Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-10-19 / 42. szám
6 m 2008. október 19. PANORÁMA ‘Evangélikus Éltó Meddig terjed bennünk a részvét? Csak a gyászolókkal tudunk együtt érezni, vagy a haldoklókkal is? Tudjuk-e kitartóan ápolni és evangéliummal vigasztalni a betegeket? Le tudunk-e szeretettel hajolni azokhoz az elesettekhez is, akik önhibájukból estek el? Aka- runk-e még Afrikába menni misszionáriusnak, miként az sokunk fejében megfordult, az „első' szeretet” hevében?... Vagy inkább azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mára nemcsak a misszió, de a diakónia, a karitatív munka is „intézményesült", így - közvetve - adományainkkal is eleget tudunk tenni a felebaráti szeretet gyakorlásának és a missziói parancsnak? Tény és való, kell ahhoz némi extra karizma, többletelhivatottság, hogy a keresztény ember teljes odaadással legyen képes mindenkor Krisztus szeretetével közeledni minden útjába kerülő'rászorulóhoz. De mit gondoljunk azokról, akik ezzel a krisztusi lelkülettel azokhoz is képesek odafordulni, akik - bíróságok ítélete alapján - jogosan kerültek „szorult helyzetbe’? Összeállításunk a börtönmisszióban - tőlünk távol - tevékenykedő keresztények törekvéseiről tudósít.-.. * * * Az Evangélikus Élet szerkesztőbizottságának korábban tagja volt egy ismert újságíró, aki ha hiányzott, általában külföldi útjai miatt maradt távol üléseinkről. Egy népszerű női magazin vezető munkatársaként „utaztatta meg” őt - több világi médium képviselőjével egyetemben - hói egy légitársaság, hol egy multinacionális vállalat... Az egyházi sajtó munkatársait keresztény szervezetek sem igen szokták efféle tanulmányutakra invitálni, de talán nem véletlen, hogy a nyáron épp a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság (Prison Fellowship International - PFI) részéről kaptunk lehetőséget egy külhoni konferencián való részvételre. Ennek a tengerentúlon rendkívül nagy tekintélynek örvendő ökumenikus világszervezetnek a keresztény vezetői ugyanis korábban - többségükben - az üzleti életnek, illetve a politika világának voltak elismert szereplői. Áll ez a szervezet hazai tagozatának, a Magyar Testvéri Börtöntársaságnak az elnökére is, aki azáltal tett szert nemzetközi hírnévre (és nemzetközi kapcsolatokra), hogy 1989-ben - az egész kommunista táborban elsőként - lett ellenzéki ország- gyűlési képviselő. Roszík Gábor azonban már 1989-ben is evangélikus lelkész volt, és - a Nemzetközi Testvéri Börtöntársa- ság alapítójától eltérően - azóta is csak ebben a minőségében fordul meg büntetés-végrehajtási intézetekben. Ám korántsem az alapító, Charles W. Colson az egyetlen, akit személyes tapasztalatok indítottak a börtönmissziós szolgálatra. Ha az imént a PFI elismertsége és kapcsolatépítő képessége mögött (a Prison Fellowship jelenleg már a világ száztizenöt országában működik) vezetőinek „felső körökben” való jártasságát sejtettük, tegyük hozzá: közülük nem kevesen fogvatar- tottként fordultak meg először börtönökben, avagy - ha úgy tetszik - az alvilág sötétjéből jutottak Krisztus világosságára. Akárhonnan nézzük is a dolgot, a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság tevékenységének hitelét és hatékonyságának kulcsát nem utolsósorban az adja, hogy munkatársainak többsége - úgymond - „hétpróbás keresztény”. A PFI-pólófelirata: „Ahol szeretet és igazság találkozik” Tekintettel a térségre Ott, ahol a büntetés-végrehajtás kifinomultan brutális módozatai még a közelmúltban is „népszokásnak” számítottak, talán érthető, hogy kezdetben nem csak a hatóságok fogadták értetlenül az elítéltek jogaival, életkörülményeivel, testi-lelki szükségleteivel törődni szándékozókat. Márpedig Közép-Ázsia nomád népei között még a szovjet időkben is párhuzamosan működött a hivatalos és a nem hivatalos igazságszolgáltatás. Állítólag még a múlt század közepén is bevett gyakorlat volt például a halálra ítélt feje köré vízben áztatott tevebőrt csavarni, majd cölöphöz kötözve hagyni, hogy a tűző napon zsugorodó bőr Toppantsa össze a koponyáját... A szóban forgó térség országai nagyjából egy időben (1991-ben), a Szovjetunió felbomlásakor nyerték el függetlenségüket. Az „éretten” gondolkodó elit tagjaitól eltekintve, a lakosságból túlzottan nagy lelkesedést nem váltott ki a hirtelen jött szabadság, és mert a népuralomnak errefelé éppúgy nem voltak hagyományai, mint szovjet válfajának; Közép-Ázsia szocialista jelzőtől megfosztott köztársaságaiban a demokrácia inkább csak címke a politikai rendszereken. Nemzetközi megfigyelőknek még mindenesetre máig nem sikerült e szovjet utódállamokban demokratikusnak találniuk úgyszólván egyetlen parlamenti választást sem... A jó hír az, hogy - mivel a Szovjetunió összeomlását követő gazdasági káoszból önerőből kevés esélyt láttak a kilábolásra - a pénzügyi-gazdasági segítség fejében (reményében) e közép-ázsiai országok ugyanakkor szerencsére viszonylag szabad mozgást biztosítanak a jogállamiság leckéit számon kérő „nemzetközi megfigyelőknek”, és többé-kevésbé - legalább látszatra - igyekeznek az emberi jogok terén is megfelelni a „nyugati elvárásoknak”. Viszonylag, többé-kevésbé, látszatra - bizony indokolt az óvatos fogalmazás, hiszen például az ismert emberjogi szervezet, a Freedom House 2005-ben még a föld leg- elnyomóbb államainak exkluzív listáján szerepeltette Üzbegisztánt („The Worst of the Worst: The World's Most Repressive Societies"), Türkmenisztán pedig még tavaly is az előkelőnek cseppet sem tekinthető harmadik helyen állt a sajtószabadságot legkevésbé biztosító országok világlistáján (Worldwide Press Freedom Index). Mindazonáltal a repedező Szovjetunió résein nemcsak emberi jogokért küzdő aktivisták, környezetvédő és különböző humanitárius szervezetek képviselői furakod- tak be a térségbe (néhányan már a gorbacsovi nyitás, a glasznoszty legelején), de a missziós elkötelezettségű vallási szervezetek is felismerték a kínálkozó lehetőséget. Kiválásuk, illetőleg függetlenné válásuk után Közép-Ázsia köztársaságainak majd mindegyikében rögvest deklarálták is a teljes vallásszabadságot, csak hát ne feledjük, hogy az odaát fél évszázadnál is tovább tartó ateista agymosás egy alapvetően már szekularizálódott társadalmat kreált a nomád népekből. Eredendően muzulmán dominanciájú térségről lévén szó, természetesen nem csak keresztény missziók kezdték meg a működésüket. A lelkekért folyó verseny szereplői közül az utódállamok kormányai már csak azért is az iszlám térítőit részesítik pozitív diszkriminációban (és kezdik mindinkább ellehetetleníteni a keresztény közösségek szervezését), mert a kereszténységet leglátványosabban képviselő (a szovjet időkben mellesleg többnyire lakat alatt tartott) ortodox templomok az aránylag még mindig jelentős orosz népesség - nem mindenütt kívánatos - jelenlétét demonstrálják. Pedig - mondjuk Kirgizisztánban - ma már mintegy húsz olyan bejegyzett vallási felekezet működik, amelynek székhelye (Dél-Korea, USA, Anglia és így tovább) világosan jelzi az „előélet nélküli” missziós szándékot. A hivatalos kimutatás szerint egyébként a 198 500 négyzetkilométeren elterülő Kirgizisztán mintegy ötmillió lakosának 75%-a mohamedán, 20%-a ortodox, további 5% pedig egyéb vallás híve. Azért ne higgyük, hogy ateista már nem is él az országban. Bár a megkérdezettek általában habozás nélkül vállalják felekezeti hovatartozásukat, többségük egyáltalán nem gyakorolja vallását. A térségben tevékenykedő keresztény missziós szervezetek palettáján a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság (Prison Fellowship International - PFI) egészen különleges színfolt. Nem valamely felekezet képviseletében próbál gyülekezetét építeni Isten országának, hanem - ökumenikus nyitottsággal - ott hirdeti Krisztus bűnbocsátó sze- retetét, ahol erre talán a legnagyobb szükség van: a nyilvánvalóvá lett bűneik miatt elítéltek között. Oda viszi tehát az evangéliumot, ahol a potenciális gyülekezet eleve adva van, méghozzá „tartósítva"... Nem nehéz belátni, hogy ez a körülmény egyszerre jelent páratlan lehetőséget és rendkívüli felelősséget. A PFI megrepedt nádszálat jelképező lógója ugyan sokak számára beszédes szimbólum (Mt 12,20), de tekintettel arra, hogy működésük más nem keresztény országra is kiterjed, a hatóságokkal folytatott érintkezésben egyáltalán nem hátrány, hogy a szervezet elnevezéséből hiányzik a „keresztény” jelző. (Elöljáróban utaltunk rá, hogy sok helyütt a puszta szándékát is értetlenül fogadják a börtönviseltek jogaival, szükségleteivel való törődésnek.) Munkamódszerét tekintve a PFI elsősorban mégis inkább a segélyszervezetekkel rokonítható - lehetőségeihez mérten materiális segítséget is nyújt a legmostohább körülmények között sínylődő rabok ellátásának javítása érdekében. Ám míg a keresztény segélyszervezetek többnyire tartózkodnak a direkt evangélizálástól, a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság esszenciális célja a lélekmentés. Csak épp gondosan ügyelve árrá, hogy testvéri közeledésük se az eleinte általában gyanakvó hatóságokat, se a kiszolgáltatott helyzetük révén fokozottan érzékeny fogvatartottakat ne riassza. Ezért is meghatározó a jelentősége annak, hogy munkatársi gárdájában - legyenek azok önkéntesek vagy alkalmazottak - a börtöntársaság mindenütt igyekszik olyan elkötelezett keresztényeket is felelős szolgálatba állítani, akik előéletük miatt járatosak az adott ország felsőbb köreiben vagy/és börtöneiben. A Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság jelenleg Közép-Ázsia két államában - Kazahsztánban és Kirgizisztánban - van bejegyzett szervezetként is jelen. A nyár közepén kirgiz földön tartott konferencia célja azonban nem csak e két fiatal tagszervezet munkatársainak továbbképzése volt. A négynapos szemináriumra a térség más köztársaságaiból is eljöttek a valamilyen szintű börtönmissziós munkát már végző keresztény közösségek képviselői. Részben azért, hogy közelebbről megismerhessék a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság szerteágazó tevékenységét, részben pedig azért, hogy megtudják, miként kellene elindítaniuk saját, nemzeti börtöntársaságuk szervezését úgy, hogy - ha erre késztetést éreznek - maguk is mielőbb a világszervezet tagjai lehessenek. Nyilvánvaló, hogy esetükben a PFI-tagság anyagi támogatást és egyfajta védelmet is jelenthet, ám a tagfelvétel nem automatikus - a jelentkezőkkel szemben a világ- szervezet szigorú követelményeket támaszt. Mindenekelőtt azt, hogy soraikban teljes mértékben érvényesüljön az ökumené, s hogy a börtönmisszióban e világszervezet égisze alatt szolgálatot vállalók egytől egyig elkötelezett keresztények legyenek. Hétpróbás ] ,J-lőször talán azt kellene elérnünk, hogy az emberek ne automatikusan elvetemült gonosztevőket képzeljenek a börtönrácsok mögé, hanem emberi lényeket, akik valahol maguk is áldozatok még ha saját bűneik áldozatai is.” A júliusi konferencia üzbég résztvevőjének mondata annak kapcsán jutott eszembe, hogy olvasom: őrizetbe vették a Biskek repülőterén augusztus 24-én - röviddel felszállás után - földbe csapódott Boe- ing-737-es pilótáját. Mindössze tizennyolc utas és a hétfős személyzet élte túl a hatvanöt halábs áldozatot követelő repülőgép-szerencsétlenséget. Nincs kizárva, hogy a súlyos „bűncselekménnyel" gyanúsított és bizonyára önvádtól is gyötrődő pilóta most rablásért, garázdaságért elítéltek társaságában várja perének tárgyalását. Mondjuk egy olyan büntetés-végrehajtási intézet fűtetlen cellájában, amelynek afürdőhelyiségáben télen is csak hideg vízben lehet mosni és mosakodni. Kirgizisztáni tereptanulma Ferihegyről Roszík Gábor evangélikus lelkésszel indulunk útnak egy hétfő dél- előttön. Moszkvában - mintegy fél nap múltán - csatlakozik hozzánk Ivan Soti- rov, a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság svájci (Lausanne) székhelyű Európai Regionális Szervezetének igazgatója, a Nemzetközi Vezetőképző Intézet (Institute for Leadership Formation) bolgár származású referense. Helyesebben mi csatlakozunk hozzá, hiszen azt a kirgizisztáni börtönmissziós tréninget, amelyet Gáborral együtt fog vezetni, mégiscsak ő készítette elő, tekintettel arra, hogy a közép-ázsiai országok is a „refe- ratúrájához” tartoznak. Az orosz fővárosból négy órát vesz igénybe a légi út Biskekig, de a Manas nemzetközi légikikötő termináljában még egyszer ennyi időbe telik, míg vízumhoz jutunk. Nem tűnik úgy, hogy az útlevelük alá csokoládét (és még ki tudja mit) csúsztatok előnyt élveznének, ettől legfeljebb a hatóság komótos emberei élvezik még jobban, hogy ők itten „Hatóság”. A kirgiz börtöntársaság elnöke, Alin Kiér mindenesetre eleve kétórás késéssel számolt, hogy azután - további hatórás mikrobuszozással - újfent magasba „repítsen” bennünket a konferencia ezer- hatszáz méter fölötti helyszínére. * * * A Bereg nevet viselő üdülőközpont közigazgatásilag ugyan Csok-Tal településhez tartozik, ám tőle több kilométernyire, közvetlenül az Iszik-köl tó partjára épült. Hatalmas vaskapuval védett bejáratát fegyveres őrök is vigyázzák, utcafrontján kétméteres betonkerítés álcázza kaszárnyának a szovjet idők pártüdülőire emlékeztető - amúgy szerényebb igényeket minden szempontból kielégítő - komplexumot, melynek központi terecskéjén életnagyságú Lenin-szobor köszönti Közép-Ázsia börtönmisszióban tevékenykedő keresztényeinek huszonnyolc fős csoportját. * * * Fáradtság ide, zónaidő-eltolódás oda, a konferencia már kedd délután megkezdődik. És ekkor, ezen a közös énekléssel, imádsággal induló ismerkedő együttlé- ten válik nyilvánvalóvá, hogy az alapinformációkkal már úgy-ahogy ellátott magyar újságíró miféle csodának lehet részese. Mert az természetes, hogy a börCsoportkép készül...
