Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-01-20 / 3. szám

'Evangélikus Éltó KULTÚRKÖRÖK 2008. január 20. >► 5 Színpompás születésnap Kollázsinterjú Schéner Mihály képzőművésszel John Q - Végszükség ► Schéner Mihály nyolcvanöt éves. Az evangélikus képzőművész ja­nuár 9-én ünnepelte születésnap­ját. Hatvánesztendős művészi pá­lyafutása elismeréseként ez alka­lomból vehette át a minap a parla­ment arany emlékérmét az Or­szággyűlés elnökétől. Szili Katalin előzőleg személyes látogatásával tisztelte meg otthonában az idős mestert, akinek szobájába lépve számos tárgy árulkodik alkotói sokoldalúságáról. Velem szemben, a szekrény tetején har­minc kerámiafigurája, hátam mögött egy szobrának kicsinyített mása. A zon­gora mellett az általa írt könyvek né­hány példánya. De a legszembetűnőbb természetesen a falaknak támasztott számos festmény, Templomok című soro­zatának képei.- Miért épp szakrális helyeket örökített meg a vásznon?- Hadd idézzem a latin mondást: habent sua fata libelli, azaz a könyveknek megvan a maguk sorsa. így van ez a festményekkel is. Több mint száz templomos képet al­kottam, ezekből legutóbb 2006-ban nyílt kiállítás Kiskőrösön. Könyv is készült be­lőlük, tavasszal megjelenik. * * * A művésznek legutóbb 2006-ban - Festés közben címmel - jelent meg kötete. Ebben alkotás közben született gondolatai ol­vashatók Ladányi Zsuzsa újságíró szer­kesztésében. A templomokat ábrázoló képekről így vall benne: „Körülbelül egy éve elkezdtem temp­lom-tájképeket festeni. (...) A templo­mok közelében, a stációk tövében az iste­ni békesség csendje hat rám, és megnyug­szik a szívem. (...) A templomok, még a legegyszerűbbek is, sokkal többet mon­danak a mai, kocka alakú épületeknél. Mindig úgy festettem meg őket, hogy ott legyen körülöttük a park is, a bokrok és a szép fák környezetében, a pádon vagy a fűben magam is szívesen megpihennék. A templomok közelében találkozom Is­tennel, beszél hozzám a Csend. Gondola­tokat ébreszt, megnyugtat és feltölt ener­giával, reménységgel.” (A templomos tájké­pekről és a lelki megüresedésről) * * *- A felülről kapott energia számtalan alko­tásban -festményben, kerámiafigurában, kol­lázsban, szoborban vagy épp egy írásművében - manifesztálódik: számomra, a laikus szemlé­lő számára a képeken leginkább a varázslatos színekben van jelen.- Mások mondják a képeimről, hogy a színeim sugárzása az, ami leginkább megragadja őket. Pedig nem sok színt használok. Véleményem szerint a kivá­lasztásukon és használatukon múlik minden, de ez a képesség Isten ajándéka. * * * „Pályám hatvan évével a hátam mögött világosabb színekben látok, s világo­sabb színeket keresek. A virágokat is vi­lágosabb, vidámabb színekben festem. Másképpen festem a tájképeket is. Mos­tanában mindenekelőtt hangulatképek kerülnek ki a kezem alól.” (A sárga tájké­pekről és a giccses ízlésről) * * *- Mely napszakban alkot a legszívesebben?- Korán reggel, pirkadatkor, amikor még nem látom pontosan a színeket. * * * „A hatvanas, hetvenes években este, a kö­telezettségek elvégzése, a baráti találko­zások után, gyakran éjszaka festettem. Tíz, tizenöt éve viszont korán reggel, öt­hat óra körül kezdek hozzá, nyolc körül befejezem, és azzal a nyugodt érzéssel fekszem vissza az ágyba, hogy már ez a nap sem múlik el anélkül, hogy létrehoz­tam volna valamit. (...) Azért mindez nem jelenti azt, hogy ma már egyáltalán nem festek este. Dehogynem! Sőt az is előfordul, hogy éjjel felébredek, nem tu­dok aludni, és festeni kezdek.” (A festés idejéről, időtartamáról és mikéntjéről) * * *- Megtisztelt azzal, hogy megmutatta a műtermét. Körbenézve jó néhány festékei tu­bust láttam, ecsetet azonban egyet sem...- Csak egy ecsetet használok, és a ké­peket gyakran simítom el a kezemmel. * * * „Maximum egy ecsettel és a tíz ujjammal festek. Amikor például magyar pipacsos rétet festek, hogy gyorsabban menjen a munka, egyszerre tíz ujjhegyemet húzom végig a horizont alatt, ahol a magyar Al­földön a pipacsok nyílnak, és szép kis fe­jecskéjükkel kibólintanak Isten szabad egére, keresik a napsütést. (...) A magyar pipacsos rét és tarló mezei virágait diák­korom óta szeretettel festem, odaadásom mit sem apadt az idők során.” (A festés ide­jéről, időtartamáról és mikéntjéről) * * *- Bár szép, kertes házban lakik, innen azért távol esnek az említett pipacsos rétek. De gon­dolom, ezt Ön - aki egyszer azt nyilatkozta, hogy útközben szeret élni - annyira nem bán­ja, hiszen ez alkalmat adhat arra, hogy ismét felkerekedjék...- Mindenki, aki él és lélegzik, úton van, hiszen maga az élet egy nagy uta­zás. Az enyém nem volt csupa boldog­ság és öröm, részem volt sok próbatétel­ben és nehézségben is. De az a nézetem - ha tetszik, „hitelvem” -, hogy minden réggé) „fel kell támadni”, elölről kell kez­deni. Én is ezt teszem újra meg újra, Is­ten kegyelmében bízva. * * * „Hiányoznak az ifjúkor boldog napjai. Szervezetem gyakorta figyelmeztet, hogy többet kellene pihennem, nekem mégis a munka a legigazibb feltámadá­som: amikor alkotok, nem is érzem ma­gamat fáradtnak. Emellett egyre inkább élvezem a csendet, és lelki megüresedés- re törekszem. Még sok mindentől meg kellene szabadulnom, hogy elérjem az igazság és a békesség csendjét. Egyre jobban vágyakozom a csendre, hogy meghalljam az isteni csodák hangját, és közelebb kerüljek Istenhez.” (A művészet­ről, a művészi magányról és a feltámadásról) * * * A beszélgetés után színek, formák, ké­pek emlékével gazdagodva távozom, és az autóbuszon, útban a szerkesztő­ség felé Schéner Mihály könyvét lapoz­gatom. Az első oldalon ez áll benne: „Mi kell még nekem? Bona venta újból és mindennap, hogy újrakezdhessem, amit évtizedek óta mindig újra kell kezdenem. Irgalmas az Úr hozzám, erőt ad kezemnek és szívemnek, hogy megvalósítsam a földit és az égit, hogy mint a kettő közötti vándor, munkám örömével kivédjem a rossz csapásokat, és alkotásaimmal felemelkedhessek. Fáradozásom célja legyen továbbra is a szép és az igaz keresése!” (Invokáció) ■ Gazdag Zsuzsanna ■ Frenkl Róbert Nehéz lenne elhinni, hogy véletlenül ke­rült főműsoridőben a piacvezető keres­kedelmi tévécsatorna programjába mintegy két hete a John Q - Végszükség című, 2002-ben készült amerikai film. Inkább revideáljuk a kereskedelmi adók­kal kapcsolatos előítéleteinket, és ismer­jük el, hogy ebben az esetben a film je­lentős segítséget nyújtott mindnyájunk­nak, akik aggódunk, illetve fenntartáso­kat fogalmazunk meg az egészségbizto­sítási törvénnyel kapcsolatban. Ahhoz, hogy a film nekünk is szóló erőteljes üzenetét jól értsük, ki kell zár­nunk néhány tényezőt. Az a szisztéma, amelyet nálunk az új törvénnyel be kíván­nak vezetni az egészségügy finanszírozá­sában, sehol a világon nem létezik. Ettől még persze lehetne akár jó is. Az Egyesült Államokban működő rendszer is egyedi, üzleti alapú, úgynevezett több-biztosítós. Mégis, vagy talán éppen ezért - ahogy a filmben is elhangzik - negyvenmillió ame­rikainak egyáltalán nincs biztosítása. A kapcsolópontot az üzleti alap, a ma­gánbefektetőknek az egészségbiztosítási piacon való megjelenése jelenti. Nem az amerikai modellt vitatjuk - tudjuk, nem ezt kívánja átvenni a hazai törvény -, ha­nem a társadalombiztosításban az üzleti érdekeltség megjelenését. Fenntartásunk lényege: a szolidaritás elve és a magánérdekeltség az alapbiztosí­tás szintjén nem elegyíthető. Ezért támo­gatjuk, gondjai ellenére, az úgynevezett egybiztosítós modellt, amely jól, valódi biztosítóként működhet - szolidaritásala­pú társadalombiztosítás -, ha az állam ké­pes lemondani a kézi vezérlésről, és jól ér­vényesül a civil és a szakmai kontroll. De mi a film üzenete? Anyagi gondok­kal küzd egy rokonszenves afroameri­kai család. Az apa részmunkaidőben dol­gozik, az anya bolti eladó. Váratlanul sú­lyos probléma zúdul rájuk: serdülőévei elején lévő fiuk egy baseballmeccsen összeesik. Kiderül, hogy súlyos szívbeteg, legfeljebb hónapjai lehetnek hátra, hosszú távon csak a szívtranszplantáció segíthet. Hiába van az apának biztosítása, megdöbbenve szembesül azzal, hogy ez csak húszezer dollárig fedezi a költségeket, a műtét viszont kétszázötvenezerbe kerül. Mindenüket pénzzé teszik, sok segít­séget kapnak, jelezve, hogy létezik tár­sadalmi szolidaritás, de az összeg messze elmarad a szükségestől. A hely­zet akkor válik drámaivá, amikor a ke­A Pro Renovanda Cultura Hungáriáé Ala­pítvány az idén tizennyolc, az oktatás, a kultúra vagy a tudomány területén ki­emelkedő munkát végző személyiséget tüntetett ki. Kodály Zoltán közművelődési dí­jat vehetett át múlt szombaton - mások mellett - Novotny Zoltán újságíró, a Ma­mény anya kiabál a törvénytisztelő, jámbor férjével, hogy tegyen valamit, mert a gyerek kórházi ápolását be akar­ják fejezni. Ekkor az apa először túszul ejti a szívsebészt - akinek nincs döntési, „csak” szakmai kompetenciája -, majd az ambulancián várakozókat, és követe­li, hogy gyermekét vegyék fel a transz­plantációra várók listájára. Erre nem volt hajlandó a kórház igazgatónője. A túszdráma számos, önmagában is érde­kes epizódja végén az apa elhatározza, hogy ő adja át szívét a fiának. Korábbról tudjuk, hogy gyakorló keresztény a csa­lád, ez pedig krisztusi motívum. Az ön- feláldozásra azonban - ez Amerika - mégsem kerül sor, az utolsó pillanatban megérkezik egy balesetben elhunyt fia­tal nő alkalmas szíve. A kórház igazga­tónője elengedi a költségeket. Az egész film, közvetlenül és közvet­ve, a biztosítási rendszerről, ennek korlá­táiról, a pénz hatalmáról, az álszent tár­sadalomról szól. Az egészségügyikölt- ség-robbanás miatt nem lehetséges ár­verseny a biztosítási piacon, illúzió az „alacsonyabb díjért magasabb minőség” elképzelés. Fokozott állami szerepvállalás szükséges, a közpénz azonban valóban a közt, nem pedig a magánérdeket kell, hogy szolgálja. Jól működő országban és társadalom­ban - ez a fő üzenet - nem állhat elő olyan helyzet, amilyenről a film szól. Ez a helyzet vezet oda, hogy egy törvény- tisztelő polgár, kétségbeesett apaként, olyan útra lép, amely nem fogadható el, teljesen idegen tőle. Magunk döbbenten észleljük, hogy akárcsak a kórház előtt összegyűlt tömeg, mi is a „terroristával” azonosulunk. Ebben jelentős kompo­nens az apát alakító zseniális Denzel Washington játéka. Amerikában a liberális tradíciók, ná­lunk egyrészt az olykor már szinte ab­szurd pártpolitikai kompromisszumok, másrészt a pártpolitikai csatározások te­szik szinte reménytelenné a helyzetet. Nem vitatva az Országgyűlés jogát és felelősségét az optimális biztosítási rendszer törvénybe iktatásában, talán mégis vissza kellene adni a szakértőknek a feladatot, komolyan véve a köztársasá­gi elnök halasztást jelentő lépését. Akár egészen új jogszabályt kidolgozva, akár legalább alternatívákat is előterjesztve. Netán segítene, ha a Parlament zárt ülésen megnézné a John Q - Végszükség című filmet. A kultúra segíthetne az egészségkultúrának. gyár Rádió főmunkatársa, egyházunk saj­tóbizottságának elnöke: a Pázmány Péter felsőoktatási díj egyik kitüntetettje pedig Kiss Jenő nyelvész, akadémikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora, a Deák téri evangélikus gyülekezet tagja. M EvÉlet-infó Kitüntetett evangélikusok A hazai kereszténység történetében sok esetben kis települések is igen nagy fon­tossággal bírnak. Ennek tipikus példája a Dunához közeli, 2200 lakosú Bács-Kis- kun megyei település, Apostag. Már önmagában az is sokatmondó, hogy a községben mind a négy történel­mi egyház temploma-imaháza megta­lálható: a katolikus istenháza 1777-ben emeltetett, református temploma 1806- ban épült, a második világháborút köve­tően gazdátlanná vált zsinagóga 1820 körül készült el, evangélikus temploma pedig 1827-es építésű. A település keresztény gyökerei azon­ban ennél sokkal régebbre, több mint ezer esztendőre nyúlnak vissza. A köz- vélekedés szerint hazánkban a keresz­ténység megjelenése, a keresztény egy­házszervezet létrehozása a Szent Ist- ván-i állam megalapításához kapcsoló­dik. Kevésbé ismert azonban az a tény, hogy a krisztusi vallás százötven esz­tendővel korábban a szláv hittérítők (Cirill és Metód), az államalapítás előtt öt­Bizánci rítusú rotunda Apostagon ven évvel pedig a bizánci egyház befo­lyása révén, többek között Bulcsú horka és Tormás, Árpád vezér dédunokája, illet­ve Géza fejedelem feleségének, Saroltnak az apja, az erdélyi Gyula megkeresztel- kedése révén gyökeret vert a magyarság körében. Az eleink között végzett térí­tésnek hivatalos megbízottja is volt a lánglelkű Hierotheos missziós püspök személyében. Az első magyarországi keresztény templomok is ebben az időszakban emel­tettek. így 950 és 955 között épült fel az apostagi tizenkét szögű rotunda, vagyis centrális elrendezésű templom. A görög rítusú, román stílusú körtemplom falfül­kéiben a tizenkét apostol szobra állt. A tízméteres belső átmérőjű istenhá­za 1318-ban országos jelentőségre is szert tett, mivel az érsekek, püspökök, a befolyásos gyülekezetek papjai itt tar­tották az egyházi zsinatot, melyen a Ká­roly Róbert által összehívott országgyűlé­sen a király ellenében képviselendő po­litikáról tárgyaltak. Az épület nyolc és fél évszázadon át szolgálta a keresztény híveket. A re­formáció időszakától, majd a török ki­űzését követő újratelepítések után a református hívek használták hitéleti célokra. Sorsa 1805-ben pecsételődött meg, amikor az akkori új kálvinista lelkész megelégelte az épület állaga megkövetelte folyamatos javítgatást, és elbontatta. Alapjaira, illetve anya­gainak - köztük görög feliratú kövei­nek - felhasználásával épült 1806-ban az említett, ma is álló református templom. Az új épület megtartotta a rotunda középkorban csillagászati módszerek­kel kijelölt, kis pontatlansággal keletre néző irányát (Keszthelyi Sándor és Sragner Márta mérése alapján). A templom mellett a millennium évében, 2000-ben a rotunda szerkeze­tét idéző rekonstruált bizánci templom­alapot emeltek emlékhelyként és turisz­tikai látványosságként (képünkön). ■ Rezsabek Nándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom