Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-11-02 / 44. szám
„Az evangélikus világ a solus Christus: egyedül Krisztus, a sola Scriptura: egyedül a Szentírás, a sola fide: egyedül hit által, a sola gratia: egyedül a kegyelem és nem utolsósorban a solus Deus: egyedül Isten igazságainak következetes képviselőjét tiszteli személyében és életművében.” I». Luther Márton korunk perspektívájából - 9. oldal „Az ének az elkallódott Klug-éne- keskönyvben jelent meg először, 1529-ben. Nem kétséges, hogy Luther a dallam szerzője is.” Erős vár a mi Istenünk -11. oldal „.. .egyre inkább felismerték, hogy a Krisztus-hívők nem egymás ellen harcolva, hanem közös hitükben összefogva és a cselekvő, segítő krisztusi szeretetben csak együtt vehetik föl a küzdelmet az újkori szekularizmus, az ateizmus és materializmus világméretű térhódítása ellen.” Krisztus egyházának egysége - rt. oldal Emelkedetten & 4. oldal Templomi szolgálattevők konferenciája 4. oldal Geológia és Szentírás ^ 5. oldal Budavár és Nürnberg ezüstlakodalma 6. oldal Német és szlovák nemzetiségi oldal 7. és 10. oldal In memóriám id. Benczúr László ^ 14. oldal A legyőzhetetlen ige ünnepe A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának döntése alapján ebben az évben október 26-án Pécsett, a baptista templomban rendezték meg az országos reformációi emlék-istentiszteletet. Nyolc egyház képviselői, a helyi gyülekezetek lelkészei, lelkipásztorai vettek részt a bensőséges hangulatú alkalmon, amelyen a baptista és az evangélikus gyülekezet kórusa, valamint a Pécsi Református Kollégium vegyes kara is közreműködött Győri Kornél, Lovászáé Balázs Magdolna és ár. Hoppál Péter vezényletével. A Biblia évében, Biblia-vasárnapon Isten igéje került a középpontba. 1^ Folytatás a 8. oldalon Kő kövön Kamerák kereszttüzében szögezte ki október 27-én Luther Márton kilencvenöt tételét dr. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület lel- készi vezetője a püspöki hivatal kapujára. Szimbolikus cselekedetével nem csak a reformáció emléknapjára kívánta felhívni a figyelmet. Az eseményt követő sajtótájékoztatón a megújult evangélikus internetes portál bemutatásával az egyház médiában betöltött szerepének fontosságát is hangsúlyozta: ahogyan a reformátor tudott élni a könyvnyomtatás adta lehetőségekkel, úgy korunk emberének is ki kell használnia a kínálkozó technikai eszközöket az evangélium terjesztésére. t*. Tudósításunk a 15. oldalon REFORMÁCIÓ ÜNNEPE - Mt 5,1-10 Boldogkérdések ■ Prőhle Gergely Az elmúlt hetekben szinte másról sem szóltak a sajtóhírek, mint az egész világon eluralkodó pénzügyi válságról. Összeomlottak a legnagyobb bankok, alapkezelők, biztosítótársaságok, hosszú évek során összekuporgatott vagyonok váltak semmivé néhány nap alatt. Hazánk sem kerülhette el e világméretű folyamat hatásait, a forint árfolyama lezuhant, a tőzsdén jegyzett hazai vállalatok részvényeinek értéke jelentősen csökkent, legnagyobb hazai bankunk stabilitása sem a régi. Az összehívott nemzeti csúcs hozzászólásait hallgatva sem nyugodhattunk meg: egy eladósodott, gazdaságilag sebezhető országban nem tud érvényesülni az a logika, mely más, a mienknél erősebb államokban legalábbis átmeneti megoldást jelenthet, vagyis hogy az állam dob mentőövet a gazdaság szereplőinek. A válság valódi okaival kapcsolatban megoszlanak a nézetek, a közkeletű magyarázatok szerint a negatív gazdasági folyamatok és a lélektani elbizonytalanodás együttes hatása vezetett az összeomláshoz. Francis Fukuyama amerikai politológus Bizalom című könyvében arról ír, hogy korunk politikai, gazdasági rendszerében mennyi minden függ attól, van e bizalom az egyes szereplők között. Amikor nap mint nap hatalmas pénzösszegek, részvénytömegek cserélnek gazdát, a vásárlási, befektetési fedezetek igazolásakor a pénzintézetek is a kölcsönös bizalom jegyében járnak el. Ha a nagy pénzpiaci szereplők közül akár csak egy is kiesik e bizalmi hálóból, összeomlik a rendszer, ahogy tette ezt most, és hirtelen kiderül, hogy az elmúlt évek pénzügyi zsonglőrködései olykor nem a bizalom, hanem épp a felelőtlen vakmerőség nyomán váltak lehetővé. Az új helyzetben felértékelődnek a korábban korszerűtlennek kikiáltott elvek, módszerek. A piaci folyamatok, a liberális gazdaságpolitika mindenhatóságába vetett hitet hirtelen felváltják az állam szabályozó erejéről szóló fejtegetések, a piacok politikai szempontokat is mérlegelő védelméről szóló okfejtések. A Harvard Egyetem gazdasági kollégiumának a napokban lezajlott konferenciáján a világ vezető üzletemberei és politikusai kénytelenek voltak beismerni: itt az ideje visszatérni a klasszikus üzleti etikához, a pénzpiacok virtuális értékteremtése helyett a megtermelt javak, a létező vagyonok valóságos vagy legalább a reálishoz a jelenleginél sokkal inkább közelítő értékének megállapításához. S míg az elmúlt években a számítástechnikai fejlesztések, a tudásalapú társadalom fontosságáról szóltak a hírek, ma már sokkal inkább az energiaforrások, az élelmiszer-termelés jövője, egyfajta új anyagiasság, ha tetszik, a „kövek világa” határozza meg a közélet témáit. Kis közösségeinkbe, gyülekezeteinkbe térve azt reméljük, hogy a globális folyamatok megállnak templomaink, házaink küszöbénél, mi kimaradhatunk a kialakuló óriási zűrzavarból, de hamar kiderül: csalódnunk kell. Hazánkban aggasztóan nagy az eladósodottság mértéke, amelyet a fizetésképtelenné váló banki ügyfelek, csődbe ment vállalkozások évről évre növekvő száma is tetéz. Azt viszont már Széchenyitől tudhatjuk, hogy a hitel élénkíti a gazdaságot, új lehetőségeket teremt, ezért a hitelfelvétel megnehezülése szintén negatív hatásokkal jár. Gyülekezeteink közt vannak jobb módúak és kimondottan szegények. A jelenlegi helyzet azonban így vagy úgy mindenkit sújt. A hazai egyházfinanszírozás, az állami költségvetés helyzete szintén nem a hét bő esztendő ígéretét hordozza, ami sajnos már szinte megszokott. A várható nehéz időkben nem tehetünk mást, mint hogy akár gyülekezeti, akár országos szinten számba vesszük, amink van. Megpróbálunk választ találni arra a kérdésre, hogy vajon a lutheránus őseink által reánk hagyott vagyonok értékét miképpen tudjuk a legjobban megőrizni, hogyan tudunk úgy sáfárkodni azzal, ami ránk bízatott, hogy sose öncél legyen az anyagi javak megóvása és gyarapítása, hanem mindig a ránk bízott feladat teljesítését, az evangélium ügyét szolgálja. A felügyelők idei országos találkozójának címe: Kő kövön. A cím választás utal a készülő egyházi stratégiára, melyről részletesen, kisebb csoportokban is szó lesz. A spiritualitás, az ifjúsági munka és a gyülekezeti diakónia kérdésköre közelről érint minden felügyelőt, csakúgy, mint a gyülekezeti stratégiakészítés módszertanának részletei. „Az élő kövek egyháza” - hogy az országos stratégia címét idézzük - nem lehet meg a „holt kövekkel” való gondos foglalatoskodás nélkül. Építészekkel, ingatlangazdálkodási szakemberrel együtt fogunk elmélyedni a gyülekezeti szinten sem halogatható távlatos ingatlangazdálkodás lehetőségeinek vizsgálatában. A révfülöpi együttlét testvéri közösségének megerősítését ezúttal is püspökeink témába vágó igemagyarázatai segítik. A történelmi léptékűnek tartott globális pénzügyi válság hatásait egyelőre nem tudjuk minden részletében felmérni. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy ebben a helyzetben a mi nagy múltú, de viszonylag kicsi lutheránus közösségünknek minden lelki és anyagi erejét összpontosítania kell ahhoz, hogy Krisztusra tekintve, ugyanakkor szűkebb és tágabb környezetünkért felelősséget viselve tudja végezni szolgálatát. Szeretettel várom minden felügyelőtársamat Révfülöpön! Kár lenne tagadni, boldogtalan világban boldogtalan emberekként élünk. Ezernyi baj, szenvedés, nélkülözés, kilátástalan- ság terheli életünket. Egyszerűen nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Hiába vannak olyan eszközeink, amelyek a korábbiakhoz képest elképzelhetetlenül megkönnyítik mindennapjainkat, hiába a korábban elképzelhetetlen életkörülményeink (legalábbis itt, az északi féltekén), mintha a lehetőségekkel egyenes arányban növekedett volna meg elégedetlenségünk mértéke is. Állandóan panaszkodunk, állandóan bajainkat, betegségeinket, hiányainkat soroljuk, ami persze egyáltalán nem meglepő, hiszen mindaz, amit a világ nyújtani tud, létünk igazán fontos kérdéseit nem válaszolhatja meg. Tudjuk nagyon jól: a létünkért való végső resz- ketést nem enyhíti, hogyjobb gyógyszereink, gyorsabb autóink vannak. Világunk boldogtalanságán nem is nagyon van mit csodálkoznunk; sokkal fájdalmasabb azonban, ha az egyházra, a benne élőkre, a Krisztus-követők közösségére nézve tapasztaljuk ugyanezt. És mi tagadás, az egyház, a gyülekezetek, a keresztények közösségét nézve sem azt látjuk, hogy boldogságban élnénk. Sorra is vehetnénk, hogy milyen jelei vannak ezen keresztényi boldogtalanságunknak. A zsugorodás, az elöregedés megtapasztalt jelei, hagyományaink, értékeink partvonalon túlra kerülése abban a társadalomban, ahol élünk. Vagy csak egyszerűen egy-egy beázó templomtető, hulló vakolatú parókia, döcögve működő adminisztrációnk... De hát ezek sem lényeges összetevői az igazán mély boldogtalanságnak. Mi hát a bajunk, amiért a boldogmondások egymást követő lépéseiben szinte csak elbukásunk tényét tudjuk megállapítani? De ne is.keressük máshol a bajunkat. Csak állítsuk fel a tételmondatokat! Nem vagyunk lelki szegények. Sok mindenünk van, ami meghatározza identitásunkat. Sok mindenünk van, ami meghatározza vallásosságunkat, kegyességünket. Sőt: talán már nincs is másunk, mint vallásosságunk, kegyességünk. Hagyományaink, látásunk, istenképünk, Krisztus-képünk, egyházképünk, emberképünk. És persze a kérdés: létünk végső reszketésében ugyan mit jelent még nekünk az egyetlen Krisztus, az egyetlen Golgota, az egyetlen üres sír? Nem sírunk. Mi van ott bent, a belső szobában? Tudunk-e még létünkért, emberségünkért sírni? Érezzük-e még annak terhét, fájdalmát, mélységét, hogy mit jelent embernek lenni? Embernek lenni Istennel szemben. A belső szobánkban időnként síró emberként nem élnénk meg egészen másként mindennapjainkat? Nem lennének egészen mások tetteink, szavaink, a másik emberrel való viszonyunk, és nem lenne egészen más az, ahogyan általában az emberre, a velünk szembejövőre tekintünk? Nem vagyunk szelídek A hatalmas emberi tusakodásban ugyan hol állunk? Nem ugyanazokat a módszereket alkalmazzuk emberi kapcsolatainkban, konfliktusainkban, amelyeket a „bűnös világon” számon kérünk? Vagy ha már másunk nincs, akkor nem a félreértett szelídség leplébe öltöztetett mártíromkodással akarunk legalább „erkölcsi győzelmet” aratni a másik felett? Nem éhezzük az igazságot. Csak a saját igazságunkat. Egyáltalán érezzük-e még, hol van a határ az igazság és a között, amit saját magunk gondolunk az igazságról? Nem vagyunk irgalmasak. Ne is arra tekintsünk, hogy hány szükséget szenvedő mellett megyünk el tudomást sem véve szenvedésükről. Fáj-e még egyáltalán, ha akár csak egyszer is irgalmatlanul, könyörtelenül ítéltük meg a másik embert; ha köszörültük a nyelvünket a másik elbukásán, tévedésén, bűnén? Nem tiszta a szívünk Mi lakik igazán bennünk? Mi az az egyetlen, ami mellé nem férkőzhet semmi? Hol van bennünk a harag, a rosszindulat, a sértettség, a közöny tettekben, szavakban megnyilvánuló érzése? Talán épp a szívünk mélyén? Nem teremtünk békét. Teszünk-e bármit is azért, hogy a körülöttünk lévő konfAZ ÜNNEP IGÉJE liktusok ne mérgezzék a mindennapjainkat? Nem állunk-e mi is szekértáborokba, és nem asszisztálunk-e kegyes frázisainkkal ahhoz, hogy az ellentétek elmélyüljenek? Képesek vagyunk a békességért áldozatot hozni? Vagy csak akkor képzelhető el a békesség, ha a másik megszűnik különbözni tőlünk, és mindenben egyetért velünk? Nem üldöznek az igazságért. Pedig de sokszor látjuk ebben a szenvedő szerepben magunkat! Saját tévedésünk, hibáink, bűneink miatt hányszor okolunk másokat, kedvezőtlen körülményeket, lehetetlen helyzeteket? És ha „üldöznek”, kiközösítenek is minket, az nem azért van, mert könyörtelenek, irgalmatlanok, békétlenek, szeretetlenek vagyunk? Szinte csak kérdéseink vannak. De csak a kérdésekből születhetnek válaszok. Ahogy egykor egy szerzetes kérdéseiből is válaszok születtek. Tételek. Megharcolt tételmondatok. Az igaz boldogságot nem magunk fogjuk megteremteni magunkban és körülöttünk, de megválaszolatlan kérdéseinkkel, az őszinte szembenézés mellőzésével bizonyosan távolabb kerülünk tőle. Talán többet nem is kellene tennünk, mint hogy elkezdünk válaszolni erre a nagyon egyszerű kérdésre: „Miért nem vagytok boldogok?” És ne mondjuk álszenten, hogy nekünk, keresztényeknek nem a saját magunk boldogságát kell keresnünk. Isten akaratát vennénk semmibe ezzel. Mert ő igenis, a boldogságunkat, az igaz boldogságunkat keresi, és érte tett meg mindent, még a lehetetlent is. Olyan jó lenne belesimulni ebbe az isteni akaratba és felvállalni ezt a nagyon egyszerű óhajt; olyan jó lenne boldognak lenni - boldognak lenni Krisztus egyházában. ■ Kendeh K. Péter
