Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-02-03 / 5. szám
2 ◄! 2 oo8. február 3. FORRÁS ‘Evangélikus Éltó A BIBLIA ÉVE Mózes ötödik könyve - a törvény Mózes ötödik könyvét a latin bibliafordítás nyomán Deuteronomiumnak vagy „második törvénykönyvnek” nevezzük. Az elnevezés arra utal, hogy ebben a könyvben Mózes - az ígéret földjének határához érkezve - elismétli és kiegészíti a Sí- nai-hegyen Istentől kapott törvényeket. A törvényeket prédikációk vezetik be, amelyek emlékeztetik Isten népét az átélt történelmi tapasztalatokra és Isten törvényeinek betartására. A törvények felsorolását intelmek zárják, amelyekben Mózes a nép elé tárja az Isten iránti engedelmesség, illetve engedetlenség várható következményeit, az „életet” és a „halált”. A törvény és Isten népe A Deuteronomium szerint a törvény (a Tóra szó eredeti jelentése közelebb áll a „tanításhoz”) az Isten és ember közötti szövetség alapja. Ennek a szövetségnek az a lényege, hogy Isten kiválasztott magának egy népet, Izráelt - a saját döntése alapján, a nép érdemeitől vagy fogyatékosságaitól teljesen függetlenül. A nép ezt az isteni kiválasztást engedelmességgel és hűséggel viszonozhatja, mégpedig úgy, hogy mind egyéni, mind közösségi életének értelmét a törvény követésében találja meg. Isten kiválasztó kegyelmét és a szövetséget a nép tehát nem érdemelheti ki, ugyanakkor engedetlenségével eljátszhatja. Az Ószövetség szerint a törvény a zsidó nép Istenhez tartozásának jele és boldogságának forrása volt. Erről beszélnek a zsoltárok is: „Boldogok, akiknek az útja tökéletes, akik az Úr törvénye szerint élnek." (Zsolt 119,1) „Ha nem törvényed gyönyörködtetne, elpusztulnék nyomorúságomban." (Zsolt 119,92) A keresztény hit számára Jézusban a törvény elérkezett végcéljához és beteljesüléséhez: Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívőmegigazulásdra." (Róm 10,4) „.. .ezek a törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt” Jóllehet az ószövetségi törvény európai kultúránk és jogérzékünk egyik alapköve, és - mint láthattuk - az eredeti jelentése sem ez volt, az öntudatos mai ember számára a mózesi törvények mégis leginkább a tilalmak gyűjteményét jelentik. Ebben már természetesen a betartandó és betartatott társadalmi törvényekhez való - sokszor bizalmatlan - viszonyunk is fontos szerepet játszik. „A magasztos és pártatlan törvény egyszerre tiltja meg a gazdag és a sze1 gény számára azt, hogy a híd alatt aludjon, hogy kéregessen, vagy ellopjon egy véka kenyeret” (Anatole France) M Magyar Bibliatársulat SEMPER REFORMANDA „.. .bár e földön is jól ismerjük hitben, látni azonban csak az ige tükrében tudjuk, mikor a prédikációt halljuk, hogy Krisztus feltámadott halottaiból, felment a mennybe, s ül az Atya felséges dicsőségében mindenek egyeden hatalmas Uraként Ez azonban még csak homályos ismeret, mint amikor felleg húzódik a fénylő nap elé.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) „A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben.” Abraham Lincoln ÖTVENED VASÁRNAP (ESTO MIHI) - iKor(12,31)13,1-13 A legkiválóbb út Az Első korinthusi levél 12. fejezetének utolsó mondata nélkül a Pál apostol szeretethimnuszaként ismert 13. fejezetet nem volna szabad felolvasni. Elhagyása szélesre tárja a kaput a félreértések előtt. A 12. fejezetben az apostol a Lélek ajándékait veszi számba. Ezek különbözőek, és az apostol ezekből eredezteti a különféle szolgálatokat - apostolság, prófétaság, tanítás -, valamint az isteni erő gyógyításban, vezetésben, gyámolí- tásban, nyelveken szólásban és annak magyarázásában való megnyilvánulását. Kinek-kinek a neki adott ajándékkal az „egész test”, az egyház épülését kell munkálnia: a szolgálatban mindenkinek a maga Istentől rendelt útján kell járnia. De Pál ismer egy mindezeket felülmúló utat is; a kifejezést az általunk használt bibliafordítás a legkiválóbb útként tolmácsolja. Ez a szeretet. A szeretet tehát Pál fogalomtárában nem érzés vagy érzelem, hanem út. Út, amelyen járni kell, amelyről nem szabad letérni. A szeretet útja nem írja felül a szolgálat többi útját. Úgy áll fölöttük, hogy nélküle mindezek kiüresednek, céljukat tévesztik, értelmüket vesztik. Senkinek sem a maga szolgálatának útja helyett, hanem mindenkinek a maga szolgálatában kell a szeretet útján járnia. Az apostolnak a szeretet útján kell érkeznie azokhoz, akiket hitre hív. Ha a hívő felsőbbrendűségével megveti őket pogányságukért, bizonyosan célt téveszt, bármilyen ékesszólással hirdeti is az igét. Olyan lesz köztük, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom: szavai hidegen és bántóan visszhangoznak. A próféta is, ha nem a szeretet útján közeledik azokhoz, akiknek a Lélektől kapott kinyilatkoztatást át kell adnia, semmivé lesz, mert nem tudja betölteni küldetését, hiszen senki sem hallgat rá. Hiába ismeri a bölcsesség titkait, és hitével hiába tud hegyeket moz'dítani, hiteltelenné válik Bármilyen szolgálatban áll is valaki, ha nem a szeretet útján érkezik azokhoz, akik közt munkálkodik, hiába emészti el magát a nagy buzgalommal végzett szolgálatban, hiába áldozza fel - akár szó szerint - az életét, nem segít rajta. Szolgálata célt téveszt, küldetése nem teljesül. De mit is jelent a szeretet útján való járás? Mindenekelőtt türelemmel és jóindulattal való közeledést. Azzal az indulattal, ahogyan Isten közeledik hozzánk Irigység, kérkedés, felfuvalkodottság nélkül. Aki a szeretet útján jár, mindig ragaszkodik az igazsághoz, amelyet azonban sosem mond ki bántó éllel. Aki a szeretet útján közeledik, mindig azoknak a javát keresi, akikhez a küldetése szól. Ha ellenállásba ütközik nem gerjed haragra, és nem rója fel az elszenvedett rosszat. Az igaz ügyet nem akarja hamis eszközökkel szolgálni, viszont akkor is örül annak, hogyha az igazság érvényre jut, ha az számára kedvezőtlen helyzetet teremt. A szeretet útján járó ember nem kételkedik mások szavának hitelében. Mindenkiről feltételezi, hogy igazat mond, egészen addig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Sőt mindvégig reménykedik, hogy embertársa nem fog hazugnak bizonyulni. így érti Pál, hogy a szeretet mindent hisz, és mindent remél. Aki a szeretet útján jár, a sérelmeket nem tartja számon, az ellene elkövetett vétket pedig úgy fedezi el, hogy ő maga próbálja jóvátenni. A szeretet olyan erő, amely gyengeségnek tűnik egészen addig, míg valaki maga is el nem indul a szeretet útján. A szeretet az az erő, amely a gyógyítás csodájában megnyilvánul. A szeretet Isten ereje, amely a világ szemében erőtlenség. Ezért az olyan vezető, akinek döntéseiben valóban Isten ereje, a szeretet nyilvánul meg, a világi módon gondolkodók szemében gyengének és alkalmatlannak tűnik. De a szeretet több Isten erejének megnyilvánulásánál: a szeretetben maga Isten nyilvánul meg. Ezért a szeretet az egyetlen olyan dolog, amely nincs a múlandóság törvényének alávetve, nincs az idő korlátái közé szorítva: soha el nem A VASÁRNAP IGÉJE múlik, hanem örök, miként Isten is örökkévaló. És most nézzünk szembe a kérdéssel: elmondható-e általában az egyház szolgálattevőiről, hogy mindig a szeretet útján jártak és járnak? Pál szeretet- himnusza nem vádirat inkább a mindenkori egyház ellen? És nézzünk a tükörbe mindannyian: azt a kisebb vagy nagyobb szolgálatot, amelyet betöltőnk, szeretetben töltjük-e be? Nincs-e igazuk azoknak, akik - kívülállóként - néha vádló módon, néha csalódottan mindenekelőtt a szeretetet kérik számon az egyház hivatalos szolgáin és laikus hívein? Az őskeresztényekről számon tartották, hogy ők legalább egymást szerették. És azóta? Az egyház szétszakadozottsá- ga azt mutatja, hogy a szolgálattevők még egymáshoz se mindig képesek a szeretet útján közeledni. Hogy is közeledhetnének szeretettel azokhoz, akikhez a küldetésük szól...? Bizonnyal igaz, hogy Pál apostol sze- retethimnusza a mindenkori egyház számára, így a mi számunkra is gyónótükörré válik. Nem azért, hogy megbántson, hanem hogy bűnbánatra hívjon. Nem mások bűneinek, hanem a magunk szeretetlenségének a megvallására és megbánására. Pál apostoli szolgálata így érhet célhoz a mi életünkben. ■ Véghelyi Antal Oratio oecumenica Úr Jézus Krisztus, köszönjük neked, hogy benned és általad megismerhetjük, milyen végtelen és feltétel nélküli az isteni szereret. Köszönjük, hogy úttá lettél értünk, mely a mennyei Atyához vezet, aki szeretetét és kegyelmét naponként adja minden gyermekének. Eletet és üdvösséget hoztál, szavadban és minden cselekedetedben az igazság és a szeretet lüktet. Köszönjük, hogy új értelmet, új tartalmat, végtelen mélységet adtál ennek a szónak: szeretet, s hogy a lelkünk mélyéig hatóan átjárhat minket a hit. Urunk, te felszabadítasz bennünket arra, hogy önzetlenül és viszonzást nem várón szeressük embertársainkat, kicsiket és nagyokat, válogatás és feltétel nélkül, amint te szeretsz és fogadsz el minket. Megajándékozol azzal is, hogy megéljük: csoda a szeretet, az Atya irántunk való szeretete, amely testvéreink iránti szeretetre indít. Könyörgünk hozzád a vakságban szenvedőkért, akik nem látják még a fényt. Akik magányosak, elfeledettek, és vágynak egy jó szóra, egy hívásra, egy lelket megsimogató gesztusra. Hiszen látod, milyen sokszor nézünk rossz irányba: sok minden elvakít bennünket, és magunk is el akarunk vakítani másokat. Kezedbe tesszük az aggódók és a kétségek közt levők sorsát: add, hogy a cél felé tekintve erőt merítsenek szereteted- ből. A megbántottak, a szeretetben hiányt szenvedők megtalálják nálad a szeretet forrását. Engedd, hogy a sötétségben, a lelki vakságban botorkálok szeme megnyíljon, és hittel és reménnyel nézzék az utat, amely előttük áll. A sírokért is kérünk, azokért, akiknek fáj valami, akik elveszítettek valakit, hogy legyen egy kéz, amely letörli könnyeiket. Bocsásd meg, amikor nem tettük meg, és nem vigasztaltuk egymást; csak elfogadtuk tőled a jót, de nem adtuk tovább a belőled nyert vigaszt. Kérünk, ne hagyd, hogy baj, betegség, gond, csalódás, gyötrelem látása takarja el szemünk elől az igazi szépséget, amelyet benned láthatunk meg. Fény kell hozzá, hogy tisztán lássuk: te nagyobb vagy, Urunk, mint a gondok, és veled igaziak az örömök is. A te fényedet add, világ világossága! Könyörgünk hazánkért és minden keresztényért, hogy erősítsd és tartsd meg a hitben néped. Kérünk a világért, amely nélküled vakon a vesztébe rohan: engedd, hogy minden nép lássa dicsőségedet, befqgadja igédet. Vedd el tőlünk a kétséget, kilátástalanságot, indulatot, gyűlöletet, és hittel, reménnyel, szeretettel ajándékozd meg minden gyermekedet. Könyötgünk hozzád, Jézus, Dávid Fia, hogy megnyíljanak szemeink, és add meg egykor a színről színre látást. Ámen. AKI TITEKET HALLGAT... Ökumenikus igehirdetés ► Magunk mögött hagytuk az ökumenikus imahetet. Az élmény számomra mindig kettős: jó - a közösséget építve és megélve - együtt lenni a testvérekkel, és jó megerősödni a saját egyházamhoz való tartozásban. Minden ökumenikus találkozásnál átélem: áldás kereszténynek lenni, áldás evangélikusnak lenni. Köszönet ezért az áldást adó Úrnak. Az ökumenikus imahét alkalmai hangsúlyosan igehirdetési alkalmak, ezért sorozatunkban érdemes néhány gondolat erejéig kitérni az igehirdetés ökumenikus vonatkozásaira is. Tudjuk jól - fájó seb ez a kereszténység testén -: az ökumenikus mozgalom nem jutott el odáig, hogy Krisztus tanítványai együtt tudnának leülni a Mester asztala köré, és együtt vehetnék magukhoz az élet eledelét és italát. Jézus Krisztus testét és vérét. Tisztában vagyunk azzal isr hogy ez elsősorban nem az úrvacsora-tanítás különbözősége miatt van így, hanem a papi szolgálat különböző értelmezésén múlik. Imádságunk és reménységünk tárgya a látható és megélhető teljesebb közösség. Az ökumenikus imahét minden egyes istentiszteletének középpontjában a prédikáció és az imádság áll. Mindkettő esetében könnyen észrevehetők a felekezetek közti különbségek, az eltérő gyakorlat. A kisebb protestáns egyházak és református testvéreink többnyire szabad imádságokat mondanak. E fohászok néha már-már felérnek egy prédikációval. Római katolikus testvéreink a kötött imádságokhoz ragaszkodnak. A keleti kereszténység képviselőinek imádságaiban az ősi hittani tételek is megszólalnak, s szavaikon érezzük, mit jelent a régi definíció, hogy a liturgia valójában imádkozott dogma... Különböznek az igehirdetések. Nemcsak az igehirdetők személyéhez - eltérő vérmérsékletükhöz, életkorukhoz, a más-más kegyességi irányokhoz való tartozásukhoz - köthetők az eltérések: évről évre átéljük, hogy az egyes egyházakhoz szinte körülírhatóan sajátos prédikációs típus tartozik, Ez visszatükröződik a tradicionális szóhasználatban. A katolikus szentbeszéd - jóllehet eredetileg valamilyen módon az evangéliumihoz kapcsolódik - az egyházhoz, a hithez, a keresztény élethez kötődő gondolatokat mond el szabadon. Görög katolikus vagy ortodox testvéreink inkább tanító jelleggel prédikálnak. A református igehirdetés sok esetben igemagyarázat, amelynek magyaros megszólaltatása az ige üzenetét akarja életközeibe hozni. A kisebb protestáns egyházak prédikációja pedig tanúság karakterű, a személyes bizonyságtétel kap benne döntő súlyt. Ilyen közegben szólal meg ökumenikus istentiszteleten az evangélikus igehirdetés. A lutheránus prédikáció - ahogy erről sorozatunk első idejében sokat írtunk - egyszerre tanító, magyarázó, tanúságtétel jellegű, de ezek csupán fontos mellékvonalak. Az igazán fontos számunkra az evangéliumhirdetés. Az, hogy Isten szeretetének jó hírét személyesen, aktualizálva, konkrétan, mindenekelőtt pedig jézushoz kötve szólaltassuk meg. Bizonyára fontos, hogy milyen rendjük van az ökumenikus áhítatoknak, istentiszteleteknek. A kötetlen együttlét fontos része a közösség építésének. De az ékesen és jó rendben zajló ünnepi pillanatok felemelik s egymáshoz emelik a különböző felekezetek képviselőit. Természetes és követendő az a kialakult szokás, hogy mindig a házigazda egyház IGE+HIRDETŐ határozza meg a liturgiát, hangolja össze a különböző szolgálatokat. Egyházunk az új Liturgikus könyvben külön rendet ad kézbe azért, hogy ne alkalmi rögtönzés vagy bizonytalan kísérletezés folyjon az evangélikus templomban, hanem olyan alkalmakra kerüljön sor, amelyeken minden felekezet megtalálja a saját értékét, rálel a maga színére a nagy színharmóniában, ugyanakkor markánsan és határozottan megjelenik az evangélikus jelleg is. A felépítés, a sorrend, a dramaturgia úgy épül közös keresztény kincsekre, hogy belesimul az evangélikus gyakorlatba. Fegyelmező erő lehet ez saját magunk számára éppen úgy, mint a vendégként érkező más felekezetűeknek. Meghatározza az igehirdető számára is a biblikus gondolkodásmódot, az evangéliumi gondolkodást, azt, hogy Jézus Krisztushoz kötött szabadságban szólaljon meg. Ökumenikus igehirdetés. Titka az, hogy a közös kincs szólal meg benne. Ez pedig nem más, mint a krisztusi evangélium. Nem elválaszt más felekezetű testvéreinktől, hanem összeköt velük az, hogy nálunk egész évben „ez van műsoron”. Evangélikusok, „evangéliumosok” vagyunk. ■ Hafenscher Károly (ifj.)
