Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-12-14 / 50. szám
6 2oo8. december 14. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS Átadta dijait a Bethlen Gábor Alapítvány A Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma 1985 nyarán alakult a magyarság szolgálatára és a szomszéd népek közötti kapcsolatok elmélyítésére. Jelmondatát Móricz Zsigmond Erdély című regényéből vette: „Mi minden erőt, ami a hazajavára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk.” A nemes kezdeményezés keretében átadott díjak kiterjesztik a figyelmet az egész világba szétszóródott magyar értékekre. Az idén az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karának dísztermében megtartott ünnepségen a vendégeket Bakos István ügyvezető kurátor köszöntötte, majd Bíró Zoltán kurátor szólította a méltatókat, elsőként Tőkés László püspököt, aki a Bethlen Gábor-díjas dr. Erdélyi Géza életútját ismertette. A felvidéki református püspök tudós teológus, helytörténész, a Selye János Egyetem alapítója. A másik kitüntetett Rózsás János író, aki éveket töltött a gulágfogolytáboraiban, a totális terrorban, s hazatérve könyvekben tett tanúságot az elhurcoltak szenvedéseiről. Márton Áron-emlékérmet kapott dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, aki fáradhatatlanul építi a testvéregyházak kapcsolatát; Kiss József marosvásárhelyi nyugalmazott természetrajztanár, aki a Bolyai Farkas Líceum felszámolása idején életét kockáztatva mentette az értékeket, valamint Szente Imre Svédországban élő költő, író, műfordító, 1956 szellemének hű őrzője. Tamási Áron-díjjal jutalmazták dr. Sipos Lajos irodalomtörténészt, a hatalmas Tamási-monográfia szerzőjét. Teleki Pál-érdemérmet kapott Illyés Mária művészettörténeti munkásságáért, az Illyés-ha- gyaték ápolásáért; Makovecz Imre a magyar építészet és kultúra gazdagításáért, a Kárpátmedencében végzett templomépítésért, magyarságszolgálatáért; dr. Papp Lajos szívsebészprofesszor tudományos munkásságáért, a pécsi Szívgyógyászati Klinika megalapításáért, példás magyarságáért; Teleki Júlia képviselő a Délvidék kallódó magyarjainak felkutatásáért és dr. Vekerdi László alapító kurátor kutatómunkájáért és a tudományos eredmények terjesztéséért. Hány nagyszerű laudáció, és hány áldozatos élet! - töpreng el az ember. Itthon és szerte a nagyvilágban. A Bethlen Gábor Alapítvány tevékenysége ma, a felborult értékrendű világban felbecsülhetetlen. Reménykedjünk hogy nem apad el a kedv, a jobbító szándék és a hazát féltők tábora se fogyatkozik meg az elkövetkező időkben. Imádság gyűrött papírlapon ► Budapesten is vidéki ember: tartását szelídség és keménység járja át. Szerényen fogadja az üdvözléseket: boldog, hogy itt lehet ennyi tiszta arcú vendég között. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karának dísztermében jeles hazai személyiségek mellett erdélyi, vajdasági, felvidéki művészeket köszöntöttek. Rózsás János fiatalon, 1944-ben leventeként esett orosz fogságba, diverzió vádjával tíz évre ítélték. A leghírhedtebb lágerekben raboskodott. Kazahsztánban együtt volt SzolzsenyicinneL >953 végén tért vissza Magyarországra. 1975-76-ban készült emlékirata (Keserű ifjúság, Éltető reménység) az első megrendítő és hiteles beszámoló a Szovjetunióba hurcolt magyarok sorsáról. Az idén a rangos Bethlen Gábor-díjjal jutalmazták Rózsás János munkásságát. A nemrég nyolcvanadik évét betöltő írót ebből az' alkalomból kérdeztük a régi esztendőkről és a jövő terveiről.- Isten rendelése volt, hogy kimaradtam a legszömyűbb lágerekből - kezdi az emlékezést. - Háborús éveket éltünk, apám a fronton volt, bátyáim Európában kóvályogtak. Nagy teher nehezedett rám, bizony ingerült és ideges voltam. Kanizsán sűrűn megfújták a légiriadót, édesanyám mindig megijedt, és én rendre lekaptam, hogy miért mérgelődik. Odakint, a messzi Távol-Keleten, mikor eszembe jutottak az én kamaszos, „bántó” szavaim, nagy fájdalommal gondoltam édesanyámra. Mondogattam is: „Istenem, csak még egyszer találkozhatnék vele!” És megadta a Jóisten a viszontlátás boldogságát! Meg kell, hogy említsem, mikor már itthon voltam, egy fél év után azt mondta édesanyám: „Édes fiam, úgy látom, neked használt a fogság. Sokkal higgadtabb vagy, mint amikor elmentél.”- A legnehezebb időkben gondolta, hogy megéri a nyolcvanadik születésnapját?- Soha nem gondoltam arra, hogy megérem ezt a nagy időt. Én az egyszer húszat se reméltem. Nem tudok eléggé hálás lenni az Istennek, és mind a mai napig igyekszem a küldetésemet, a feladatomat teljesíteni. Igaz, fizikailag nem tudok annyit vállalni, utazást, előadásokat, de írásban mindent megteszek, évi ezerötszáz levélre válaszolok, és ez nem pusztába kiáltott szó, mindig valami fontos dolognak a megvilágítása vagy bajtársi ügyek intézése, moszkvai kérelRózsás János mek. Örülök, hogy az íróasztal mellett még aktív tudok lenni.- Együtt raboskodott SzolzsenyicinneL Később volt-e kapcsolata a nagy orosz íróval?- Mikor 1953-ban szabadult, elment száműzetésbe, ezért nem cserélhettünk címet. És vártam én is, hogy megyek örökös száműzetésbe. Elvesztettük egymást. 1962-ben megjelent az Ivan Gyenyiszovics egy napja című regénye. Azonnal írtam a folyóiratnak, felvettem vele a kapcsolatot, és leveleztünk, amíg lehetett. 1967- ben az írókongresszus körül üzente, hogy politikai tevékenysége miatt a felesége tartja velem a kapcsolatot. ’74-ben kiutasították hazájából, de sikerült új címét megszereznem, s volt néhány amerikai levélváltásunk. 1994-ben tért vissza, Moszkva mellett élt, és már nem kerestük egymást. Nagyon beteg volt, négy infarktuson esett át, másrészt keményen cenzúrázták a sorainkat, csak időjárásról, egészségről írhattunk. Az elmúlt évben a fia itt járt Magyarországon, közös barátaink összehoztak bennünket, és egy nagyon szép beszélgetést tudtunk folytatni, mindent elmesélt a családjáról... * - Az utóbbi időben sokat említik Salamov nevét...- Ismerem az életrajzát és a könyveit. Fájdalmas, szívszorító olvasmány. Húsz évig volt rabságban a legszömyűbb helyen, az északi Kolimában. Mindenki másképp dolgozta föl a szenvedéseket. Salamov egy papnak volt a fia, úgy látszik, nem kapott annyi lelki muníciót, hogy el tudja fogadni a sorsát. Én idegenként kerültem oda, úgy éreztem, hogy a hazámért és a hitemért szenvedek. O pedig a saját hazájában lett a társadalomból kitaszított. Sokszor mondták az oroszok: „De jó nektek, hogy van Istenetek! Van kihez imádkoznotok, van kiben reménykednetek." Nekik Sztálin volt a vezérük, de csalódtak benne. Nem kellett volna olyan szörnyű embernél megállni, mondom most, annyi évtized múltával.- Mit gondol, szabadulásuk után sokan megkapták a kegyelmet?- Remélem, annyi szenvedés után sokan. Komoly megtérések voltak Oroszországban, a hitélet újból megindult. 20Ő2 húsvétján két hetet töltöttem Odesszában a Duna Televízió vendégeként. Azt mondtam magamban: „Uram Isten, mit ért a nyolcvanéves kemény és kegyetlen ateista propaganda, ha a hit így meg tudott újulni?” Újjászülettek az emberek! Szomorúan teszem hozzá: bárcsak itt, Magyarországon tudnánk így visszatérni Istenhez!- Találkozott hitükért üldözöttekkel?- Nagy volt a vallásüldözés. Egyházi embereket bebörtönöztek, kivégeztek, a templomokat bezárták, kirabolták, átalakították raktárnak vagy mozinak. Miután már jól megritkították őket, a hitéletet próbálta továbbvinni egy-egy sekrestyés, harangozó, vallásos öregasszony, próbáltak alakítani kis bázisközösségeket. Persze ezeket kinyomozták, és őket is a lágerekbe hurcolták. Közöttük kevés volt a régi pópa, inkább fiatalok, „békepapok” voltak, akik gyorsan megkapták a maguk huszonöt év büntetését. A nénikék és bácsi- kák is ott voltak közöttünk, és mesélték, hogy amikor elkobozták a Bibliákat, ők emlékezetből írták le a litániákat. Templomi szláv nyelven folyt a szertartás, félrehallottak dolgokat, és a másolgatással torzultak a szövegek. De hát mégiscsak Isten szavai voltak azok a gyűrött kis papírlapokra írt imádságok és fohászok- Milyen érzés volt visszamenni oda, ahol raboskodott?- Elképzelni se tudtam, hogy visszamegyek abba az országba, ahol fogoly voltam. És hajnali három órakor arra ébredek, hogy a milliós nagyvárosban, ahol tizenöt székesegyházat helyreállítottak, kivilágították a templomokat, és harangszótól zeng minden!- Sokat beszélt Oroszországról. Hogyan látja a mi országunk jövőjét?- Megmondom őszintén, én optimista és bizakodó ember vagyok. Hiszek a jóban, hitünk feltámadásában. És hiszek a magyarságban. Sokszor halljuk, a külföldre vetődött magyarok hogy megállják a helyüket, milyen jó nevet szereznek. Mintha itthon készakarva hitetnék el velünk, hogy tehetetlenek vagyunk és kiábrándultak, hogy semmiféle kezdeményezés nincs bennünk. De van. Csak engedni kellene, és nem sugallni a pesszimizmust az emberekbe. Én bízom abban, ha felszabadulunk a gonosz varázs alól, akkor a magyar nép magához fog térni, és újból jó kedvvel teremt.- Milyen érzés volt átvenni a Bethlen Gá- bor-díjat?- Nem ez az első kitüntetésem. Nagyon nagy elismerésnek tartom. Örömmel tölt el, hogy engem mint zalai remetét észrevették, és elismerték munkásságomat, amire az életemet tettem föl. A Jóisten hazasegített, megajándékozott Szolzsenyi- cin barátságával, rengeteg élménnyel. Mondhatom, a tenyerén hordozott.- Közeleg karácsony. Mit jelent Önnek Jézus születése?- Igaz, hogy van karácsonyfánk, de mi már évek óta nem veszünk egymásnak ajándékot. Nekünk karácsony a szeretet ünnepe. Megöregedtünk, boldogok vagyunk, megértük, hogy együtt imádkozhatunk a karácsonyfa előtt! Ez az élet legnagyobb ajándéka számunkra. A lágerben a szeretetben oly nagy hiány volt, az ottani farkastörvények felőrölték a lelkek békességét. Karácsonyt, Krisztus Urunk születését különösen átérzem. Végül megkaptam a család melegét, a környezetem figyelmét, azt, hogy annyi üldöztetés után nem szűnő szeretet vesz körül. • Fenyvesi Félix Lajos ► Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen rendezett akadémiai napon, november 26-án több előadás mellett megemlékezés is elhangzott az idén százhuszonöt éve született Deák János professzorról. Az alábbiakban ennek szerkesztett és rövidített változata olvasható. A mai nap témája: Középpontban a Biblia. Ez a téma igazán összecseng a százhuszonöt éve született professzorunkról szóló megemlékezéssel. Ha valakinek életében, tanításában középpontban volt a Biblia, akkor ez éppen Deák János ószövetségi professzor (1883-1961) volt. Méltatása mellett életpályáját is tekintsük át röviden! 1883. január 11-én Sajógö- mörön született, azon a tájon, amelyet a palócok vidékének nevezünk. Beszédén ez mindvégig felismerhető is volt. Elemi, majd rozsnyói középiskolai tanulmányai után az eperjesi evangélikus teológiai akadémia hallgatója lett. Külföldön is - a hallei és a bázeli egyetemen - tanult, az utóbbin szerezte meg a bölcsészettudományi doktori fokozatot. 1907-ben az eperjesi kollégium teológiai akadémiai karán rendkívüli, 1916- ban rendes tanár lett, majd 1919-ben a Budapestre menekült teológiai akadémia tanára. 1923-tól volt a pécsi tudomány- egyetem soproni hittudományi karának ószövetségi nyilvános rendes tanára. Közben meg is nősült; házasságukat Isten egy fiúval ajándékozta meg. Három ízben volt a kar dékánja is, 1934-1937 között egyházunk zsinatában is dolgozott. Ezenkívül tagja volt a Luther Társaságnak, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság választmányának, a Magyarországi Kék Kereszt Társaság elnöke is volt sokáig. A Hallei Magyar Egylet is tiszteletbeli tagjának választotta. 1950-ben vonult nyugalomba. MarcaDr. Deák János emlékezete liba került, ahol fia az ottani kórház főorvosa volt. Életét ott is fejezte be 1961. június 7-én. Sokak részvétével a soproni temetőben temették, ahol a feltámadás ébredését várja. Életpályájának summája után Deák János professzor életét és munkáját három aspektusból lehet bemutatni. A tudós professzor. Munkáját az Ószövetséggel kapcsolatos tudomány töltötte ki. Egy emlékező szerint kezdetben a Graf-Wellhausen-féle történeti orientalista (liberális) vonalat követte, később lett egyre önállóbb és markánsabb gondolkodása és munkája. Önálló művei: Az állami felügyelet a protestáns felsőbb oktatásban (Eperjes, 1909): ugyancsak történeti írása a Kegyúri jog Magyarországon a reformatióig (Kolozsvár, 1916). Ebben pontosan követi a kegyúri joggal kapcsolatos rendeleteket Szent István korától 1916-ig (!). (Miért foglalkozik egy ószövetségi professzor ezzel a történelmi kérdéssel? A könyv befejezése felcsillantja a választ: az állam és az egyház kapcsolatával többet kell törődni. Meg- érzett valamit Deák János abból, ami utána történelmünkben következett?) Természetesen még számos önálló publikációja volt, ezeket a lexikonok felsorolják. Megjelentek tanulmányai, cikkei a Theologiai Szemlében, a Hitvallás és Tudományban, az egyetem tanári irataiban és az Evangélikus Életben is. Tudományos tevékenységével kapcsolatban feltétlenül szót kell ejteni arról, hogy a biblia- fordítás munkájának kezdetén is jelen volt, és a részese lett. Kétségtelen, hogy Deák János - ahogy hallgatói nevezték: „Dages bácsi” (a dages az a kis pont, jel, amely a héberben nyomatékot ad a mássalhangzónak!) - korának kiemelkedő ószövetségi tudósa volt. Egyesek szerint az előbb említett és „ráragadt” név alacsony, kissé köpcös alakjára vonatkozott. De talán igazabb, ha azt mondjuk, hogy életével és tanításával Isten igéjét akarta nyomatékossá tenni! Mert Deák János a szó szoros értelmében az ige embere volt. Tanítványaival a kollokviumok előtt is „igét hú- zatott” azzal a kérdéssel: „Lássuk, mit mond neked az Úr?” De ennél fontosahb, hogy tanítványainak „mindenáron” át akarta adni a héber nyelvvel és az Ószövetséggel kapcsolatos tudományt. Nem véletlen, hogy hallgatói sokáig emlegették mondását: „Édes fiam, héber nélkül lehet valaki pa- rókus lelkész, esperes, püspök is, csak másodéves teológus nem!” A nevelő tanár. 1922-től 1942-ig, két évtizeden át volt a teológusotthon igazgatója. Ez a munka nagyon hozzánőtt, a teológusoknak „atyja” lett, nem véletlen, hogy diákjait így szólította: „édes fiam”. Indítására született meg az otthonban az Ifjúsági Kör is. „Jelen volt az otthonban, még akkor is, amikor a hallgatók nem gondolták volna. O indította el azt a máig tartó mozgalmat, hogy a hallgatók évente gyülekezeteket látogattak az ország különböző területein” - írja róla kollégája a teológiai akadémiáról szóló könyvében. Ezen túlmenően pedig ösztönzésére 1933-ban a Balaton melletti Gyenesdiá- son több ezer négyszögöl gyümölcsöst vásároltak meg a rajta lévő házzal együtt, a későbbi „Kapernaumot”, amely nemcsak a hallgatók elcsendesedésének, kezdetben gazdasági támogatásának helye volt, hanem az ébredés egyik kohója is lett. Felejthetetlen az emlékezőnek, hogy amikor egy-egy csoport a konferenciáról hazaindult, Deák János mindig kijött az állomásra, s búcsúzásul elkezdte énekelni az „Isten velünk, viszontlátásra.. .” kezdetű éneket. Az ébredés szolgája. Az előbbi rész már átvezet erre is. Még a század első évtizedeiben megérintette őt az ébredés szele. A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diák- szövetség (MEKDSZ) munkájában is részt vett, de jellemző, hogy amikor ott egy olyan vonulat született, hogy „forradalmi úton kell új, biblikus evangéliumi szellemet az egyházban érvényre juttatni”, akkor többekkel együtt azt vallotta, hogy „az egyházban nem forradalom kell, hanem szolgálat”. Azok közé tartozott, akik a gyülekezetek, evangélikus egyházunk ébredését hangsúlyozták az egyesületi ébredéssel szemben. Született egy - néhány professzortársával közösen írt - nyilatkozatuk is: „A racionalizmus korszakának vége felé, a két század mezsgyéjén, főképpen Budapesten bizonyos ébredési mozgalom indult meg, amely bármilyen örvendetes lehet is, már csak kezdettől fogva vallott felekezetközi jellege miatt sem volt alkalmas arra, hogy megdermedt egyházunkban ezen hiányzó egyházi öntudatot felébressze... Az egyháznak új életre ébredt öntudatos tagja az egyházi hitvallás evangéliumi sziklaalapján állva végezze minden téren s így a misszió terén is az egyház Urától nyert megbízatását.” Ezt akkor vallották, amikor a felekezetközi áramlat volt az erősebb. S ha szó volt már gyenesdiási álmáról, jelenlétéről a konferenciákon, akkor ehhez hozzá kell tenni, hogy a külföld irányában is nyitott volt, elsősorban és nem véletlenül Finnország felé. Különösen támogatta és erősítette a finn-magyar evangélikus teológusok cseréjét. 1934-ben pedig ajánlatot nyújtott be a Missziói Tanácshoz, hogy a magyar evangélikus egyház bekapcsolódna a finn misszióba azzal, hogy vállalhatná egy finn missziói tanító tartását. Tehát az ébredés és a misszió is egy ügy volt számára, az egyházi élet két összetartozó ütemének látta őket. A „sokarcú” tanár „egy-ügyű” volt a szó legszebb és legnemesebb értelmében. Ezt a küldetését teljes szívvel akarta betölteni. Egyszerre szeretett volna a tudományos pályán haladni és tanítani, illetve a rábízottakat szerette volna elindítani az evangéliumi, lelkészi pályán. Nála az ébredés és a tudomány szolgálata is együtt haladt. Az idén százhuszonöt éves lenne, ilyen szempontból a múlt embere. De ma is utat mutathat, sőt a jövőre nézve is irányt szabhat abban a vonatkozásban, hogyan lehet valaki tudósi pályán nevelő és egyben az egyház újulásának szolgája is. ■ Keveházi László
