Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-12-14 / 50. szám
2oo8. december 14. FÓKUSZ ‘Evangélikus ÉletS Északi visszavonulók Az Evangélikus Élet november 16-i számában a Déli Egyházkerület ez évben nyugalomba vonult lelkészeit szólaltattuk meg. Miután 2008-ban a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben senkinek sem járt le a szolgálati ideje, az alábbi interjúk az északi kerületből nyugállományba vonult két pásztorral készültek. Mécses, amely megvilágítja az Istenhez vezető utat Nyugállományba vonult az érdi lelkipásztor ► Hatvannyolc éves korában, tizenhét évi papi szolgálat után augusztus 31-én nyugállományba vonult Ittzés István, Százhalombatta, Érd, Diósd lutheránusainak lelki vezetője. A Somogy megyei Igaion született 1940-ben. A sümegi gimnázium után egyetemre készült, de akkoriban olyan idők jártak, hogy a főszolgabíró fiaként még a jelentkezését sem adhatta be, így aztán irányítástechnikus lett. Először Ajkán, a katonaság után pedig Százhalombattán, az erőműben kapott munkát. 1979-től vállalt különböző szolgálatokat az érdi evangélikus gyülekezetben, majd 1986-89 között levelező tagozaton végezte el a teológiát; 1991. évi pappá szentelése után nappali tagozaton folytatta a tanulmányait. 1991-től félállásban vezette a gyülekezetét, majd 1995-ben elköszönt az erőműtől, és az Érdi Evangélikus Egyházközség főállású lelkipásztora lett.- Több évtizedes szakmai hivatását lelkészi szolgálatra cserélte. Megérte?- Nem akartam lelkész lenni, évekig menekültem a papi hivatás elől, de a jézussal való találkozás megfordította az életemet. Nekem Érd volt a küldetésem, s a munkám jutalma a szeretet. A siker - hogy az elmúlt másfél évtizedben gyülekezetünk számban és lélekben is megerősödött - nem az én érdemem, hanem Krisztus általam és sok más ember által végzett munkálkodásának gyümölcse.- A siker velejárója a kudarc, s minden bizonnyal Önnek is része volt benne. Nem gondolkodott azon, hogy visszafordul?- A legjobb tudásom szerint igyekeztem segíteni az embereket, de ez nem mindig volt elég. Igen, én ezt kudarcként éltem meg. És sokszor megkísértett a Gonosz is: én is estem a felületesség, az engedetlenség bűnébe, rajtam is mindig megtaláltam a megoldást, a kivezető utat. Bányai Sándornak, az érdiek első önálló lelkészének beiktatása után közel ötven évet kellett várni, míg Ittzés István személyében 1991 júniusától ismét önálló lelkipásztort kaptak. Kezdetben az egyházközség újjászervezése volt a legfontosabb feladat. 1993-ban Bán Ildikó kánúrrá lett a csüggedés, de Jézus Krisztus megőrzött, és megadta, hogy a nehézségek között mindig hozzá fordulhattam. A Biblia, az Útmutató olvasása közben tor vezetésével megalakult az énekkar, s az evangélizáció eredményeként 1996- ban már a majd fél évszázados templom bővítéséhez kellett fogniuk. A munkával még abban az évben végeztek, a torony építésével 1999-ben készültek el. Két év múlva elkészült az orgona, 2007-re pedig az oltár is.- Elkezdett valamit, most meg abbahagyja. Miért nem folytatja?- Egyházunk törvényei szerint egy felszentelt lelkész hatvanöt éves koráig láthat el aktív szolgálatot, és a gyülekezet kérésére a püspök további két évet engedélyezhet. Egy Istenben hívő ember számára lehet kezdet, de nem lehet vég, így én sem hagyom abba, mert nem -tudnám, mert nem lehet. Már most annyi meghívásom van, hogy csak győzzek eleget tenni nekik. Járom tovább kijelölt utamat, s mindig hirdetni fogom az örömhírt. A „lelkész úr”, „Pista”, „István”, „István bácsi” háromgyermekes, nyolcunokás nagyapa, s negyvenhat éve él boldog házasságban - ahogy felesége, Ida mondta, „máig tartó szerelemben”. Az utolsó szolgálat alkalmával szervezett ünnepségen a presbitérium, a hívek, a fiatalok s Erdélyi Takács István református lelkipásztor köszöntője után a neki címzett elismeréseket elhárította, de feleségének megköszönte, hogy az otthoni munka dandárjának átvállalásával lehetővé tette számára feladatainak ellátását.- A gyülekezet új lelki vezetője a Nyíregyházáról érkezett Lábossá Péter. Azt rebesgetik, hogy Ön választotta. Valóban?- A gyülekezettel már régóta kerestük az új lelkészt. Volt is jelentkező, de különböző okok miatt nem került pont a mondat végére. Egy csendeshéten említett valaki egy szabolcsi lelkész házaspárt, akik új szolgálati helyet keresnek. Péterrel már azt megelőzően is találkoztam, de közelebbi ismeretségbe csak ezután kerültünk, s a presbitérium is mellette szavazott. O vette át a megkezdett munkát feleségével, a szintén lelkész Labossáné Kővágó Anitával. Azt kértem a gyülekezettől, hogy éppoly szeretettel fogadják el őt, amilyen szeretettel köszöntek el tőlem, mert az egyház Krisztusé, bárki legyen is a lelkipásztor.- Aktív szolgálatát befejezve mit üzen az evangélikusoknak és általában az embereknek?- Jávor Pál színművész végrendeletében írt gondolatára hívom fel minden hívő és nem hívő ember figyelmét: .....egyedül Krisztust követve érdemes él ni...” Ezt vallom én is, s egész életemben arra törekedtem, hogy minél többen ismerjék fel ennek igazságát. Amikor a beszélgetés végén újra megemlítem szolgálati idejének kiemelkedő történéseit, ő csak szabadkozik: „Nem az én érdemem, Isten keze volt rajtam. És Krisztus munkálkodott bennem. A lelkész csak mécses, amely megvilágítja az Istenhez vezető utat.” ■ Vizsy Ferenc István „Édesanyám imája meghallgatásra talált Beszélgetés Rezessy Miklós nyugalmazott lelkésszel 99 ► Rezessy Miklós vecsési evangélikus lelkész történetéhez hasonló, bizonyságtétellel egyenértékű elhí- vatási történetet ritkán hallhatunk. Pedig talentummal megáldott fuvolásként a zeneművészi vagy -tanári pályán is kibontakoztathatta volna tehetségét. Élete mozaikdarabkáival ismerkedve azt mondanám: fiatal éveiben olyan nehéz, tragikus, igazságtalan epizódok követték egymást, amelyek mást könnyen összetörnének. O azonban - aki Isten kezében tudta magát - állta a megpróbáltatásokat. Szelíd, csendes, a nyilvánosságot kerülő lelki- pásztorként szolgált mindenütt, ahová Ura irányította.- Édesanyám 1945. május 29-én vehetett először karjába Budapesten, a Baross utcai klinikán. Édesapám akkor a Deák téri leánygimnázium hitoktató lelkésze volt. A Deák térről ’46-ban költöztünk Kelenföldre, ahol édesapám a gyülekezetben - néhány évi segédlelkészi szolgálatot követően - nyugdíjazásáig másodlelkészként jelentette az állandóságot és folyamatosságot a lelkészi munkában a legembertelenebb viszonyok között is. Édesanyám 1948-ban, harminckét évesen követte életünk és halálunk Urának továbbhívó szavát. Édesapám három kisgyerekkel maradt özvegyen, és az ötvenes években másodlelkészi jövedelméből gondoskodott rólunk. Aki akkor élt a kelenföldi gyülekezetben, az tudja, hogy ez mit jelentett. Az ő küzdelmekkel teli életét kisgyermekkoromtól közvetlen közelről láttam, és megtapasztaltam, hogy menynyire igaz Pál apostolnak a filippiekhez írt levelében olvasható vallomása: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem." Édesanyám a halála előtt azért imádkozott, hogy ne csak a férje, hanem a fia is az Úr igéjének hűséges szolgája legyen. Az ő imájának meghallgatása határozta meg néhány évvel később a pályaválasztásomat.- Hajói értem, előbb egy kitérő következett.-Jól jellemzi a hatvanas évek adottságait, hogy érettségi előtt egy nappal (!) az igazgató behívott az irodájába, és közölte velem, a papgyerekkel: ha bármelyik felsőfokú intézménybe beadom a felvételi lapomat, nem érettségizhetek le. Ezután megkérdezte, hogy milyen terveim vannak. Mivel akkor még nem kaptam elhívást az Úrtól a lelkészi szolgálatra, azt mondtam: közel tíz éve tanulok fu- volázni, ezért a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában szeretnék tovább tanulni. Erre legyintett: „Zenész, az lehetsz!” Természetesen nem vettek fel a konzi- ba sem. Mivel nem tanulhattam tovább, a Felvonószerelő Vállalatnál helyezkedtem el segédszerelőként. Amikor a főmérnök megtudta, hogy gimnáziumi érettségim van, jóhiszeműen felajánlotta, hogy segít a szakmunkás-bizonyítvány megszerzésében. „Valahol” ez kitudódott, és azonnal behívtak sorkatonai szolgálatra. Segédmunkás lehettem, de felvonószerelő már nem. Az Úr azonban úgy rendezte, hogy az aszódi helyőrségben éppen nem volt fuvolás a zenekarban. A zenekarvezető meghallgatott, és azonnal felvett a zenekar állományába. Ezután egyenruhában mentem felvételizni a konziba mint katonazenész, és gond nélkül felvettek a második évfolyamba. Még évet sem veszítettem.- Mindig ámulattal tölt el, amikor arról hallok, hogy a hatvanas évek Magyarországán fiatalok - számolva az egyházi pályára lépés minden egzisztenciális nehézségével, akár az üldöztetéssel - igent mondtak a hívásra. Ráadásul édesapja példája is azt mutatta: nem a könnyű utat választja, aki lelkésznek áll...- Édesapám megnyugodott, hogy végre egyenesbe került az életem. Édesanyám imája azonban erősebb volt! Leszerelésem másnapján jelentkeztem a teológiára, és ’65 novemberében beköltöztem a laktanyából a teológusotthonba. Két év múlva sikeresen befejeztem a konziban zenei tanulmányaimat, és megkaptam a hivatalos engedélyt a zenei pályán való működésre - de tanításra már nem. A kelenföldi templomban Ottlyk Ernő püspök úr szentelt lelkésszé 1970-ben. A miskolci gyülekezetbe küldött segédlelkésznek Szebik Imre akkori miskolci lelkész keze alá. Istennek hála, tőle olyan egyházzene-iskolában ösztöndíjasként folytathassam zenei tanulmányaimat. Amikor püspök úr ezt megtudta, még az útlevelemet is elkérte, hogy még turistaként se mehessek az NDK-ba. Közölte velem: az egyháznak vidéki lelkészekre van szüksége, nem zenészekre. Döntsem el, hogy mi akarok lenni. Eldöntöttem. Ezután helyezett Ipolyvecére, ahol igazi, melegszívű, nógrádi kegyességű gyülekezetben feleséget és az ő családját, majd példát és útmutatást kaptam, mely egész lelkészi szolgálatom idején nélkülözhetetlen alapnak bizonyult. A mai napig köszönöm neki! A következő év tavaszán, egy keddi napon lelkészgyűlés volt Miskolcon, melyen Ottlyk püspök is részt vett. Saját kezűleg adott át nekem egy levelet, melyben tudatta velem: vasárnaptól a hánta-ászár-kisbéri gyülekezetbe helyez. A hét végén már ott szolgáltam...- Azt hiszem, itt aztán igazán vizsgáznia kellett alázatból...- Hántai segédlelkészként lehetőségem nyílt arra, hogy a Halle an der Saale-i két gyermeket kaptam az Úrtól. A gyülekezet ottani szolgálatom éveiben a templomot és a parókiát is kívül-belül felújította és korszerűsítette. Elmondhatom, hogy az ott töltött tizennyolc év felnőttkorom legaktívabb időszaka volt.- A tizennyolc év visszatérő „rendező elvnek" tűnik, hiszen Vecsésen is pontosan ennyi ideig szolgált.- Amikor gyermekeink a felnőttkor küszöbéhez értek, akkor hívott meg lelkészének a vecsési gyülekezet. Tagjait a Vecsésen, Üllőn, Gyálon és Felsőpakony- ban élő evangélikusok alkotják. Ebben a gyülekezetben is tizennyolc éven át végezhettem a soha véget nem érő és soha le nem zárható szórványlelkészi feladataimat. Az első két évben közegyházi támogatás nélkül még a fenntartási költségeket sem tudta fedezni a gyülekezet. Ezért engedélyt kaptam Harmati Béla püspök úrtól és a presbitériumtól, hogy másodállásban taníthassak - merthogy ekkor, a kilencvenes években már taníthattam - az éppen akkor önállósuló Vecsési Zeneiskolában. így ismertek meg és fogadtak be közösségi életükbe a pedagógusok-és a város vezetői. Ipolyvecéhez hasonlóan Vecsésen is felújítottuk a templomot és a parókiát, és korszerű gyülekezeti mosdót és teakonyhát létesítettünk.- Mi jelentette a legnagyobb örömöt a pályáján?- Különösen is hálás vagyok Istennek, hogy máig ható, felekezeteken átívelő imaközösségeket és közös alkalmakat szervezhettünk. Az évente megrendezett ökumenikus imahetek szervezéséért a vecsési önkormányzat képviselőtestülete két ízben is kitüntetésben részesített.- A lelkész ugyebár csak papíron mehet nyugdíjba... de akkor sem szűnik meg Isten szolgájaként tevékenykedni.- Isten igéjének szolgálatában teológuséveim kezdetétől sok év telt el. Szeretett feleségem harmincöt év óta hűségesen áll mellettem, és segít a szolgálatban. Nélküle nem lettem volna képes végig kitartani lelkészi feladataim teljesítésében. Bár testem egyre kopottabb és fáradékonyabb, lelkem és szívem változatlanul tele van örömökkel és reménységgel. Feleségem, gyermekeim, unokáim és az értem imádkozó hittestvéreim lelki közössége olyan védőhálót alkot körém, melyet Urunk tart kezében. Krisztus egyházában élek születésemtől, és amikor napjaim elfogynak, életutam végén nála leszek a jövőben is. Mert ő ezt mondja János evangéliumában: „Én élek, és ti is élni fogtok": Lukácsnál pedig: „Mert ami lehetetlen az embernek, az Istennek lehetséges.”■ m Kőháti Dóra
