Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-11-23 / 47. szám
6 2008. november 23. PANORÁMA A Nyugat Magyarországon Volt egy évszázad... Ebben a században vesztettük el az ország területének kétharmadát, kormányok, rendszerek - és háborúk - jöttek és mentek, volt megkoronázott és trónfosztott királyunk, voltak koronázatlan királyaink keserű vagy hízelgő alattvalókkal, voltak népünnepélyek és zsidótörvények, alkuk és egyezmények, szegénység és kivételezettség, építkezés és rombolás, behódolás és tiltakozás. És rengeteg hazugság. Még (ironikusan) szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, mert volt valamink, ami ebben az aránytalanságban, a nehézségek közepette, ebben a megalázottságban a kiutat kereste, a válaszokat a század emberének kérdéseire. Volt valamink: az irodalmunk. Volt valamink: az irodalmunk s ennek egy igazán huszadik századi, nagy ívű vállalkozása, egy bő harminc évet megélt folyóirata, a Nyugat. Ady szántotta fel a magyar ugart a Nyugat számára, s aztán ,Nyugat” lett minden, ami új volt, modem volt, átütő volt. Minden, ami az ósdi tagadása, minden, ami szecesszió, szimbolizmus, ami európai. És magyar. „Jó garázs volt az a régi Nyugat: csak jó kocsikat vettek fel, s azok futhattak, amerre akartak." A Móricztól származó mondat nagyszerűen illusztrálja, hogy a Nyugat ereje, tekintélye a minőség tiszteletében és elismerésében rejlett. Az olykor szigorú, ám eszményi szerkesztők a magas művészi igényt elvárva szerzőiknek - és olvasóiknak - a szabadságot és az őszinteség jogát nyújtották. Politikai viharokon és gyakran nemtelen támadásokon keresztül három nemzedéken át működött a lap - ahogy annak idején az érettségire készülve tanultuk. Ugye, emlékszünk, hogy nemcsak a „mégis próféta", asz- ketikus Babits, az indulatos realista Móricz, a kecses Kosztolányi, a tündéri-tünékeny Krúdy a Nyugat, nemcsak a lázadó-szomorú juhász Gyula, a rejtőzködő Tóth Árpád, a kíméletlen Csáth és az örök kamasz Karinthy, nemcsak Szabó Lőrinc, Illyés, Márai, Déry a Nyugat, de Szentkuthy, Ottlik, Dsida, Vas István és Weöres Sándor is. Igaz, a Nyugatot 1941-45 közötti feltámadási kísérletei ellenére végül nevetséges érvekkel betiltották, a század magyar irodalma mégis az ő lapjai közül bújt ki. A Petőfi Irodalmi Múzeum „Nyugat-busza” az országot járva sorokat és sorsokat visz az emberek közé, s több tízezernyi látogatónak - többnek, mint ahányon a század elején a lapot olvasták - szerez maradandó irodalmi élményt. A százéves Nyugatra, szerzőkre, szerkesztőkre, irodalmi és emberi konfliktusokra emlékezik az Örkény István Színház lebilincselő előadása: a versek és publicisztikák párbeszéde, az írók és teoretikusok valódi drámája. W - 1908, áll a színpadon az időtlenül huszadik századi vasútállomás jelzőtábláján. Nézelődő várakozóként itt ülünk, és miközben lassan múlnak az évek - az irodalom és a haza évei -, olvasunk. Olvasgatjuk a Nyugat aktuális számait, amelyeket éppen arra sodort a szél és a szövegeket válogatók jóindulata. „A magyarnak sohasem volt több szüksége a költői szívek hadseregére, mint a mai nehéz időkben!" (Móricz, 1928) Hogy is állunk ezzel ma? Megkértünk vagy harminc ismert vagy kevésbé ismerős, egyházunkhoz lazán vagy szorosan kötődő személyt - tudóst, pedagógust, püspökfeleséget, gyülekezeti munkatársat, lelkészt -, hogy válasszon ki egy számára kedves nyugatostól egy művet vagy csak pár sort, és néhány személyes gondolattal ajánlja olvasóinknak. Az alábbiakban ezzel az összeállítással köszöntjük a százéves Nyugatot és az irodalombarát olvasókat. ■ Z. Zs. Ottlik Géza másik Magyarországa Zavarba ejtően gazdag lehetőséget adott a felkérés, hogy az idén százéves Nyugat szerzői és műveik közül válasszak. Választásom mégis egy meg nem jelent írásra esett. A lap 34. évfolyamában, 1941-ben Babits halálával megszűnt a folyóirat. A háborús években Magyar Csillag „álnéven” három évfolyam megjelent nyuga- tos szerzők tollából. 1945 január-februárjában, még ágyúdörgés közepette, pincékből előbújva néhányan egzisztenciális parancsnak érezték a lap feltámasztását. Engedélyért folyamodtak, azzal az indoklással, hogy „a hivatalos Magyarországnak közelebb kell kerülnie a másikhoz, a szellemi Magyarországhoz”. Ahhoz a Magyarországhoz, melynek térképén Balassi, Zrínyi, Rákóczi, Bolyai János, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Ady, Bartók, Babits található, s amely sérthetetlen és sértetlen maradt minden körülmények között. E virtuális másik Magyarország programját fogalmazta meg Berény Róbert, a Nyolcak társaságának egyike: „Nyugat, 38. évf. 1. sz. A gyűlölködés üszkétiek el kell hamvadnia Emberek, kiket oly hosszú idő óta gyűlölködésre hajszoltak, most még inkább, mint máskor, oda- adóan fogadjátok magatokba hivatott művészek nesztelen szavát, hogy bennetek is megpendüljön a megnevezhetetlen indíték, mely minden magasrendű művészi munka szülője és létrehozója. A gyűlölködés üszkénék pedig el kell hamvadnia, hogy gáttalanul árasszon el a másik, tisztább tűz boldogító sugárzása - a szeretető. Emberek életközössége nélkül nincs művészet, vagy másképpen: művész csak embertársak létének tudatával hozhatja létre művét. Nem fogalmaknak s nem dolgoknak pontos meghatározásban való kimondása az ő hivatása; az észen túli tájából fordul felétek, s emelkedett szellemi magatartása kormányozza formálását. Amit formál, s akiért formálja - egyaránt szereti. Az embert szereti minden földi piszkában vagy égi ragyogásában. S bármilyen kavargó benne a szenvedély, s mennél mélyebben fakad, annál nagyobb a szeretet, az az egyetlen izzás, amiben minden indulat harmóniává olvad. Hivatott művész művéből az emberszeretet árad, s ha nem - akkor nem művész. Buda, 1945. II. 16. Berény Róbert” * * * E virtuális „vezércikk” történetét Ottlik Géza 1981-ben írta meg (Ottlik Géza: A másik Magyarország, Körkép, 1982), amikor nagyon is aktuális volt a két Magyarország léte. Ösztönzést is adott sokunknak, hogy ahhoz a másik országhoz kell tartoznunk. S megismerve valakit, feltettük a kérdést: egyik vagy másik-e? * * * „Nemcsak lángelmék, nagy elmék alkotnak olyasmit, ami sérthetetlen, visszacsinálhatat- lan. Például minden egyszerű és igaz (lehetőleg hazugság nélküli, a gyűlölettől lehetőleg elforduló) emberi élet termel valami irreverzibilist, belead a világba valamit (például melegséget, fényt, biztonságot maga körül) - amiről legtöbbször nem is tud. Nincs neve, nincs rá szavunk. Aztán, ha például elveszítjük, vagy például hidegség és sötét borul ránk tartósan - és elnevezzük melegségnek, meg világosságnak, meg biztonságnak, mert észrevesszük, hogy az elvesztésével most ilyesfélék hiányoznak a világból -, csak akkor kezdjük gyanítani, hogy ez a néven nem nevezhető, ez valóságosabb dolog volt az életünkben mindennél, ami néven nevezhető” - írta Ottlik. * * * E másik ország polgáraként Ottlik Géza ezt vallja: „...nekem kicsoda Ő [jézus] ... Uram és Megváltóm... Ha O nem árad bele mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe - ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra -, akkor nem is hoztunk létre semmit.” (Ottlik Géza: Körkérdés Jézusról, Próza, 1980) Körülnézve mai világunkban, kérdezzük meg magunktól, hova tartozunk, melyik ország polgárai vagyunk. ■ Ittzés Jánosné tanár Kaffka Margit: Színek és évek A regény főszereplője, Pórtelky Magda így összegzi életét: „Én, aki valaha úgy szerettem az emberek sokadalmát, aki mindig törekedtem valami után. Most itt ülök csendesen ebben a meleg, pici kertben, vagy nézem a zsalu mögül az akácfalombos utcát, alig járok ki, és hetek is telnek, míg valaki ajtót nyit rám. Szinte korán is van még - gondolom néha -, hogy a világ így leszokjék rólam. De úgy látszik, erősen elfáradtam." A regényben végigkísérhetjük a hősnő életét a hétszilvafás kúriában töltött gyerekkorától két házasságán keresztül a végállomásig, a sváb parasztházig, ahol hónapos szobában él férje után maradt csekélyke nyugdíjából, és kávét kortyolgatva tűnődik az életén, és hogy miként lehetett volna másképp, jobban. Felidézett emlékeiben feltűnnek a múlt század elejének tipikus figurái, a nagyasszony dzsentri nagyanya; a felkapaszkodott, törekvő első férj, aki rossz véget ér, adóssága elől öngyilkosságba menekül; második férje, a bohém kártyás ügyvéd, akitől három szép lánya születik... Felvillannak különböző asszonysorsok, a vidéki udvarházban látástól vakulásig dolgozó, de elégedettnek tűnő háziasszony nagynéni, a magára maradt vénkisasszony rokon, a Rozmaring utca prostituáltjai, a nagyvárosba szakadt, garasoskodó hivatalnokfeleség nagynéni. Bár Magda, a főhős jobb híján maga is a feleségszerepbe menekült, ami együtt járt a férjnek való teljes kiszolgáltatottsággal, lányainak már más sorsot szánt, taníttatta őket, hogy a maguk urai lehessenek. A regény a Nyugat legjobb hagyományait tükrözi, stílusa, mondanivalója Móriczot, Krúdyt, az újabb generációból Szabó Magdát juttatja eszünkbe. Nekem azért kedves Kaffka Margit Színek és évek című műve, mert szintén Magda nevű nagyanyám életét idézi, aki özvegy lutheránus papné legkisebb lányaként hasonló életpályát futott be. Nehéz sorsa ellenére ő is becsülettel felnevelt négy lányt, és a regény hőséhez hasonló csendes, beletörődő megelégedettséggel fejezte be életét. „Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat, s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállók, és azt gondolom: jól van, ami volt, megvolt - de én semmit belőle újra nem kezdenék." ■ CZENTHÉNÉ SZOLÁRY HENRIETTE tanár ‘Evangélikus Élet®? Hajnal Anna: Kicsi lábak nyomán Bátor gyermekszívünk néha veszélybe visz, de meredek úton fog bizton a bizalom, hamar könnyek nyomát hirtelen örömfény játszva letörli. Tőlem senki se fél, vak rámérez, rám mosolyog, állat messze követ, fölém hajlik a lomb, s télen csengve köszönt kút kávákon a hosszú lecsüngő jégcsap. Mindig van örömem s ezer könnyem naponta, mindenki bánata fáj, bárki öröme derít, így járok utamon, felhő sfény elkísér, velük időzöm, s Jutok. Nincs ebben sok haszon, ámde így élni szép, s egy régi mester is mondta: legyetek kisdedek. Régiek nyomdokaiba így lépek én, kicsi lábak nyomán. Dorka lányom fedeztette fel velem, így különösen is kedves számomra Hajnal Anna nőiesen szenvedélyes, filozofikus, szellemet-lelket gyönyörködtető, igényes költészete. Gyermekekkel foglalkozó szakembereknek szóló előadásaim végén mindig elmondom a fenti verset, melyben saját ars poeticámat is megtaláltam. ■ Döbrentey Ildikó író Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben A tavasz jött a parttalan időben s megállt a házsongárdi temetőben. Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem. Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, s tudtam, elmúlt nevét már nem találom. De a vasárnap délutáni csendben nagyon dalolt a név zenéje bennem. S amíg dalolt, a századokba néztem s a holt professzor szellemét idéztem, akinek egyszer meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg nevére. Ha jött a harcok lázadó sötétje, fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje. S a dallamot karral kisérve halkan, napsugaras nyugat dalolt a dalban, hol a sötétség tenger-árja ellen ragyogó gátat épített a szellem. Aletta van der Maet nevét susogta, mikor a béke bús szemét lefogta. S mikor a hálátlan világ temette, Aletta búja jajgatott felette, míg dörgő fenséggel búgott le rája a kálvinista templom orgonája. Aztán a dal visszhangját vesztve, félve belenémult a hervadásba, télbe. Gyámoltalan nő -szól a régi fáma - urát keresve, sírba ment utána... A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem. S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem. A nagy emberek nagysága sajnos gyakran árnyékot vet hitvestársuk értékeire. Mintha ez ellen emelne szót Áprily, amikor szinte dallammal dúdolható, gyönyörű verset ír egy asszonyról, akit férje neve tett híressé. Számomra azt jelenti ez a vers, hogy az alkotó emberhez a feleségén keresztül vezet az út. Aletta van der Maet (ejtsd: „mát”) szépen zengő nevének dicsérete közben Áprily „a holt professzor szellemét idézi”: Apáczai Csere Jánosnak állít emléket. Apáczai hollandiai tanulmányai során ismerkedett meg Alettával, és Ut- rechtben kötöttek házasságot 1651-ben. Két év elteltével Gyulafehérvárra, majd Kolozsvárra hívták a tudóst. Felesége hűségesen követte, hátrahagyva szeretteit, hazáját, anyanyelvét. Egymás iránti forró szerelmük a szó szoros érelmében a sírig kitartott: az asszony a házsongárdi temetőbe is követte Apáczait, kora meg nem értett zsenijét, az anyanyelvű oktatás első szorgalmazóját. Sírja mellett magam is megrendültén olvastam fel gyerekeinknek egyik legkedvesebb versemet. Áprily végtelen tisztelettel dúdol a „fénnyel daloló” névről. Ez a tisztelet és megbecsülés ragad át az olvasóra, aki ismeretlenül is példaképnek tekinti ezt az asszonyt. Aletta mindvégig háttérbe húzódva férje nevét emeli magasba. Odaadás, alázat, féltés - csupa olyan hitvesi tulajdonság, amelyre minden ember vágyik. Aletta van der Maet nevének búgá- sa a vers többi sorában is érezhető: súlyos, méltóságteljes, mégis meleg hangon zenélnek ezek a sorok. Mint amilyennek ezt az asszonyt elképzeltem, miközben a verset csukott szemmel hallgattam - Darvas Iván meleg hangján. Az Aletta van der Maet név egyszersmind a „napsugaras nyugatot” is jelöli, amely „ragyogó gátat épített a sötétség tenger-árja ellen”. Valóban: a Nyugatba illő ez a bámulatos költemény, még ha minden valószínűség szerint nem jelent is meg ott. ■ Fabiny Katalin tanár Hiába szól nekem tanácsod, bölcs öreg, szelíden hallgatom, ám nem követhetem. Nem kell józan utad! Engem kanyargó út s tavaszi ég vár. Szentebb úton megyek, gyerekek nyomdokain, pitínyke lábaik tudják az igaz utat, mint a tiszta patak játszva elkanyarog, Jut s hazatalál, mindig hazatalál minden gyermek szíve, s gyermeki szív az enyém. Jó szellemek őrzik gyenge, szép tagjaink, s az örökkévaló szépség kíséri lábnyomunk.
