Evangélikus Élet, 2008 (73. évfolyam, 1-52. szám)
2008-03-23 / 12. szám
8 4á 2008. március 23. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS A király Virágvasámap. A keresztény embernek a nagyhét kezdete, a Jézus jeruzsálemi bevonulására való emlékezés napja. Jézus egy kölcsönkért szamáron ülve, tanítványai kíséretében érkezik meg a fővárosba, s érkezése győzelmes bevonulássá válik. Az emberek kitódulnak az utcákra, terekre, énekelve köszöntik a Megváltót. Nem zavarja őket a szamán milyen király az, aki szamárháton ülve vonul be a fővárosba? Értik a zakariási jövendölést. A szamárháton érkezőben ők valóban a királyt ismerik fel, az évszázadok óta ígért megváltó-királyt. Jézus az alázatos király. O nem fényes trónusról, szolgák és katonák gyűrűjében osztogatja parancsait. O mellénk akar ülni, meg akar hallgatni, segíteni szeretne, szeretni szeretne. O az életét is odaadja értünk, az ő kedves gyermekeiért. Nemzeti ünnepünkön egészen más királyokat láttunk a híradásokban. Ok nagy, fekete, golyóálló Au- dikban érkeznek. Körülöttük vastag nyakú, kopasz öltönyösök, nehogy bárki is e védett emberek közelébe férkőzzön. Olyan királyok ők, akik többszörös rácskordon mögé zárták be magukat, mert félnek a saját népüktől. Néptelenített, száz-százötven méteres biztonsági sáv mögött mernek csak megszólalni. Gyáva királyokat láttunk, akik görcsösen ragaszkodnak a vitatható módon megszerzett hatalomhoz. A legfőbb felelős zárt körben, bizonyítottan kipróbált, jó cimborák között merte csak elmondani ünnepi beszédét. Ok azok, akik félnek a füttyszótól, a karcos és markáns ellenvéleménytől. És legfőképpen nem szeretik a kritikát. Nagyon nem szívelik, ha több mint hárommillióan leszavazzák őket. Úgy tűnik, őket csak dicséret illetheti, nem bírálat. Ok a meg nem értett királyok, akik népük ellenére szeretnének boldogítani, s megsértődnek, ha népük ebből a boldogításból nem kér. Főként mert a nép véleményére nem is igazán kíváncsiak. No meg a nép helyett az eltelt hat évben csak önmagukat tudták boldoggá és gazdaggá tenni. S láthattunk egy „királynőt” is, aki sértettségében most éppen bosszút forral. És a port a gyerekeken szeretné elverni. Büntetni szeretne, mert ő a királynő, neki ehhez joga van. O legalábbis így véli. Meg akarja vonni azoktól a támogatást, akik eddig nem részesültek a vizitdíj áldásaiból. Megvonni a házi gyermekorvosok kiegészítő támogatását, megvonni a gyermekszakrendelések kiegészítő támogatását és megvonni a gyermekkórházak kiegészítő támogatását - ezt tervezi a nagyasszony, aki maga is orvos, aki maga is anya szeretne lenni, és feltehetőleg gyermekeket szeretne világra hozni. O most milliónyi más gyermeken akar bosszút állni, mert a szülők nem az ő szája íze szerint szavaztak. Ráadásul nem ismeri a színházi alapigazságot: egy darabban egy gyermek vagy egy kutya szerepeltetése már fél siker. S ennek a fordítottja is igaz: gyermekeket bántalmazni -» nos, a következményeket majd meglátjuk... Ezek a királyok havonta olyan sokat keresnek, hogy mi azt elgondolni sem tudjuk. Ők pedig milliárdos vagyonúkon kuporogva azt nem tudják elképzelni sem, mit jelent egy betegeskedő kisnyugdíjasnak az alkalmankénti vizitdíj, egy - mondjuk hathetes - kórházi kezelés napidíja az idős embernek vagy a családjának. És mit jelent a tandíj egy nagycsaládnak, ahol, mit ad Isten, netán csupa tehetséges gyermek nőtt föl, akik mind szeretnének felsőoktatási képzésben részesülni, s már eddig is nehézségek árán nyögték ki a szülők a nagyvárosban lakás, utazás és a tanszerek költségeit. A Szentírás az ószövetségi kor istentelen és rossz királyait ezzel a vissza-visszatérő mondattal jellemzi: „...azt tette, amit rossznak tart az Úr.” Ezek a királyok rendszerint eltérítették a népet az egy igaz és élő Isten útjáról, pogány és idegen szokásokat vezettek be, önző politikájukkal romlásba döntötték a népet és az országot. A mi alázatos királyunk Jézus Krisztus. Nem elvenni, hanem adni akar. Boldogságot, szeretetet és önmagát. Kínjait látva s keresztjére fölnézve, de húsvét ragyogásában találkozva a mégis élő, halál felett is diadalmaskodó Úrral - igen, őreá figyeljünk! Ő a mi Királyunk! Aki azt mondja most nekünk: „Jöjjetek áthozzam mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek!" (Mt 11,28) ■ Lupták György Jegyzetlapok Húsvét Föltámadás napja. Tavasz szép ünnepe: Isten ujjá- nak érintésétől káprázatos világ tárul elénk. Tiszta délelőttben megyek, boldog emberek között. Valahol zene csendül, ének hallatszik. A kitáruló fényben az élet határtalanságáét érzem. Adyra gondolok, tüzet szóró verssorai jutnak eszembe: „Odúkat és kriptákat pattant / S bús árkokig leér a szava: / Ilyen a Husvét szent szava / S ilyen marad. (...) Krisztus támad és eszmél... (...) Van-e gyönyörűbb ennél?” Mi igazából húsvét? Nehéz szavakkal megfogalmazni. Újjászületni akaró és Istent kereső szívünk is sejti csupán. A legszebb és -meglepőbb az, amikor Jézussal, a megújuló természettel együtt támadunk föl mi magunk is. A másik: legtöbbször azok részesülnek húsvét ajándékából, akik legkevésbé várják. Jézus oly emberi volt tétovaságában a kereszt előtti pillanatokban, az alvó tanítványok között. És most boldogan sietünk hozzá, hogy békességet és megnyugvást találjunk. Hunyt szemmel imádkozunk, hogy meglássuk. Találkozzunk vele, és megérinthessük. Föltámadott! Föltámadott! - zúgják a harangok, s madárrajok köröznek felettünk a napsugaraktól zengő délelőttben. Sebzett lélek Szörnyű világ lett. Az elmúlt ötven év rombolása tönkretette az emberi lelkeket! És ez jóvátehetetlen. Gyanakvó mindenki a másikkal szemben. Lopnak, csalnak, megrágalmazzák egymást. Én eltengődöm, egyre szegényebben, valahogy a világban. A munkám is rongyos lesz és didergő, ebbe beletörődtem. De ezt a kis országot, a sokat szenvedett magyarságot sajnálom. Dolgos férfiait, szorgos asszonyait, Arany Jánost és Adyt, tiszta-fehér templomait, az élet kis csodáit. Éjféli sorok Lehet, ezek a naplósorok elszívják a maradék erőmet, s nem marad idő hosszabb munkára, de nem biztos, hogy felesleges feladat. Olykor az élet is diktálja a mondatokat és felismeréseket. Nehezek, nagyon kíméletlenek a hétköznapok. Ha pék lennék vagy ács, akkor talán könnyebben kibírnám, de magyar íróként szinte lehetetlen. A koncért, az állásért ma mindenre képesek az emberek. Néma szemtanúi, hallgatólagos segítői annak, ami itthon történik. Claudel-vers Szent Ferencről Rövid idő alatt harmadszor olvasok róla. Hát gyorsan leveszem a polcról, és megkeresem. Micsoda égő, lobogó prózavers, hosszú, veretes sorok mágiája. A nagy francia költő a legfantasztikusabb víziókat egyesíti a legerőteljesebb realizmussal, szinte ablakot nyit az ég tüzeinek, napfény és homály hömpölyög egy láthatatlan arc mögött. „Lám, Ferenc kiválasztott, hogy teste legyen a Krisztus keresztje” - zengik a befejező mondatok. Tizenkét kőmíves Csete György Kossuth-díjas építész, a magyar organikus mozgalom egyik elindítója a képernyőn. Egy pádon ül, és szépen, bölcsen beszél mesterségéről, aggódva a magyarságért. Hajlékká hajlítani a vesszőt, a fát és megkoszorúzni kövekkel. Ilyen egyszerű az egész: meleget adni embertársainak. Fontosabb munkái: a paksi tulipános házak, balatonszentgyörgyi csárdája, halásztelki, füzéri, kőszegi, beremendi, debreceni, krakkói templomai, Pongrátz Gergely 1956-os kápolnája, ópusztaszeri napházai... Épületeiben emberi szív lüktet, földre szállt csillagok kitárt kapuin csak be kell lépnünk, hogy találkozzunk Istennel, kipihenjük küszködő életünk hétköznapjait. ■ Fenyvesi Félix Lajos A tálcán kínált 20. század Hrabal-Menzel: Őfelsége pincére voltam Mi, a 20. század szülöttei, akik nemcsak szemlélő „műélvezői”, hanem részt vevő szereplői is voltunk e századnak, képzeljük el, hogy életünk egy luxusszálloda éttermében és szobáiban, könnyed szalonzene kíséretében, gondtalanul mosolygó, dúsgazdag emberek, csinos és fiatal hölgyek társaságában telik - s a sok- fogásos gasztronómiai csodák tökéletes tálalásában hiánytalanul megkapjuk a 20. századi (uralkodó) eszmetörténet gyakorlati megvalósulásának jóformán teljes menüjét... A gondolat is abszurdnak tűnik, hogy az említett tálalásban emészthető táplálékot kapnánk. Bohumil Hrabal író és Jifí Menzel filmrendező azonban bizonyította, hogy a mesterien kidolgozott művészi ábrázolásmód számára nincsenek ilyen akadályok. Akik megnézik a mozikban mostanában játszott, Hrabal azonos című regényéből készült, Őfelsége pincére voltam című filmet, közvetlenül is átélhetik ezt az élményt: az író-rendező páros vendégeként olyan szemüveget kapnak, amely mindent könnyednek, színesnek és ragyogóan örömtelinek - első benyomásra teljesen felszínesnek - mutat. Hrabal és Menzel rendkívüli módon alkalmazott „felszínessége” azonban az emberi létezés mélységeinek kifogyhatatlan gazdagságát rejti magában. Ezeket a mélységeket maga a felszínes ábrázolás látszatkönnyedsége kódolja, s ezáltal meg is szűri a megfelelő művészi befogadókészséggel rendelkezőket: az értő olvasó/néző ugyanis túllát a csalóka szemüvegen, s érzékeli a bájosan köny- nyednek láttatott események mögötti történelmi rettenetét, a felszínes egyszerűség mögötti lelki mélységeket, a véget nem érőnek tűnő komédia megejtően kisszerű elemei mögött húzódó, grandiózus sorsformáló erőket. A mélységekre nyitott érzékenység hiányában a művészi koncepció érthetetlen és megragadhatatlan, a szándékosan felszínességbe csomagolt lényeg pedig megközelíthetetlen marad. A történet főszereplője, Jan Díte (Old- rich Kaiser, az idős Jan) tizenöt éves börtönbüntetésből szabadul a hatvanas évek elején, s élete új szakaszának felépítése közben visszaemlékezik addigi életére. A kis termetű, szőke prágai pikoló- fiú (Ivan Bamev, a fiatal Jan) a századelő boldog békeidejében nagyra törő ambícióktól vezérelve vág neki az életnek. Kezdettől nyilvánvaló, hogy hamis értékrend alakítja terveit, és motiválja cselekedeteit: legfőbb célja gyors meggazdagodás által felemelkedni abba a társadalmi rétegbe, amelynek teljesen felületes, tartalmatlan és céltalan életet élő vagyonos nagyurait munkahelyein - a karrierje során egyre előkelőbb szállodákban - pincérként szolgálja ki. Két meghatározó szenvedélye a pénz és a nők imádata: az élet természetes élvezetét keresi sokféle nőben, mint ahogy a pénzt is szenvedéllyel keresi felfelé ívelő karrierjében. A fiatal Jan pitiáner, mégis szeretetre méltó svihákként kezdi építgetni töretlenül ívelő pályafutását: főtt virslit árul a pályaudvaron, s közvetlenül a vonatindulás előtt eljátssza, hogy nem találja a megfelelő pénzérméket a visszajáró- hoz, majd alakítását tökélyre viszi azzal, hogy az indulás után ártatlanul ijedt ábrázattal szalad a vonat után a bankókat nyújtva megkárosított kuncsaftja felé. A későbbi munkáit már tisztességgel végző pincér fehér kesztyűs markában sokszor landolnak tekintélyes összegű borravalók - az áhított gazdagság és társadalmi felemelkedés azonban csak álom marad. Jan személyiségében és jellemében a hrabali cseh kisember természetes egyszerűségének minden vonása adott; a feltörekvésre sarkalló ambíció azonban sajátos jelleget kölcsönöz jellemrajzának és sorsának. A művészi ábrázolásmód meghatározó módszere az, hogy miközben mindvégig a fiatal Jan szemén keresztül látjuk az eseményeket, aközben az emlékeit rendszeresen kommentáló idős Jan gondolkodásmódja alapján halljuk az értelmezésüket. A mind jobban eldurvuló történelmi események tartalma és az őket légiesen könnyedén bemutató ábrázolás formája közötti kontraszt - kiegészülve a látottak és hallottak közötti feszültséggel - rendkívüli erejűvé fokozza a művészi hatást. A néző alig hisz a szemének, amikor a megejtően bájos képsorokat kezdik felváltani a náci diktatúra tébolyult ámokfutásának egyre képtelenebb hátterei, miközben az egyre féktelenebbül tomboló szörnyűségeket végig ugyanazzal a derűs megvilágítással és ragyogóan üde színvilággal, ugyanolyan vidám zenei aláfestéssél és ártatlanul kedélyes hangulatvilággal - végső soron teljesen felszínesnek tűnő módon láttatja a rendezés. A hatás elementáris, mert a könnyed forma nem interpretálja a súlyos tartalmat: ez a művészi eszköztár még az abszurd kategóriáján is túllépve, képileg ábrázolt oximoronként a lehető legrövidebb úton, a racionalitás analitikus folyamatait félresöpörve, közvetlenül juttatja a látványt a néző agyába és leikébe. Védekezésre, hárításra nincs lehetőség, csak választásra: a néző vagy befogadja és átéli az emberiét és a történelem tátongó mélységeit, vagy eltaszítja magától. Jan a fasiszta diktatúra idején ismeri meg nagy szerelmét, későbbi feleségét is, a náci fajelmélet által végletekig elhülyített, Prágában élő német lányt, akinek végső soron ambiciózus álmainak röpke „beteljesülését” is köszönhette. A német hadseregben szolgálatot vállaló Liza (Júlia Jentsch) milliókat érő, zsidóktól elkobzott bélyeggyűjteménnyel tér haza Lengyelországból. A bombázások során a feleségét elveszítő Jan élete és a történelem romjain megvalósítja régi álmát: pincérből milliomos szállodatulajdonos lesz, aki büszkén várja dúsgazdag vendégeit. Csakhogy ekkor 1948-at írunk, és Jannak fogalma sincs róla, hogy Csehszlovákiában nincsenek már milliomosok... (A szállodát államosító kommunista népi küldöttek közlik vele: annyi évet fog kapni, ahány milliója van.) Szabadulása után már nem ugyanazt a személyiséget látjuk: Jant egy olyan elhagyatott, határ menti faluba száműzi a diktatúra, ahonnan a világháború után kitelepítették a német ajkú lakosságot. A korosodó Jan már nem vágyik gazdagságra és társadalmi tekintélyre, kétkezi munkával építi újjá az egyik romos házat, s ezzel párhuzamosan az emberség igazi - és egyszerű - értékeire építi új életét. Egykori értékrendjét egészséges és bölcs humorral szemléli. A fiatalon még idealizált életeszményét megtestesítő szimbólum - felszolgálói pályafutásának csúcspontján az abesz- szin császár által neki adományozott érdemrend - az önmagát és lelki békéjét mégis az egyszerűségben megtaláló kisember öniróniájának kifejezőeszközévé válik: Jan látszólag büszkén mutatja meg a gondosan őrzött érdemrendet új barátainak, de aztán végső helyét kijelölve kecskéjét díszíti fel a rangos kitüntetéssel. S miközben a század történelmének irracionális viharai tovább tombolnak valahol a távolban, azt látjuk, hogy a koncentrációs tábort túlélő öreg zsidó tőzsdés felkeresi a falusi kisvendéglőt, hogy virslit és sört rendeljen. Mielőtt koccintanának, Jan leteszi az asztalra az utolsó fillérig kiszámolt visszajárót. Hrabal és Menzel mélységesen megértő és elfogadó, ítéletmentes ember- szeretetének lecsupaszított egyszerűségét látjuk, amelyben örök érvényűén bölcs tanítás rejlik: ha képesek vagyunk egy magasabb nézőpontból, humorral és szeretettel rátekinteni a legnehezebb helyzetekre is, s e titkot másokkal is meg tudjuk osztani, maradandónak vélt sérüléseink begyógyulnak, s legbenső lelki békénket többé nem veszíthetjük el. ■ Petri Gábor
