy ha „Isten mindent jól teremtett”, akkor mit keres körülöttünk ez a rengeteg baj, be­tegség és gonosz indulat. A sok kegyet­len fizikai és lelki pusztulás. Miért hagy­ja? Vagy éppen mit keresnek ezek ben­nem? Talán rossz akarok lenni? Beteg akarok lenni? Akarok bántani valakit? Ha nem akarom, miért teszem? Hogyan gyújtom meg így a karácsonyi gyertyát? Itt áll előttem ez a hatalmas fa. Gyö­nyörű a koronája, de tele van fagyöngy­püspököt faggatta az egyház feladatairól és válságáról, Joó István pedig Bölcskei Gusztávval, a református egyház zsinatá­nak lelkész! elnökével beszélgetett arról, hogy mekkora problémát jelent a társa­dalom kiskorúsítása. Személyes kedvenceimből csak kettőt emelek ki. Koczor Tamás Tomedli című „egypercese” üdítően friss stílusával emelkedik ki az írások közül. A másik kedvencem Fábián Tibor el­mélkedése arról, mi történt akkor, ami­kor Gugyerák vett egy zászlót. „Egyesek azt mondták Gugyeráknak, hogy ő egy szemenszedett nacionalista. Kerek perec. Gugyerák meg nem győzött hümmögni, hogy nem oda Buda, hiszen ez egy egy­szerű kis nemzeti zászló. Nem üt, nem rúg, nem harap, nem szennyez be, de még csak nem is öl. Lobog.” A főszereplő hiába erősködött, ismerőseit nem tudta meggyőzni arról, hogy a szoba sarkában elhelyezett zászló otthonát nem változ­tatta szélsőséges bűnbarlanggá. A Szabó György és Dávid könyvészeti műhelyéből kikerült, igényes kivitelű könyvet olvasószerkesztőként Huszár Mariann jegyzi, és az EvElet olvasói a szer­zők között is szép számmal találkozhat­nak további ismerős nevekkel. ■ Jánosi Valéria Harangbongás - Protestáns toliforgatók anto­lógiája. Szerkesztette Faggyas Sándor és T. Pintér Károly. Protestáns Újságírók Szövetsé­ge, 2008. Ara: 2500 Ft. telepekkel, amelyek láthatóan előbb- utóbb megölik. Tudom, hogy a jelenség biológiailag teljesen rendben van, hiszen a növénynek, legyen akár parazita, akár nem, élnie kell, a természet része. De a másik énem tiltakozik, mert ez is a rossz megjelenése, hiszen az egyik a másik el­pusztítása árán marad élve. Szinte már emberi. Ahogy járom az utamat, hirtelen vala­mi furcsát látok. Közelebb megyek, nem hiszek a szememnek. Hasonlóan szép, csuda zöld fakorona, de elszáradt rajta a megszámlálhatatlan fagyöngy! Egy sem él, a fa pedig virul! Eddig elszáradt fa­gyöngyöt csak kipusztult fán láttam. Itt viszont a fa győzött, él, a rossz alul ma­radt. Számomra sosem látott csoda. Amint megyek tovább, egyre éleseb­ben tolul az agyamba néhány szinte hi­hetetlen gyógyulás, reménytelen helyze­tekből való kilábalás, megmenekülés, győzelem a rossz felett. (Sohasem látott csoda?) Egy pillanat alatt átrendeződ­nek, kiegyenesednek összegubancoló­dott gondolataim. „Mégsem kellene ál­landóan csak a rossztól való félelemre koncentrálni! Van mégis remény? Emeld fel a fejedet, állj fel!” Szeretteim! Köszönöm, hogy megint velem voltatok, és segítettetek! És neked is ott fönt, hogyjelet, új akara­tot adtál. Mégis mindent jól teremtettél. 8 Dr. Schrott Géza Bujdosók moldvai karácsonya (Részlet Sz. Bérezi Margit Búval teljes esztendeim című regényéből) Petrőczy Kata Szidónia költőre emlékezünk halálának ;80ö. évfordulóján. i , "t 1 A Luther Kiadó és az Evangélikus Országos Múzeum közös rendezvényére szeretettel várjuk a múzeumba 2008. december 18-án 17 órára. Sz. Bfiac/i Margit Búval teljes esztendeim című regényét S. SAroi Margit egyetemi docens mutatja be. A költő verseiből Csörsz Rumi a István énekel §­± Budapest V. kerület Deák lér 4. • rom&iutheraft.hu » I /T1-74-173 Jel Adventi gondolatok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom