Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-04-27 / 17. szám
„Az interjúkötet gondosan összeállított válogatásában keresztény papok, lelkészek, szerzetesek vallanak hitükről, imádságban szerzett tapasztalataikról.” 1^ Beszélgetések az imáról - 5. oldal „A mindenáron győzni akarással szemben nagyon is időszerű a bibliai üzenet: az emberről, akinek még az éjjel elkérik a lelkét, értelmetlenné téve addigi életvezetését.” Olimpia a Szentírás évében - 7. oldal „Ezen a napon kerültek közös cellába. És nemigen tudják eldönteni, melyikük örült meg jobban, amikor a másiknál megpillantotta - az Útmutatót.. „Beszélőn” a Fővárosi Büntetés- végrehajtási Intézetben - 8. oldal Imádkozni nehéz, de lehetséges ^ 2. oldal Megalakult az Evangélikus Kollégiumok Országos Szövetsége ^ 5. oldal A nyilvánosság nyilvánvalósága 6. oldal Imaszoba a rendőrpalotában 8. oldal Mennybemenetel ünnepe 9. oldal Megújult a medgyesegyházi templom ► Az idén száztíz esztendős medgyesegyházi templom felújítása immár tíz éve tart. A századik évfordulóra újulhatott meg a templom külseje, de akkor a tető és a belső tér rekonstrukciója elmaradt. Mostanra teremtődtek meg a feltételei annak, hogy befejeződhessen az épület teljes körű renoválása. A medgyesegyházi evangélikusok ünnepi istentisztelet keretében adtak hálát templomuk megújulásáért április 19- én; az alkalom igehirdetői szolgálatát, valamint az épület újraszentelését Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke végezte. A tizenötmillió forintos összköltségű felújítás a gyülekezet, a Kelet-Békési Egyházmegye, az egyházkerület, az országos egyház és az Oktatási és Kulturális Minisztérium széles körű összefogásának eredményeként valósulhatott meg. Az istentisztelet liturgiái szolgálatában Kondor Péter, a Kelet- Békési Egyházmegye esperese, valamint Veres Ravai Csaba Endre és Veres Ravai Réka, a Medgyesegyházi Evangélikus Egyházközség lelkészei vettek részt. Gáncs Péter Zsolt 127,1 és Mk 11,17 alapján tartott igehirdetésében arról szólt, hogy bármily szép lett is az újraszentelt templom, csakis az együtt éneklő, hálaadó, Isten igéjére figyelő gyülekezeti közösség lehet a legnagyobb ékessége. & Folytatás a 3. oldalon A rendszerváltás óta eltelt tizennyolc évben az egyházak társadalmi szerep- vállalása fokozatosan és jelentősen megnőtt. Egykori közintézményeiket az államosítás évtizedei után sorra kapták vissza. Ezek révén egyre szervezettebbé válhatott az az intézményi háttér, amely megalapozta annak a jogos társadalmi elvárásnak a teljesítését, hogy a keresztény felekezetek egyre komolyabb feladatokat vegyenek át az államtól az oktatás, a szociális (diakóni- ai) munka és a kultúra területén. A közfeladatokat ellátó egyházak történelmi tradícióiból egyenesen következik, hogy a szellemi-kulturális értékek terjesztésében is aktívan részt vegyenek. Ennek jegyében tartott konferenciát Az egyházak és a közművelődés címmel az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM), a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus (MMIKL) és az Egyházi Közművelődési Egyesület (EKE) április 21-én a Budai Vigadó épületében. Kultúrateremtés és értékőrzés Konferencia az egyházak közművelődési szerepéről egyházi küldetés címmel foglalta össze gondolatait az egyházaknak a rendszerváltás óta a közművelődés és az oktatás területén elért sikereiről és kihívásairól. A jelen helyzet elemzését tágabb összefüggésekben is igyekezett elvégezni: számadatokkal alátámasztva hasonlította össze a mostani állapotot és a 20. század első felében működő közegyházi szerepvállalás volumenét - a konklúziók levonását azonban a résztvevőkre bízta. A konferencia témájáról a legátfogób- ban Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke szólt Az egyház szerepe a közművelődésben címmel. A tanács elnökeként megemlítette a 2008 - a Biblia éve elnevezésű ökumenikus programsorozatot. Hangsúlyozta, hogy a közművelődéshez hozzátartozik a Biblia ismerete is, ugyanis a nyugati társadalomszerveződés alapjai a zsidó-keresztény kultúrában gyökereznek, akár elismeri ezt valaki, akár nem. Szebik Imre szerint egyes kistelepüléseken csak a lelkészek munkája által juthatnak hozzá az emberek a szervezett közművelődési programokhoz, amelyeknek - az általános vélekedéssel ellentétben - nem az a céljuk, hogy egyfajta rejtett térítő akcióként az egyházhoz csalogassák az embereket. A hitnek mint személyes világnézetnek a magánügy voltán túl a hit életstílusként, életvezérlő elvként és közösségteremtő erőként már közügynek számít, amit a vallásos közösségeknek a közművelődésben betöltött szerepe is bizonyít. Az immár hatodik alkalommal megrendezett, rendkívül gazdag és sokrétű programot kínáló konferenciát Szurmai- né Silkó Mária, az Oktatási és Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztályának vezetője nyitotta meg. A találkozó résztvevőit, előadóit és a szervezőket ár. Csepregi András, az OKM Egyházi Kapcsolatok Titkárságának vezetője köszöntötte. A délelőtti szekció levezető elnöke Kiss László, az OKM Közművelődési Főosztályának vezető főtanácsosa volt. Partnerség a kultúrában - ezzel a címmel tartotta meg az első előadást Borbáth Erika, az egyik főszervező intézmény, a Magyar Művelődési Intézet és Képző- művészeti Lektorátus főigazgatója. Gondolatmenetében kiemelt hangsúlyt kapott mind a vidék-, mind a városfejlesztés kulturális alapokra történő helyezése, valamint a megvalósítás eszközrendszerének gyakorlatba való átültetése. Borbáth Erika prezentációjában általános közművelődési programot tárt a hallgatóság elé; a szociokulturális szolgáltatások fejlesztésének lehetőségeit vázolta fel ez egymásra épülő cselekvési szintekre (megyei, regionális és országos programokra) lebontva. Külön szólt a kulturális közművelődés esélyegyenlőtlenséget csökkentő szerepéről, amelyben a képzett művelődés- szervező szakember munkáját segítve - különösen a kistérségek esetében - kiemelt szerepük lehet az egyházközségeknek és a lelkipásztoroknak. Beer Miklós római katolikus püspök, a Váci Egyházmegye főpásztora Kulturális örökség címmel személyes hangvételű beszámolót tartott arról, hogy az egyházban hogyan sikerült a legnehezebb időszakokban is megőrizni és továbbadni a kulturális értékeket. Rámutatott, hogy a kultúra terjesztése és a művelődés elősegítése ma is az egyházak egyik legfőbb feladata. Márkus Mihály, a Magyarországi Református Egyház Dunántúli Egyházkerületének püspöke A közművelődés mint ■ Folytatás a 6. oldalon Következmények nélküli imádságok Kendeh K. Péter Nem kétséges, hogy az emberi dimenziókban minden „vallásos” cselekmény közül az egyik legkülönlegesebb az imádság. Nagyon sokféleképpen tudjuk definiálni, mit is jelent imádkozni, mi az értelme, mi a célja. A Biblia több ezer éves „példákkal” szolgál e tekintetben, kétezer éves története során pedig maga az egyház is számtalan segítséget nyújtott abban, hogy a mindenkori hívő ember hogyan és miért imádkozzon. Sőt az egyház Ura, Jézus Krisztus adta a legkonkrétabb útmutatást arra nézve, hogy miként szólíthatjuk meg a magasságos Istent Atyánkként, édesapánkként. Az egyik legalapvetőbb kérdésünk az imádsággal kapcsolatban a meghallgattatá- sának a kérdése. A belső szoba magányos hely vagy valóban a párbeszéd, a reális isteni felelet színtere? Mi történik imádságainkkal Istennél? Miért történik olykor sok minden másképpen, mint amiért - úgy véljük - teljes hittel könyörögtünk? Mit kezdhetünk számos kudarcélmény után a jézusi biztatással: amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek’? (Jn 16,23b) Persze tudjuk: a „kéréslajstromos” imádság hamis, és a „helyes imádság” alapvető eleme kell, hogy legyen a hálaadás, Isten dicsőítése. De néha úgy tűnik, hogy ez utóbbi kritériumokat elsősorban azért hangsúlyozzuk, hogy elvegyük az ima meghallgatására vonatkozó kérdésünk élét. Olykor még az is megesik, hogy a klasszikus tanítás alapján ugyancsak elkövetjük azt a hibát, amely a legnagyobb lépés imádságos életünk devalválódása felé: üzletelünk Azaz a gyönyörűen megfogalmazott hálaadó és dicsőítő mondatok alapján és okán várjuk el, hogy kéréseink meghallgatásra leljenek. (Valahogy így gondolkodunk: „Nézd, Atyám, én áldalak téged, dicsőítem szent neved. Úgy lenne korrekt, ha azt az apróságot, amit kérek, te megadnád nekem cserébe.”) Fontos lenne egyszer nagyon őszintén átgondolnunk ezeket a kérdéseket is. Most mégis elsősorban saját magunkra, ' az imádság és az imádkozó élet emberi, bennünket érintő, bennünk gyökerező aspektusára figyeljünk. Mert meglehet," feszítő kérdés, hogy mi történik imádságainkkal Istennél, de ugyanilyen bántóvá tud válni számunkra az is, hogy mi történik imádságainkkal bennünk a mi életünkben. Mert nagyon úgy tűnik, nem a szerint élünk, mint amit az imádságos belső szobában megfogalmazunk, amire ott elkötelezzük magunkat. Az egyház kétezer éve könyörög az egységéért - mégis ezer részre szakadt. Évezredek óta könyörgünk azért, hogy béke legyen a világban és miközöttünk - és mind a világ, mind legszűkebb közösségeink tele vannak a békétlenség gyilkos jeleivel. Évezredek óta könyörgünk megélhetésért, élelemért, vízért minden embernek - és a világ nagyobbik része ma is szükséget szenved mindezekben. Évezredek óta könyörgünk a Krisztus-hívők hiteles életéért - de semmivel sem érezzük tisztábbnak, hitelesebbnek szavakban és tettekben megfogalmazódó igehirdetéseinket. Sokan, nagyon sokan imádkozunk napról napra, hétről hétre ugyanazon dolgokért. Éppen ezért adódik a kérdés: ha nemcsak könyörögnénk a nyilvánvalóan jó dolgokért, hanem tennénk is értük, nem lenne-e egészen más szűkebb és tágabb környezetünk? Ha nemcsak könyörögnénk a békességért, hanem meg is hoznánk érte a saját magunk áldozatait, nem lennének-e békésebbek közösségeink? Ha nemcsak könyörögnénk az alapvető életfeltételekért minden ember számára, hanem ha kell, saját magunk is vállalnánk a lemondás útját, nem lenne-e sokkal igazságosabb az élet akár gyülekezetünkben, falunkban, városunkban, ebben az országban és az egész világon? Tudom jól, nagyon naiv így feltenni ezeket a kérdéseket, hiszen a világ sokkal bonyolultabb. De mégis bánthatja az imádkozó embert a gondolat: ha milliók akár naponkénti egybehangzó imádsága- bocsánat a kifejezésért - falra hányt borsóként pereg le a világ békétlenségéről, igazságtalanságáról, akkor fel kell tennünk az imádkozok elkötelezettségét firtató kérdést is. Az imádság bizony küzdelem és elköteleződés. Nem imádság az, ami mögül hiányzik az az elköteleződés, hogy amit kérek, azért saját magam is hajlandó vagyok megtenni azt, ami rajtam múlik. Nem imádság az, ami mögött nem ég az ember lelke, ami mögül lényegében az hiányzik, aki saját magam vagyok. Sokszor úgy tűnik, imádságunk nem más, mint éppen a felelősség elhárítása: én megtettem, amit megtehettem. Könyörögtem épülő-szépülő gyülekezetért- de lényegében sem időmből, sem anyagi lehetőségeimből nem áldoztam érte semmit. Könyörögtem a békességért - de magam továbbra is haragot tartok, pletykálok, és képtelen vagyok arra, hogy békéden kapcsolataim megoldása érdekében vállaljam az őszinteséget. Könyörögtem az egyház egységéért - de a saját gyülekezetemből, egyházamból én magam rekesztem ki azt, aki elveim, véleményem, kegyességem szerint nem fér bele a gyülekezet, az egyház közösségébe. Könyörögtem a világ nagy bajainak enyhüléséért - de semmit nem tettem azért, hogy én magam segítsek a rászorulón. Könyörögtem, hogy munkámat, hivatásomat hasznosabban tölthessem be - de ezenkívül semmit nem tettem azért, hogy változtassak azon, ami miatt nem tud hasznosulni. Bizony nagyon húsba vágó lenne, ha Atyánk egyszer számon kémé rajtunk mindazt, amit mi kértünk tőle! Az imádság nem az emberi lehetőségek utáni utolsó esély, hanem éppen fordítva: az emberi lehetőségek kiindulópontja. Valóban az a belső szoba, ahonnan elindulunk kifelé, a mindennapok teendői, feladatvállalása, elköteleződése felé. És csak azon az úton járhatunk, amely iránt valóban el is köteleződtünk a belső szoba Istennel való közösségében. Lehet, hogy először is újra meg kellene tanulnunk kevésért könyörögni. Nem a nagy világ nagy bajaiért, hanem azokért a jelentéktelennek tűnő, apró jelenségekért, eseményekért, emberekért, közösségekért, amelyek felé nagyon konkrét lépésekkel nekünk kell közelednünk. Meg kellene tanulnunk újra felelősségünk teljes tudatában formálni könyörgésünket és vállalni az aktív, tevőleges felelősséget mindazért, amit kértünk Atyánktól. Hogy imádságaink ne maradjanak következmények nélkül. Olyan következmények nélkül, amelyek a mi konkrét, következetes és elkötelezett lépéseinket jelentik.
