Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)

2008-04-13 / 15. szám

9

‘Evangélikus ÉletS élővíz . 2008. április 13.

LELKI ÉRTÉKEK

Tisztesség és hitelesség

Különös lelki érték a tisztesség, illetve a hitelesség. Mindkettő az emberi együttélés elengedhetetlen velejárója. Azért is érdemes felemlegetni őket, mert híjával vagyunk a tisztességes és a hiteles embereknek is. Szóljunk először a tisztességről.

Isten megtisztelt minket azzal, hogy élettel, sőt képességekkel ajándékozott meg bennünket, amelyek egyediek. Tisztel minket, mert az övéi vagyunk, tiszteletben tartja döntéseinket, még akkor is, ha azok nem simulnak bele az ő szándékába. Ebből következik, hogy nekünk is szabad őt tisztelnünk, szeretnünk s benne bíznunk.

Mivel minden ember Isten teremtménye, magán hordja származása ismertetőjelét. Költői szépséggel írja Reményik Sándor: „Egy istenarc van eltemetve bennem, / Tán lét-előtti létem emlék-képe!” Ha pedig mindnyájan az ő képmására teremtettünk, akkor az egymás iránti tiszteletre is kötelezve vagyunk. Milyen gyakran elfeledjük ezt a zsúfolt bevásárló- központokban, a közlekedési dugókban, a feszült viták hevében családban és egyházban, munkahelyen és parlamentben!

A Mózesnek adott parancsolatok közül az ötödik külön kiemeli: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess, és jó dolgod lehessen azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!” (5MÓZ 5,16)

A generációk együttélése természetes. Mégis mintha napjainkban több arrogancia, türelmetlenség és tiszteletlenség mutatkozna a mindennapokban. Ezt sugallják a médiumok is. Ötvenéves kor fölött már nem lehet új munkahelyet

kapni. Azért nehéz az ország gazdasági helyzete, mondják, mert sok a nyugdíjas, s egyre kevesebb aktív korosztálybélinek kell őket eltartania. Ez önmagában igaz. De azt elfelejtik hozzátenni, hogy a nyugdíjasok mintegy negyven éven át pontosan és lelkiismeretesen fizették a nyugdíjjárulékot, s most saját maguk által teremtett tőkéből kapják a megérdemelt nyugdíjas évek szerény anyagi fedezetét.

Amikor Mózes törvénye hozzáteszi

az ígéretet:

.....jó dolgod lehessen... ”, akkor

a n

emzedékek egymásra utaltságát és a népek fennmaradásának az esélyét is a kölcsönös tisztelet gyakorlásában látja. Tálán a tanár-diák kapcsolat is más dimenzióban helyezkedne el, ha nem az önmegvalósítás feltűnősködésében, hanem az isteni igény betöltésében kapna tartalmat és végső értelmet.

Ennyit a tisztességről, amely kizár minden lehetőséget a másik megvetésére, semmibevételére, de kötelez az embertárs tiszteletére, mert ő is Isten képmása, még ha olykor torzult formában is.

Aki nem gyakorolja a tiszteletet, az eleve nem lehet hiteles. A hitelesség alap- feltétele, hogy következetesen ragaszkodjunk az igazsághoz és az igazságossághoz. Aki ismeri a valóságot, annak azt kell képviselnie. Aki döntési helyzetben van, annak emberi mérték szerint igazságos ítéletet kell hoznia.

A szülőnek egyformán kell szeretnie valamennyi gyermekét és gondoskodnia róluk. A tanárnak azonos mércével kell megítélnie a tanulók tudásszintjét. Az

orvosnak legjobb tudása szerint kell minden betegét gyógyítania, függetlenül a tőlük kapott anyagi juttatástól. A lelkésznek minden hívét fel kell keresnie, hogy segítse őket a Krisztus ismeretére és a keresztény életfolytatásban - adakozó kedvüktől függetlenül. A politikusnak az egész ország javát, a közjót kell szolgálnia, bármely párthoz csatlakozott is korábban.

Ki a hiteles? Emberi mérték szerint az, aki a fentiekre törekszik. Isten mércéje más. Egyszerre szigorúbb és könyörületesebb. Klasszikus szépséggel fogalmazza meg ezt Dávid a 139. zsoltárban: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha felállók, messziről is észreveszed szándékomat. (...) Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. (...) Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni." (ib—2.4.6)

A keresztény embert tanúságtételében Krisztus maga hitelesíti. Azért igaz, amit hirdetünk, mert ő maga mondta. Azért hiteles, mert ő halálával ütötte rá az igazság pecsétjét. Isten pedig igazolta őt a halálból való feltámasztásával.

Tisztesség és hitelesség: Isten teremtésbeli ajándékai. Mindnyájan kapjuk, életünk alapszükségletei, mint a jó ízű kenyér és a tiszta levegő. Olyan lelki értékek, amelyek nélkül nem marad fenn a nemzet, nincs egyház, amely hosszú távra térvezhetné jövőjét; nélkülük nem gyakorolhatjuk sem szülői, sem hivatásbeli tisztünket, és országot sem lehet kormányozni.

■ D. SzebikImre

Kedves Gyerekek!

► Két hete indult, hatrészes sorozatunkban a bibliai Eszter történetét elevenítjük fel. Minden részben megoldhattok egy-egy rejtvényt is; a helyes megfejtéseket - akár a végén összegyűjtve - küldjétek el szerkesztőségünk címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. Jutalmul ajándékcsomagot kaptok.

2.

Élt Ahasvérós király udvarában egy ember, akit Hámánnak hívtak. A király mindenkinél magasabb rangra emelte őt, ezért amerre csak elhaladt, mindenki térdet hajtott előtte. Egy ember volt ez alól kivétel: Mordokaj, Eszter királyné nagybátyja. Ő ugyanis a zsidó vallási törvényeket megtartva nem volt hajlandó senki előtt térdet hajtani - még a király főembere előtt sem. Amikor a többi udvari ember megkérdezte őt, ezt bátran el is mondta nekik.

Jelentették mindezt Hámánnak, aki nagyon mérges lett. Elhatározta, hogy bosszút áll. De nem elégedett meg azzal, hogy csak Mordokajt büntesse meg, hanem a birodalomban élő összes zsidót el akarta pusztítani.

El is ment a királyhoz, és hazugsággal

rávette őt, hogy rendelje el a zsidó nép kiirtását. Cserébe hatalmas mennyiségű ezüstöt ígért az uralkodónak. A király elhitte mindazt, amit Hámán állított, ezért megengedte főemberének, hogy azt tegyen a zsidókkal, amit jónak lát, az ezüstöt pedig nem fogadta el.

Több sem kellett a bosszúra éhes fő- embernek! Azonnal hívatta a királyi írnokokat, és a birodalom minden nyelvére lefordítva parancsba adta, hogy Adár hónap tizenharmadikán öljenek meg minden zsidót, legyen fiatal vagy öreg, férfi vagy nő, a vagyonukat pedig vegyék el. Az utasításokat a király gyűrűjével pecsételték le.

Amikor Mordokaj megtudta ezt, gyászolni kezdett: megszaggatta ruháit, zsákruhába öltözött, hamut szórt a fejére, és keservesen jajveszékelve kiment a városba. De minden zsidó ember így tett, akihez eljutott a szörnyű parancs híre.

Mordokaj elment Eszter királyné palotájáig, de gyászruhája miatt nem léphetett be oda. Eszter nagyon megrendült, amikor hallotta, hogy nagybátyja zsákruhában gyászol odakint. Elküldte egyik szolgáját, hogy tudja meg, mi az oka ennek. Mordokaj mindent elmondott neki, és elküldte vele írásos parancsát a királynénak. Azt üzente Eszternek, hogy menjen be a királyhoz, és kérjen tőle kegyelmet a nép számára.

Eszter azonban szomorúan visszaGYERMEKVÁR

üzent, hogy hívás nélkül senki - még ő sem - mehet be a királyhoz. Azok közül, akik így tesznek, csak az maradhat életben, aki felé a király kinyújtja aranypálcáját.

Mordokaj ezt üzente vissza: „Ne képzeld, hogy te a királyi palotában megmenekülhetsz a parancs elől! Nem maradhatsz néma, és nem hallgathatsz éppen most! Lehet, hogy azért lettél pont te a királyné, hogy ebben a nehéz helyzetben megmenthesd a néped!”

Eszter belátta, hogy nagybátyjának igaza van. Megkérte őt, hogy gyűjtsön össze minden zsidót, aki Súsán városában él, és ne egyenek, ne igyanak, vagyis böjtöljenek három napig Eszterért. O ugyanígy fog tenni, azután elmegy a királyhoz a törvény ellenére is.

Mordokaj elment, és mindent úgy intézett, ahogyan Eszter kérte.

Melyik úton jut el Mordokaj Eszter királyné palotájáig?

rkj

<

cc

Kávéházi anziksz

Mintha Rejtő' Jenő regényéből lépett volna elő a Szőke Ciklon. Hosszú kabátja csaknem a földet súrolta, szőke haja pedig szinte repült utána a levegőben. Vállán hosszú szíjon kitömött posztótáska lógott, bal kezében pedig - szinte hihetetlen, mi mindent át nem tud fogni egy kis női kéz - egy becsomagolt, jókora szendvics, egy pénztárca, egy mobiltelefon és egy műanyag szatyor volt, míg jobbjával egy méretes csupor kávét egyensúlyozott.

Az egész jelenség igen feltűnő volt, ahogy határozott léptekkel viharzott az asztalok között. Valahogy idegennek tűnt, nem ehhez a helyhez volt szabva - kivéve természetesen a kávét, amely teljes mértékben harmonizált a hely szellemével. Ha egy vadnyugati ivóba lépett volna így be, bizonyára senki nem lepődik meg, esetleg egy jobb külvárosi kisvendéglőben sem keltett volna feltűnést. De itt, ebben a konszolidált, középosztálybeli polgárok által látogatott kávézóban kirívó jelenségnek tűnt.

Gyorsan odament az egyetlen, még szabad ablak melletti asztalhoz. Letette kezében hozott kincseit, hanyagul megvált kabátjától, majd kényelembe helyezte magát. Akkurátus mozdulatokkal kibontotta a méretes szendvicset, gondosan kisimította csomagolópapírját, azután az asztalra helyezte és kissé balra tolta, mintegy kijelölve ezzel az étkezés, egyben a lepergő morzsák helyét. Előrébb csúsztatta a kávét, majd harapott egyet, s letette a kenyeret. Kotorászni kezdett a táskájában, kisvártatva vaskos kötetet húzott elő, s maga elé helyezte.

Felnyitotta a könyvjelző által megjelölt helyen, és fölé hajolt. Jobb kezével lassan, komótosan kevergetni kezdte a kávét, bal kezében tartott szendvicsébe pedig - gondosan elhajolva a nyitott könyv fölül - időnként jóízűen beleharapott. Láthatóan megszűnt számára a világ. Valahol messze, nagyon messze járhatott, az étkezés sem zökkentette ki. Gépies mozdulatokkal harapddlta az uzsonnát, és kavargatta a hűlő italt.

Olyan ismerős volt a könyv. Jól látszott a hasábokba rendezett szöveg, a nagy kezdőszám a bekezdés elején, s ahogy lapozott, jellegzetes hangon zizzent a vékony papír. Az ifjú hölgy Bibliát olvasott. Talán nemrég kezdhette, hiszen a bal oldalra hajtott lapok még jóval kevesebben voltak, mint a mellettük dagadó másik tömb - persze az is lehet, hogy aznapra éppen ószövetségi igét jelölt ki magának. S nem volt kideríthető az sem, hogy hivatalból, netán kötelességből olvasta, esetleg valamilyen információra volt szüksége - mondjuk művészettörténeti elemzéshez. Csak egy dolog vált egyértelművé: hogy elmélyülten rótta szemével a sorokat.

Nem sikerült róla megtudnom semmit, azt sem, hogy rendszeres bibliaolvasó-e, vagy valamilyen sajátságos okból fogott hozzá, netán hallott a Biblia évéről, így nekilátott megismerkedni a könyvek könyvével. A megfejtés azonban - a lényeg szem- ’ pontjából -, azt hiszem, teljességgel lényegtelen.

■ Gyarmati Gábor

HETI ÚTRAVALÓ

Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. (2Kor 5,17)

Húsvét után a harmadik héten az Útmutató reggeli és heti igéi a „jubiláló” gyülekezet Szentiélekben való örömének forrásáról szólnak: a feltámadott Úr Jézus részesít győzelmében; ujjongjatok! „Örvendezzetek Istennek, minden földek!" (GyLK 718) és:,Áldjátok, népek, a mi Istenünket, fennen hirdessétek dicsőségét!" (Zsolt 66,8; LK) Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, de ez a képmás a bűneset következtében eltorzult, így ne csodálkozzunk azon, hogy Jézus ezt mondja (nekünk is): felülről „újonnan kell születnetek” (Jn 3,7)! Luther szerint a Krisztust követő, tehát „a keresztyén ember új teremtés, Isten újjáalkotott műve, már e földön elkezdi jövendő életét, amelyet most még csak hitében hordoz”. De miként maradhat meg a christia- nus ebben az újjáteremtett állapotában e földön? Jézus, az igazi szőlőtő hétszer (!) használja válaszában a marad igét:,Maradjatok énbennem, és én tibennetek.” (Jn 15,4) Megtisztított szőlővesszőként így Istenünk dicsőségére élhetünk, hiszen ez a tanítványi lét célja. De milyen győzedelmet ígért a feltámadott Úr? Az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így felel: aki „Istentől született (újjá), legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (tjn 5,4)! Az öröm forrása végső soron Isten szeretete azok számára, akik hiszik, hogy Jézus az ő Fia. Ugyanakkor Isten a „haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen (...), hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem (...) a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké" (Róm 1,18.21.25). A halott bálvány és az élő ember imádatának, végső soron az önimádatnak e bűnéből csak a mindenkiért meghalt s feltámadott Krisztus szabadít meg a belé vetett élő hit által, „hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek”, hanem az Úr Jézusnak (2Kor 5,15). Átélted-e már Krisztus szorongató szeretetének e következményét (lásd a heti igében)? Ne kételkedj tovább, Jézus valóban megszabadít a bűntől; az őbenne hívőknek mondta: „Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36) De mi lesz ennek a következménye? Akik Isten gyermekeivé lettek, azokban lakozást vesz az Atya-Fiú Lelke, s „akkor az, aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által (Róm 8,11). íme, így részesít győzelmében, ha életed Urának vallód őt, és nem kiáltod szívedben, akár hangtalanul:,feszítsd megfeszítsd meg!”, hanem elismered: „íme, az ember!”, aki valóban Isten Fia (Jn 19,6.5). Aki már most a Krisztusban van, részese lesz az új teremtésnek a mennyei Jeruzsálemben az Úr szolgájaként; ezek az emberek „imádják őt, és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon.” „.. .az Úr Isten fénylik fölöttük. ..” 0el 22,3-4.5) Ezért ujjongjatok Istennek: „Mind jöjjetek, örvendjetek, / Nagy vígan énekeljetek! / ím, kész már üdvösségetek.” (GyLK 814,1) Jubilate Deo!

■ Garai András