Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-05-11 / 19. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ELET 2008. május II. ■■■■■■ Tested és véred közösségében Konfirmdcióiemlék-körkép ► Hosszú hónapokat követő tanulás után, szép ruhába öltözve fiúk és lányok állnak templomuk oltára előtt. Konfirmálnak. Azaz ünnepélyes keretek között a gyülekezet nagykorú tagjává fogadják őket, hogy azután első ízben részesülhetnek az úrvacsora szentségében. Az általában húsvét és pünkösd ünnepe közé időzített esemény liturgiája többé-kevésbé mindenütt azonos átélése érettségtől, személyiségtől függően különböző. Gazdag Zsuzsanna olvasóinktól tudakolta, hogyan emlékeznek vissza konfirmációjukra, illetve hogy konfirmációi igéjük jelentett-e a számukra is egyfajta „lelki vezérfonalat” a későbbi életükben. Czenthe Miklós (Budapest): Konfirmációnk 1978-ban volt a budavári templomban. Azért is érdekes ez számomra, mert idén - éppen harminc évvel a történtek után - lesz második leányunk, Kata konfirmációja. Nekem Madocsai Miklós akkori budavári másodlelkész volt a „konfirmáló atyám”, Kata leányomnak pedig Béna Imre esperes lesz az. Idáig a száraz tények, de valóban érdekes és jó érzés visszagondolni erre az eseményre. Miklós bácsi szeretettel, türelemmel és sok ötlettel terelgetett bennünket - talán kissé hitetleneket, értetlerieketés rakoncátlanokat - a hit ösvénye felé. Emlékezetemben úgy maradtak meg ezek a gyülekezeti teremben töltött alkalmak, mint érdekes, emlékezetes együttlétek. Az akkori konfirmációi füzet leckéit vettük át, sok érdekeset tanultunk, hiszen a hithez azért némi tudás is kell. Konfirmációs dolgozatot is kellett írni, témaként én a magyar reformáció történetét választottam. Az egyik egyetemi vizsgámon éppen ezt kérdezték, és bizony évtizednyi távolságból is elég jól vissza tudtam idézni a neveket, eseményeket. Konfirmációs felkészülésként Gye- nesdiáson töltöttünk néhány napot; szép emlék maradt. Aztán megilletődve felvonultunk a finnektől kapott konfirmációs ruhában. Örömmel és hálával emlékezem erre az eseményre, mert személyes megszólítást kaptunk akkor. Sokan sokfelé sokfélét csináltunk, néha betartottuk a fogadalmat, még többször nem, de talán éreztük, hogy valahol mégis számon tartanak bennünket, valahová tartozunk, és ez jó érzés. Örömmel és megilletődöttséggel fogok Kata lányom konfirmációján állni, és hálával gondolok majd azokra, akik terelgettek az úton: szüléimre, kereszt- szüleimre, családomra, az elődökre. Kertész Gábomé (Kecskemét): Vallásos családból származom, édesanyám evangélikus, édesapám református volt. Szüleim vasárnaponként jártak istentiszteletre, így a templomlátogatás számunkra, gyermekek számára is természetes volt. A hit útján ők indítottak el, de sokat jelentett számomra minden lelki ajándék, amelyet iskolámban, a Deák téri evangélikus leánygimnáziumban kaptam nevelőimen keresztül, illetve amelyet a budapest-kelenföldi gyülekezethez való tartozás adott. Itt konfirmáltam 1948-ban, konfirmáló lelkészem id. Kendek György, életem „hiteles embere” volt, akin látszott, hogy valóban hisz is abban, amit mond. Konfirmációi igém így hangzott: „Szolgáljatok az Úrnak örömmel!" (Zsolt 100,2) Ez a bibliai vers sokat jelentett nekem, olyannyira, hogy később, amikor férjhez mentem, kértem a szertartást végző lelkészt, hogy erről prédikáljon. Későbbi életem során is sokat gondoltam erre a Zsoltárok könyvéből vett idézetre, ennek szellemében igyekeztem nevelni a gyermekeimet is. Az első úrvacsoravétel nagyon fontos dolog volt a számomra, mélyen átéreztem ezt az ünnepet, amely még egy lépéssel közelebb vitt Istenhez. Kézdy Edit (Budapest): Több mint harminc éve konfirmáltam a Deák téren. A konfirmációs oktatásra úgy emlékszem, mint óriási szellemi kalandra. Előtte évekig jártunk gyermekbibliakörbe, ahol bibliai történetek végtelen sorát ismertük és szerettük meg. Nem szívesen hagytuk ott a gyerekórákat. Mégis, a konfirmációs tanfolyam új világot nyitott meg előttünk: sok, addig ismeretlen dolgot tudtunk meg Magyarország és a világ evangélikusságáHegedűs Attila (Sopron): A konfirmációm utáni első úrvacsoravételkor apámmal egymás mellett mondtuk a válaszokat a gyónási kérdésekre, és a „Vallod-e magadat bűnösnek és ezért kárhozatra méltónak?” kérdés után elindult bennem a pavlovi reflex. Apám mindjárt rám fog kérdezni — gondoltam -: hadd halljam, mit nem tudok rólad? Nem mondta, együtt válaszolt velem: „Vallom.” Életem első pillanata volt, amikor apám nem fölöttem, hanem mellettem állt. Felnőtté válásom egyik első pillanata. Szántó Róbert és Weltler jenő karnagy konfirmandusokkal a kelenföldi templom lépcsőjén (1935) ról, egyháztörténetről, liturgiáról, énekeskönyvünkről, *az orgona felépítéséről. (Természetesen biblikus dolgok is bőven szóba kerültek, csak azokat már korábbról ismertük.) Büszke voltam arra, hogy ilyen színes, gazdag egyházba fogok belépni. A vizsgára is úgy emlékszem, hogy büszkén számoltunk be új tudományunkról. Nem sorban, előre megbeszélt kérdésekre begyakorolt válaszokat adva, hanem afféle nyílt órán. Az felelt, aki tudott; előbb-utóbb mindenkire sor került. A biztonság kedvéért néhány „memoritert” is kellett tudnunk, imádságot, hitvallást, éneket. Ezeket, gondolom, azoktól kérték, akik számára a kötetlen fogalmazás túl félelmetes volt. A gyerekek hálásak, ha feladatok, teljesíthető feladatok elé állítják őket. Ezt keresem és várom ma is, amikor egy-egy konfirmációi vizsgára elvetődöm. Demeter János (Bénye): 1985-ben konfirmáltam Bényén, id. Cse- lovszky Ferenc lelkészsége alatt. Én mondhattam köszönetét a konfirmandusok nevében a gyülekezetnek, hogy „felvettek” minket az evangélikus egyház felnőtt tagjainak sorába. Nekem akkor azért számított „nagy dolognak” a konfirmáció, mert tizenkét éves fiatalként hittem, hogy van egy közösség, ahol felnőttként tartanak számon. Sajnos, a konfirmáció után hosszú évekig nem törődtem az ott elhangzottakkal, mégis kijelenthetem, hogy mindenképp hatással volt rám később, mikor úgy éreztem, foglalkoznom kell Istennel és akaratával. Weltler jánosné (Veszprém): 1952-ben szülőfalumban, Ősagárdon egész életre szóló megerősítésben részesültem. Hívő családban nőttem fel, de az újjászületésemet ettől az évtől ■ tartom számon. Nagyon alapos felkészítést kaptunk, sok bibliai igét és énekverset kellett kívülről megtanulnunk a konfirmációi anyag mellett. Az istentiszteleten a Luther című verset szavaltam, mely akkori lelkészünk, id. Harmati Béla költeménye. Rá sok köszönettel és hálával emlékezem. Őáltala kaptam az Úrtól konfirmációi igémet, Ezs 54,10-et (a Károli-fordítás szerint): „A hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad." Kedvenc igémmé vált, sok erőt meríthetek belőle, végigkíséri az életemet. Elhangzott az esküvőnkön, szeretett férjem konfirmációi igéjével együtt, majd Tamás fiam keresztelőjén. Bekeretezett kép formájában naponta láthatom lakásunk falán; Túrmezei Erzsébettől kaptuk nászajándékba a kép hátuljára írt kedves soraival: „Az első szövetség legyen alapja a második szövetség boldogságának.” Tudom, hogy nekem is tennem kell annak érdekében, hogy az Úrral való szövetségem megmaradjon, ahogy meg van írva Dán 9,4-ben: „Ó, Uram, nagy és félelmes Isten, aki megtartod a szövetséget és a hűséget azok iránt, akik szeretnek, és megtartják parancsolataidat!” Az Úr hűséges és engedelmes gyermeke akarok maradni életem végéig! Konfirmációi emlék Konfirmációi igém - .....akik Istent sz eretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott” (Róm 8,28) - idővel életem egyik fontos vezérfonalává vált. Magára a konfirmációra már csak homályosan emlékszem. Gondolom, azért, mert nagyon gyermek voltam még akkor, és azért is, mert a hit és a vallás ezer és egy oknál fogva nem játszott szerepet családunk életében. Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy megértsem Krisztus - értem is. meghozott - áldozatának jelentőségét, hogy szívből hálát tudjak adni az úrvacsora ajándékáért. De az ige velem maradt, és az életemre visszatekintve megértettem, személyesen nekem szól. Ennek az igeversnek a fényében vizsgálva a sorsomat, sokkal könnyebbé vált számomra, hogy elfogadjam a megváltoztathatatlan múltat, megbocsássak azoknak, akik akarva vagy akaratlanul megbántottak, engedjem, hogy gyógyuljanak a sebek. Isten ezen az igén keresztül is segített nekem abban, hogy higgyek a jelenben, és ne féljek annyira a még ismeretlen - titkokat és ajándékokat rejtő - jövőtől sem. Hiszen „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott”. ■ Gazdag Zsuzsanna Csoportos tanárölelés Elballagtak, jókedvűek'voltak, izgatottak és meghatottak. Még a legvagányabb lány is gyönyörűre volt „maszkírozva”. Felnőttnek tűntek, és egy pillanatra teljes tudatában voltak annak, hogy valami elmúlt. Őszintén... ez volt a nap kulcsszava. Az őszinteség. Igazi könnyek a búcsúbeszédek alatt, aztán a felszabadult, kicsit túl hangos taps és nevetgélés az emlékérmek, díjak átadása alatt. A templomból visszaérve az ősrégi falak között várakoztunk néhány alsóbb évfolyamossal, hogy a végzősök távozása után az ünnep utolsó virágmaradványait közös erővel eltüntessük. Közben felnőttnek tűnő végzőseink családtagjaikkal, barátaikkal körbevéve, már-már megdicsőülve szép lassan szivárogtak kifelé az óriási virághalmok mögött. Ekkor kezdődött... Érkeztek a mosolyok, a hangos „Csókolom, tanárnő!”-k, a kis huncut odahunyorítások. Jólesett. A sok közül kiválva egyik „felnőtt férfinak tűnőm”, gyermeksége minden naivságával és őszinteségével, hozzám sietett. Ballagásra kapott egyik virágcsokrával akart megajándékozni. Mosolyogva hárítottam el, és próbáltam magyarázni, hogy miért nem fogadhatom el az őt illető virágköltemények egyikét sem. Nem ellenkezett, mert tudta, hogy értem a szándékot. Azt, hogy meg akart ajándékozni, megköszönni mindent. Mindent, amit kapott, és amit tanult. Pedig nem bántam velük kesztyűs kézzel. Őszintén és szeretettel igen. De pátyolgatás, „kegyelemből” adott érdemjegy nem volt. Arra tanítom őket, hogy nem félni és siránkozni, hanem küzdeni kell, teljes erőnkből. Mindig nevetnek, hogy mikor látnak majd meghatódni... És miközben ott álltam a folyosón az alsóbb évfolyamosokkal, megállt mellettünk egy másik „majdnem érett", és ünnepélyes arckifejezéssel arra kért engedélyt, hogy két puszit adhasson..., azután jöttek a folyosón egymás után. Mind-mind meg akartak ölelni, mert tudták, ez az őszinte elköszönés. Most még csak egy pillanatra, mert a közös munka csak az érettségi után érvéget, de így zárták le. Szeretetben... Meghatott. Nagyon. Elég jól eligazodom a média világában, de tanárölelésről csak ritkán hallok. Pedig tudom, hogy több száz, több ezér pedagógus kollégám élte át ezt a felemelő érzést az elmúlt hetekben. A „csoportos tanárölelés” évente ismétlődik, és sok ezer diák és tanár között jelent életre szóló kapcsot. Már évek óta tudom, miért ismerik meg a tanárok felnőttként is a régi diákokat... Ezek a pillanatok erősítenek meg abban, hogy jól döntöttem. Nem érdekel, mit gondolnak azok, akik életükben nem láttak közelről középiskolást, akik nem érezhették soha, hogy munkájuk miként érik őszinte öleléssé az évek során. Az igazi pedagógusnak ez a fizetség, nem pár ezer plusz forint. És igen, én ezért vagyok büszke arra, hogy tanár vagyok. .. Köszönöm, gyerekek! ■ Kfxskeméti Zsuzsanna Tótkomlós díszpolgára A 262 éve alapított dél-alföldi, gyökerében evangélikus település - Tótkomlós minden évben április 24-én ünnepli fennállásának évfordulóját. Ilyenkor Tótkomlós Város Önkormányzata díszpolgári címet adományoz valakinek, akit erre a település lakossága és maga a képviselő-testület érdemesnek talál. Az idei évfordulón a város polgármestere az önkormányzat díszülésén Gyekiczky János nyugalmazott tótkomlósi evangélikus lelkésznek adta át a megtisztelő címet. A laudációban méltatták azt a több mint másfél évtizedes fáradozást, amelyet Gyekiczky János a városban és a gyülekezetben kifejtett. Megemlékeztek az újraöntött harangról, az újonnan épített parókiáról, a kárpótlás adta lehetőség maximális kihasználásával épített evangélikus szeretetotthonról. Immáron közel egy évtizede nyugdíjban levő lelkész testvérünk meghatódva hallgatta a polgármester méltató szavait, majd illendően válaszolt rájuk, fiatalosan, lendületesen, megköszönve a városi kitüntetést, az elismerést, de hangsúlyozta az ősi keresztény alázat lényegét, azt, hogy „egyedül Istené a dicsőség". S egyben megszólította a jelen levő ország- gyűlési és önkormányzati képviselőket, az egyházi vezetőket, mondván, a maga módján mindenki tegyen azért, hogy a város evangélikus szeretetotthonának tetőtér-beépítése is megtörténjék, s így ' még további ötven idős, ápolásra szoruló testvérünknek legyen ott helye, hogy élete utolsó napjait békességben, a szükséges ellátást megkapva tölthesse. A résztvevők örömmel nyugtázhatták, hogy a város önkormányzata és a helyi evangélikus gyülekezet közösen kezdte a település alapításának ünnepét, s a kétnyelvű istentiszteleten szlovák nyelvű liturgiával szolgált Balint Jura) nagylaki evangélikus esperes és Szpisák Attila helybeli lelkész. Az igehirdetés szolgálatát e sorok írója végezte az esztendő igéje alapján: ,Jin élek, és ti is élni fogtok.” 0n 14,19) ■ Ribár János Kitüntetett orosháziak Orosháza evangélikus egyházközsége és a város is megemlékezett április 24-én arról a történelmi tényről, hogy 264 évvel korábban a Tolna megyei Zombáról hitük miatt elüldözött evangélikusok megalapították a települést. A város önkormányzata úgy döntött, hogy az évente egy személynek adandó díszpolgári címet 2008-ban Koszorús Oszkár helytörténésznek ítéli oda, aki a város történelmének páratlanul felkészült kutatója, szakértője, számos értékes várostörténeti kiadvány szerzője. A kitüntetést az istentisztelet időpontjában tartott ünnepi közgyűlésen adta át a várqs polgármestere Koszorús Oszkárnak, aki egyben a Nyugat-Békési Evangélikus Egyházmegye felügyelője is. Ugyanekkor tüntették ki - az önkormányzat döntése alapján - Orosháza városáért (Pro Űrbe) érdemrenddel Jantos Istvánnét, az Orosházi Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium igazgatóját. Kitüntetett testvéreink életére és szolgálatára Isten áldását kérjük! ■ R. J.
