Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-11-09 / 45. szám
‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ 2008. november 9. 9 TEOLÓGIA DIÓHÉJBAN A kinyilatkoztatás értelmezésének hagyományos és új modelljei Smidéliusz András A keresztény teológia egyik - évszázadok alatt kikristályosodott - alapfelismerése, hogy Isten akaratának, természetének és céljainak megértése emberi eszközökkel nem lehetséges. Magunktól nemcsak hogy kapcsolatba nem léphetünk vele, de mondani sem tudunk róla semmit. Amikor a teológia kinyilatkoztatásról beszél, akkor annak a meggyőződésének ad hangot, miszerint ő maga is rászorul arra, hogy „elmondják neki, kicsoda Isten”. A kinyilatkoztatás teológiai értelemben tehát azt jelenti, hogy Isten önmagát tárja fel, önmagáról tanúskodó megnyilatkozással fordul az ember felé, a vele való találkozás és a vele való közösségre lépés aktusában. A kinyilatkoztatás mint olyan nem tartozik a Biblia központi fogalmai közé, sokkal inkább a teológiai gondolkodás tette kikerülhetetlen alappillérré. Itt azonban többféle megközelítéssel is találkozhatunk aszerint, hogy a különböző teológiatörténeti korszakok és iskolák képviselői mennyire az informatív ismeretközlésre (protestáns ortodoxia, neoskolaszti- ka) vagy az Isten emberrel való személyes találkozásának motívumára (Emil Brunner), esetleg az emberi tapasztalatra (Schleiermacher) helyezték a hangsúlyt Isten kinyilatkoztatásával kapcsolatban. A kinyilatkoztatás mint kifejezés a görög „apokalüptó” (leleplezni, feltárni), „apokalüpszisz” (kijelentés, felfedés), illetve „faneró” (kinyilvánítani, kihirdetni), „fanerószisz” (kijelentés, kinyilatkoztatás) fogalmára vezethető vissza. Eredeti értelme szerint a korábban eltakart, illetve ismeretlen valóság felfedését, leleplezését, megismertetését jelenti. Nem kizárólag keresztény értelemben használatos, hiszen jelen van a vallások világában is. Kereszténységen kívüli használatára ugyanakkor az jellemző, hogy ott legtöbbször maga az ember próbál eltitkolt, elrejtett ismeretek birtokába jutni a rendelkezésére álló eszközökkel, praktikákkal. Keresztény értelemben a kinyilatkoztatás nem e világi (immanens), de nem is egyszerűen a megismerés határán túli igazságok feltárása, hanem találkozás az élő Istennel. Klasszikus módon megkülönböztetjük egymástól a külön és az egyetemes kinyilatkoztatást. Külön kinyilatkoztatásnak nevezi a teológia azt az eseményt, melynek során Isten irgalmas szeretettel „belenyúl" az emberi történelembe Jézus Krisztus személyében, hogy általa váltsa meg a világot. Ennek az eseménynek a történetisége nem önmagában hordozza magát a kinyilatkoztatást, hanem csak azzal az igei értelmezéssel, illetve annak a hitnek a megváltásával, hogy ebben a történelmi eseményben maga az élő Isten cselekedett. Éppen ebből következik a külön kinyilatkoztatásnak az a jellegzetessége, hogy kimondottan az Isten igéjén tájékozódó engedelmes hitben ragadható meg az ember számára. Ez pedig azt mutatja, hogy a történeti és történelem feletti elem ez esetben is kölcsönösen kiegészíti, sőt nem nélkülözheti egymást. Jézus Krisztus élete egyszerű történeti esemény maradna Isten igéjének értelmezése nélkül, s ugyanígy a Krisztusról szóló vallástétel is súlytalan beszéd maradna a Krisztus-esemény történeti valósága nélkül. Ez a történeti valóság szorul háttérbe olyankor, amikor a teológia kizárólag tant vagy könyvet (Biblia) lát a kinyilatkoztatásban, megfeledkezve arról, hogy az mindenekelőtt mégiscsak esemény. Az egyetemes kinyilatkoztatás gondolata a Római levél 1. fejezetére vezethető vissza: „Ami ugyanis nem látható belőle [Istenből]: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.” (20. vers) Tehát már a teremtett világ vizsgálata során is rácsodálkozhat az ember Isten létére és hatalmára. Ezen a ponton Augustinus az Isten lábnyomát őrző emberi értelem csodájáról, Aquinói Tamás a világ rendezettségéről, egyes 20. századi teológusok pedig a világ szépségének felfedezéséről beszélnek. De a teremtett világ egy-egy konkrét pontján is határozott nyomot hagy Isten léte és hatalma, ezek közül az emberi lelkiismeretet mint íratlan erkölcsi törvényt, valamint a történelmet mint a világkormányzó Isten munkájának színhelyét említhetjük meg. Mindezek mellett is fel kell azonban figyelnünk az egyetemes kinyilatkoztatás hiányosságaira. Ez ugyanis segít felismerni Isten létét és hatalmát, de nem segít kapcsolatra magával Istennel. Enged némi bepillantást Isten akaratába a szívbe írt törvény ablakán keresztül, ez a kép azonban mégiscsak homályos, konkrét erkölcsi kérdésekben nélkülözi az éles kontúrokat. Rávilágít az ember elveszett állapotára Isten előtt, de semmit nem mond Isten áldozatvállaló irgalmas sze- retetéről és üdvözítő akaratáról. Az egyetemes kinyilatkoztatás jelentőségét az egyes teológiai irányzatok képviselői különböző módon értékelték. E különbözőségek feszültsége a 20. századi teológia egyik éles dialógusában, az úgynevezett Barth-Brunner-vitában tört a felszínre a legelevenebben. Az emberi természetben teremtettségénél fogva meglévő, az isteni kinyilatkoztatáshoz illeszkedni képes „kapcsolópont” elleni tiltakozásában Barth egészen odáig megy, hogy egyenesen tagadja az egyetemes kinyilatkoztatást, elvetve annak bármilyen lehetőségét, hogy az ember Krisztuson kívül istenismeretre tehetne szert. Erre a hatásaiban máig érzékelhető felfogásra ad választ Wolfhart Pannenberg érvelése (Wolfhart Pannenberg: Rendszeres teológia 1. Fordította: Götföl Tibor. Osiris Kiadó, Budapest, 2005; 147-200. o.). Pannenberg a kinyilatkoztatás helyét egyértelműen és határozottan a történelemben látja. Ezen belül természetesen a Krisztus-eseményre, különösen is Jézus Krisztus feltámadására helyezi a hangsúlyt, de szerinte Isten önfeltárása nem közvetlenül, hanem kifejezetten közvetett módon történik. Nem valamiféle természetfeletti, külön esemény ez, hanem olyasmi, amely a „megszokott" történelemben megy végbe, fel- foghatóvá pedig a kinyilatkoztatás helyszínéül szolgáló közeg (történelem) végén válik. Mindez azt jelenti, hogy Pannenberg nem „csupán” az üdvtörténetre gondol, amikor történelemről beszél. Számára Isten kinyilatkoztatásának helye az egyetemes történelem. így hozzáférhető valóság mindenki számára, akiben csak nyitottság van az isteni önközlés felfedezésére. Ez Jézus sorsában és feltámadásában lesz felfoghatóvá, méghozzá oly módon, hogy abban megelőlegezetten már megjelenik a történelem vége is. Ez segíti az embert abban, hogy Isten-tapasztalatában ne kelljen a sötétben tapogatóznia. Pannenberg érvelése szerint a Krisztus-esemény nem elszigetelt kinyilatkoztatásként áll a történelemben. Éppen ellenkezőleg, együtt kell látnunk Isten Izraellel való kapcsolatának történetével, illetve ennek összefüggésében kell értelmezni is. Hasonlóképpen a Jézus korát követő időben sem értelmetlen kinyilatkoztatásról beszélni, de ez semmiképpen sem valami új módon történik, hanem a már véglegesnek nyilvánított jézusi kijelentés „követelményrendszere” szerint. Összességében elmondható, hogy a kinyilatkoztatás' pannenbergi felfogása figyelemre méltó válasznak bizonyul a „történelmi Jézussal” szemben többnyire szkeptikus 20. századi teológia kijelentéseire. A történelemben konkrétan felfedezhető és megragadható Krisztuseseménynek — szűkebb értelemben a feltámadás objektív eseményének — a hangsúlyozása szintézisben mutatja meg a kinyilatkoztatás korábban megkülönböztetett két oldalát (külön és egyetemes), és nem utolsósorban ismét közelebb vonja azokat, akik Barth és Bultmann hatása nyomán igencsak távol kerültek egymástól a teológiai gondolkodásban: a történelmi Jézust és a hit Krisztusát. Egy jó baráthoz írt reformátori levél Ötszázhuszonöt éve született dr. Luther Márton (Eisleben, 1483. november 10. - Eisleben, 1546. február 18.) Az alábbi - sokak számára ismeretlen - levelében Luther azon okokat adja elő, amelyek arra kényszerítették őt, hogy VIII. Henrik angol királlyal keményen bánjon el, a „Felelet Henrik angol királynak a babiloni fogságról szóló értekezés ellen írt könyvére" című írásában. Ez a személyes hangvételű írás talán négy- száznyolcvanhat év múltán is hozzásegít bennünket a reformátor személyiségéről kialakult kép teljesebbé tételéhez. A levelet - Garai András jóvoltából - rövidítve, de nem értelemzavaró kihagyással, betű szerinti pontosságra törekedve közöljük dr. M asznyik Endre fordításában. Kegyelem és békesség Krisztusban. Leveleteket, különösen jó barátom, a megváltott Dániel révén megkaptam és örven- dek, hogy Isten igéjét oly nagyra becsülitek, hogy az ő akaratáért semmiféle fáradtságtól és feladattól vissza nem riadtok. Minthogy pedig tudni akarjátok annak okát, amiért én az angol királynak oly kemény feleletet adtam, hogy ellenfeleimmel szemben helyt állhassatok, értéstekre adom, hogy amit tettem, azt jól megfontolva cselekedtem és, hogy többé soha nem bánok el szelídséggel a káromlókkal és hazudozókkal, mert prédikálásom és irogatásom dolga a tetőpontra hágott és végéhez közelit. Tudjátok, hogy Krisztus, Péter és Pál sem voltak mindenkor szelídek. [...] Ámde amint mondottam, csak hadd érvényesüljön az Istennek ítélete, hogy megbotránkozzanak és elessenek mindazok, akik ő hozzá nem méltók, amint János 6. (60. v.) szerint sok tanítvány elhagyta Krisztust, mondván: Kemény beszéd ez; kicsoda szívelheti meg azt? Éppen ezért kedves barátom, ne csodálkozzatok azon, hogy az én írásomon oly sokan megbotránkoznak. Hát így kell annak lennie, hogy kevesen maradjanak meg az evangéliomnál. És az evan- géliom senkinek sem oly ellenszenves, mint a hamislelkűeknek, akik barátainak adják ki magukat s aztán, ha egy kissé nehéz sorba jutnak, elpártolnak attól; ugyan hogy áldoznák fel ezek azért éltüket, ha a pillanat, vagy az üldözés úgy hozná magával. Egyszóval, hogy miért vagyok oly kemény, az majd a maga idején kivilágosodik. Aki nem akarja elhinni, hogy ezt jóindulatból és jól cselekedtem, hagyjon békét dolgomnak; majd beismeri ezt egykoron. Az én kegyelmes uram és sok más barátom is figyelmeztetett már engem erre a dologra, ámde mindenkor csak azt feleltem, hogy nem akarom és nem is hagyhatom abba a dolgot. Az én dolgom nem alku tárgya, ahol engedni vagy egyezkedni, avagy félre állni lehetne; elég bolond voltam, hogy eddig megcselekedtem. Ezzel Istennek ajánlak titeket. írtam Wittenbergben, Bertalan nap után való csütörtökön 1522. Luther Márton Forrás: D. Luther Márton művei, III. kötet (Pozsony, 1906), 357-358. oldal. HETI UTRAVALO íme, most van a kegyelem ideje! íme, most van az üdvösség napja! (2Kor 6,2) Szentháromság ünnepe után a 25. héten az Útmutató reggeli s heti igéi az utolsó ítéletről és a rá való felkészülésről adnak _______ ta nítást; mert oda kell állnunk Isten ítélőszéke elé! Luther írja: „Az ítélet napja úgy jön el, hogy örömnap lesz a hívőknek s igaz keresztyéneknek, de rémnap lesz a hitetleneknek és istenteleneknek. Egyet mondok: láss a megtéréshez; mert az ítéletnap nem marad el!” „Add tudtomra, Uram, életem végét, hadd értsem meg, milyen múlandó vagyok!" (Zsolt 39,5; LK) „Bizony, bizony, mondom tinéktek: mind, aki megtartja az én beszédemet, az halált nem lát örökké”, mert „átment a halálból az életbe" - bátorít Jézus (GyLK 702; Jn 5,24b). Az ő földre jöttével „az Isten országa közöttetek vari’ (Lk 17,21)! Míg el nem jön az Emberfia ítéletnapja, addig tart a kegyelmi idő, s ez mindazoknak az üdvösség napjává lehet, akik megtérnek hozzá. Az Úr Jézus dicsőséges visszajövetelének napja titok; egy időben lesz látható mindenek számára, mint a villámlás. De követői számára nem titok, hogy „akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk" (Róm 14,8). „Nektek megadatott az Isten országának titka" - mondta tanítványainak az Úr (Mk 4,11), s megmagyarázta a magvető példázatát (lásd Mk 4,1-9!). Isten igéjét tisztán s igazán hirdette az 525 éve (1483. november 10-én) Eis- lebenben született Luther Márton. Számára a Szentírás központja „egyedül Krisztus” volt! Ezt meg is vallotta a wormsi birodalmi gyűlésen: „Ha csak a Szentírás bizonyosságával vagy világos észokokkal meg nem győznek, lelkiismeretem Isten igéjének foglya, semmit vissza nem vonhatok, és nem is akarok. Itt állok, másként nem tehetek!” (Konfirmációi káté) Reformátorunk névünnepén Jézus a nagy megpróbáltatás idejéről tanít: .....királyok elé állítanak énértem, bizonyságul nekik.” De „nem ti vagytok, akik szólto k, hanem a Szentlélek". S „aki mindvégig kitart, az üdvözíti” (Mk 13,9.11.13)! Nemcsak a zsidóknak íródott ez a figyelmeztetés, de az „ágostai hitvallású, evangélikus-lutheránus”, mai keresztényeknek is: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. (...) Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezettetni.” (Zsid 13,7-9) János óv az Antikrisztustól s tévtaní- tásától: maradjunk meg Krisztusban! Ha „megmaradtok ti is a Fiúban és az Atyában”, tiétek lesz az ígéret, „az örök élet" (íjn 2,24.25). A Miatyánk három kérésének (Mt 6,10.13) teljesítésére gyakorlati példát láthatunk a Gecsemáné-kertben történtekre figyelve. Isten királysága eljöttének előfeltétele Jézus kereszthalála; .....ez a pohár..." - „...legyen me g a te akaratod.” - „Virr asszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek..." (Mt 26.42b.41a) Az Emberfia eljövetelének idejét csak az Atya tudja; a mi dolgunk a vigyá- zás! Jézus négyszer mondja: „Vigyázzatok, legyetek ébren, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő!" (Mk 13,33) Vigyázzatok, ezt kiáltják az őrállók: „Jön az Úr, sugártól fényes... / Jöjj, Jézus, drága kincs... / Üdv, hozsánna!” (EÉ 493,2) ■ Garai András Kedves Gyerekek! ► Nyolc hete indult hétrészes sorozatunkban Jézus példázataihoz kapcsolódó keresztrejtvényeket oldhattok meg. A megfejtéseket egyben, összegyűjtve küldjétek el szerkesztőségünk címére (Evangélikus Elet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. GYERMEKVAR 5. - A bolond gazdag A megfejtéshez olvassátok el Lukács evangéliumának a 12. fejezetéből a 13. verstől a 21. versig terjedő részt! 1. Ilyen volt a gazdag, miután betakarította a termést. 2. „Egyél ......vigadozzál!” 3. Gabonatároló, más szóval. 4. Ekkor kérik el a lelkét. 5. Arat, más szóval. 6. A gabona „szülőhelye”. 7. Felhalmoz, más szóval. 8. Épületet létrehoz. Egészítsd ki a mondatot! A gazdag túl sokat .................................. és nem gondolt arra, hogy nem él örökké. : : í < > y 1 Z
