Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-08-05 / 31. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2007. augusztus 5. 3 Viharos időkben hűség esen Kemenesmihályfdn templomot és emléktáblát szenteltek Isten megingathatatlan hűségét nem a szószékről hangzó szavak hirdetik a leghitelesebben. A lelkész gyülekezetéhez minden körülmények között való hűsége a szavakat megelőzve és hitelesítve teszi jelenvalóvá az isteni ragaszkodást. Július 28-án erről emlékeztek meg a kemenesmi- hályfai evangélikusok. Mesterházy Sándor születésének századik évfordulóján emléktáblát szentelt gyülekezete egykori lelkészének Ebben az egyszerű, otthonos szerkezetben mintha Gazdájának, a Názáretinek az emberközelsége és közvetlensége öltene testet. A gyülekezet közegyházi támogatással éveken át újítgatta templomát, amely most kicsinek bizonyult: az ünneplők jó része az udvaron hallgatta az igehirdetést. Mesterházy Sándor negyven- nyolc éven át volt Kemenesmi- hályfa pásztora. Valóban nemzedékről nemzedékre hirdette szaés feleségének, Mód Vilmának az egyházközség kántorának. Az ünnepi szolgálatot Ittzés János elnök-püspök végezte Mt 11,28 - „Jöjjetek énhozzám mindnyájan..., és én megnyugvást adok nektek” - alapján. Az emléktáblánál az unoka, Mesterházy Balázs lelkész szólt a nagyapáról. A megújított templom falán kapott helyett a márványtábla - felszentelésük is együtt történt. Az egyszerűségében szépséges, meghitt templom 1837-ben épült; akkoriban alig különbözött a falu parasztházaitól: fehérre meszelt falak és fagerendás deszkafödém. vával és jelenlétével Isten hűségét. Ahogyan a püspök igehirdetésében is utalt rá, viharos történelmi időben hordozta a reá szabott igát. Ellenszélben állt meg a helyén, szerény jövedelméből nevelte öt gyermekét. S tette mindezt békességgel, 'ólyári 'dé-~' rűs nyugalommal, amelynek jó volt a közelében lenni. Az emberi arcok nem tartoznak a cserélhető dolgok közé. Mesterházy Sándor és Mód Vilma tudták ezt. E szerint éltek itt a földön, és így élnek a helyiek emlékezetében. ■ Kovács Imre A műszergyártól a szószékig Lelkészavatás Rádon ► Óvári Péter személyében immár a hatodik lelkészt adta egyházunknak a Váci Evangélikus Egyházközség, valamint filiája, a Cserhát vonulatában fekvő Rád. A lelkészjelöltet dr. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke állította szolgálatba a rádi evangélikus templomban július 28-án. Óvári Péter édesapja a csővári, majd a rádi gyülekezet kántora volt közel három évtizeden keresztül. A szülők imádságos háttere mindvégig elkísérte fiukat. Tizenévesen Osagárdon egy nyári tábor után Győri János Sámuel hatására fogalmazódott meg benne először, hogy nem idegen számára a lelkészi hivatás. Aktívan részt vett a penci, a rádi és a váci ifjúsági kör életében. Fűké Szabolcs jelenlegi galgagutai lelkész - teológushallgatóként - nagy hatással volt rá. Amikor azonban a pályaválasztásra került sor, a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola villamos gépek és készülékek szakára jelentkezett. A főiskola elvégzése után, a katonaság ideje alatt Sámuel, Ézsaiás és Jeremiás elhívástörténete hatott rá, majd egy utcamissziói alkalom hatására hozta meg életét formáló és meghatározó döntését: keresztény fiatalként akar jelen lenni mások életében. Miközben hét éven keresztül egy budapesti műszergyárban dolgozott mint mérnök, segítőként vett részt gyerektáborokban Meszlenben. Ezután nevelőként állami gondozott gyerekek között kezdett szolgálni Budapesten, és elkezdte a Baptista Teológiai Akadémia szociális munkás szakát; végül elhívása beteljesedését átélve az Evangélikus Hittudományi Egyetemre jelentkezett, lelkész-teológus szakra. Diplomamunkáját az újszövetségi tanszékre, a megkísérlés témakörében a sátánról írta. A teológiai évek alatt érdeklődésének középpontjába a misszioló- gia és az ökumené került. Ennek nyomán két missziós közösséggel is megismerkedett, a Wycliffe Bibliafordítók Szövetségével és a Vasárnapi Iskolai Szövetséggel. Ötöd- és hatodévét a tabi gyülekezetben töltötte Szigethy Szilárd mentori vezetésével. Felesége, Anikó Kassáról származik, földrajz-biológia szakos tanár; egy gyermekük van, Gergely. Fabiny Tamás a meghívó élén álló lukácsi mondat - „Boldog az, aki Isten országának vendége" (Lk 14,15) - alapján fogalmazta meg igei üzenetét: „Míg Kosztolányi azt mondja:».. .ismeretlen Úrnak vendége voltam«, mi elmondhatjuk: ismerős Urunk van! Péter! Hirdesd az igét az embereknek! Olyan világban kell szolgálnod, amelyben azt látjuk, hogy embereket elküldenek. Te meghívod őket. Az ő nevében hívogathatsz! Hitvestársaddal ugyanúgy, mint munkatársaiddal!” Az avatási liturgiában a rádi evangélikusokat is gondozó if). Detre János, illetve az Evangélikus Hittudományi Egyetem képviseletében dr. Varga Gyöngyi adjunktus vett részt. Az istentisztelet végén az újonnan ordinált lelkész édesapjával közösen énekelte el a Szeretnék lenni című evangéliumi éneket, amely Jézus tanítványairól, közöttük az emberhalász Péterről szól. Óvári Péter a mendei, a péteri, valamint a gyömrői közösségben kezdi meg lelkészi szolgálatát. ■ Horváth-Hegyi Olivér Tóparton készült az újság ► Az újságírás gyakorlati tudnivalóit igyekeztek megosztani az érdeklődőkkel július 22. és 28. között az országos evangélikus médiatáborban, Gyenesdiáson a Magyarországi Evangélikus Egyház Kapernaum Szeretetintéz- ményében. Ezért a tizenhárom fiatal résztvevő nemcsak hallhatott a műfaji sajátságokról, hanem rögvest alkalmazhatta is a tanultakat. Az e sorok írója által vezetett táborban a településnek a múlt héten új rádióadása és magazinja volt a helyszínre telepített stúdió és szerkesztőség jóvoltából. A résztvevők feladata rádióadások és egy húszoldalas újság készítése volt azzal a kikötéssel, hogy mind a műsoroknak, mind a lapnak a táborról és az ott történtekről kell szólniuk. Téma pedig akadt bőven, a hajókirándulástól kezdve az esti és hajnali strandoláson át a városnézésig és az utcafesztiválig. A jövő reménybeli toliforgatói mindenütt jelen voltak, és minden eseményről be is számoltak. Akadtak olyanok is, akik ráadásként a hét közepén interjút készítettek egy fegyver- és veteránautó-gyűjtővel. Mások - a hét lelki programjáért felelős - Weltler Gábor teológushallgatóval beszélgettek. A gazdag programok miatt az újság elkészítése és a rádióadások vágása sokszor az éjszakába nyúlt; a visszajelzések szerint a diákok ennek ellenére nem bánták, hogy a nyári szünetből egy hetet „munkával” töltöttek el. A tábor végén valamennyien hazavitték az egy hét alatt készült munkákat, az újságot az utolsó napon mindenki kézbe is vehette. A résztvevők azonban nem csupán a maguk szórakoztatására publikálták írásaikat - a lap egy-egy példányát a tábor szomszédságában élő idősekhez is eljuttatták. ■ Győré Balázs Vízilabdázom a fiammal Nem könnyű kifogni, hogy üres legyen a két kapu. Ebéd- vagy vacsoraidőben kínálkozik erre a legtöbb esély. Az iszapba mélyen bedolgozott vasrudak ugyanis igazság szerint az egyik part menti üdülő tulajdonát képezik. A talán szakszervezeti beutalóval - ha ugyan van még ilyen - itt nyaralók ugyanolyan kizárólagos jogon használhatják ezeket a kapukat, mint a sekély vízbe hosszan benyúló stéget. Ám amint a többnyire túlsúlyos üdülővendégeket az étkezésre hívó ko- lornp szava után elnyeli a szocialista realista épület, a magunkfajta külsősök is birtokba vehetik a pályát. „Üresek a kapuk!” - kiáltja el magát tízéves Marci fiam, és máris gázolunk a vízbe, magunk mögött hagyva a lányokat, vagyis feleségemet és Blankát meg a kicsi Lujzát. Menet közben, amolyan bemelegítésként, passzolgatjuk egymásnak a labdát. A kívülállók nem is sejtik, hogy a méret korántsem mindegy. Fejelésre legalkalmasabb a 2-es, legfeljebb 3-as méretű labda, amely persze jó kemény kell, hogy legyen. Hihetetlen dilettáns az a vélekedés, hogy példának okáért a strandlabda is megteszi. Az egyszerűen túl könnyű, sem erővel dobni, sem irányítani nem lehet. Fejelésre pedig teljességgel alkalmatlan. Hogy mást ne mondjak, nem lehet vele stukkóim, vagyis az ellenfél labdáját visszafejelni. Ám mi többnyire nem fejelünk, hanem vízilabdázunk. Általában magyarorosz olimpiai döntőt játszunk. Az évek óta kialakult szereposztás szerint nekem egyidejűleg közvetítenem is kell a játékot. Egyikünk hol Kásás, Benedek Kiss Gergő és a Steinmetz fivérek, másikunk pedig az orosz válogatott. Az ő nevükkel azonban bajban vagyok. Korábbi híres sportolók nevét hívom segítségül, így a kapus többnyire Jasin, aki helyett csereként majd Kavazasvili áll be. O persze nem orosz, hanem grúz, így aztán máris nem az oroszokkal, hanem a szovjetekkel vívunk öldöklő küzdelmet. Hadd tudja meg a gyerek, mit éltünk át az elmúlt rendszerben, példának okáért az 1956-os melboume-i olimpián. A mezőnyjátékosok között Biohint veszem be a csapatba, mert őrá, mint aranylabdás focistára, emlékszem, aztán újra és újra az öttusázó Onyiscsenkónak Balczó ádáz ellenfelének a nevét harsogom. Marci rám szól, hogy hozzak be más játékosokat is, így a négyméterest már Szergej Bubka, a legendás ukrán rúdugró dobja. Aztán bizony elfogy a tudományom, így máris a politikusok jönnek. A ’80-as évek bőségesen kínálnak pártfőtitkárt: a Brezsnyev, Csemyenko, Andropov támadósort játszatom, majd csereként végre Gorbacsovot is beveszem a csapatba. Marci azonban résen van. „Nem ő helyeselte múltkor a szovjetek 1956-os bevonulását?” - kérdezi méltatlankodva, mire gyorsan lehozom a pályáról a peresztrojka atyját. Aztán amikor újra cserélnem kell, bizony régebbieket is reaktiválok. Tisztesség ne essék szólván, egy idő után már Trockij és Berija is vízilabdázik Bala- tonszemesen. Utóbbi persze védőt játszik, ő ugyanis az államvédelemtől jött. Mindezzel együtt élvezzük a meccset. Közben azért arra gondolok: mi lesz, ha valaki a parton meghallja, hogy egy fürEGTAJOLO 0 dőnadrágos püspök Szepesi György stílusában ilyeneket kiabál: „Kedves hallgatóim, Gromiko hatalmas bombáját a levegőben úszva ütötte szögletre Szécsi!”? Szabad így mókázni? Anélkül, hogy a blaszfémia bűnébe esnék, meg kell jegyeznem: bizony, még Jézus is szerette a játékot. Egy példázatában még csak utal a korabeli gyermekek szerepjátékára: „Furulyáztunk nektek és nem táncoltatok si- ratót énekeltünk és nem gyászoltatok" (Mt 11,17), niás helyeken viszont már ő maga játszik. Tanítására is jellemző volt a derű. Természetesen voltak élethelyzetek, amikor súlyos szavakkal kellett szólnia, küldetését pedig a komor kereszt árnyékában volt kénytelen betölteni - mégsem maradt idegen tőle a játékosság és a humor. Az evangéliumok Jézusa nemcsak prédikál és gyógyít, csodát tesz és keresztet hordoz, hanem bizonyos helyzetekben játszik is. Jézus játszik a szavakkal, amikor a halászokat emberhalásszá teszi, amikor Péterre, a kőszikla nevű apostolra egyházát akarja alapozni, vagy éppen amikor „sótlan sóról” beszél. Jézus játszik, amikor parodizálja a farizeust, játszik, amikor szavaival megjeleníti a szálkát és a gerendát vagy a szúnyogot és a tevét. Úgy tűnik, nagyon elkalandozom e bibliai tájakon, mert Marci újra és újra figyelmeztet, hogy komolyan kell játszani. Ez persze - miközben jól megsuhintom a labdát - Kosztolányit juttatja eszembe: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, / akarsz-e mindig, mindig játszani, / akarsz-e együtt a sötétbe menni, / gyerekszívvel fontosnak látszani...” (Akarsz- e játszani?) Egy szép találata után kisfiam úgy csap a levegőbe, ahogy azt Kásástól látta az olimpiai döntőben. Igazi szláv bánattal úszom a labda után. Mintegy önmagamat is vigasztalva ezt mondom Marcinak: „Mit szólnál, ha cikket írnék erről a játékunkról?” „Égtájolót?” - kérdez vissza tárgyszerűen. „Azt, én vagyok a soros, közeleg a lapzárta.” „Majd segítek” - ígéri a világ legtermészetesebb módján. Nem is tudja, milyen sokat segített már eddig is. Mert egy gyerek sokszor jobban tud segíteni az apjának, mint a fontoskodó felnőtt őneki. Karinthy Frigyes mély önismeretről árulkodó írására gondolok a Tanár úr, kérem-ből, amelyben az apa tesz mind reménytelenebb kísérleteket arra, hogy elmagyarázza fiának ezt a szöveges példát: „Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el - mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa...” El is mondom Marcinak, hogy az ifjabb Karinthy is vízilabdázott ám. És ő nem a balatoni dagonyában, hanem az első osztályban. A szellemes írás azonban nem róla, Ferencről - művésznevén Ciniről -, hanem az ő később súlyos lelki beteg testvéréről, Gáborról szól. Egyikükből Baumgartner- és Kos- suth-díjas író, másikukból az „ördöggörcs” hordozója lett. Aki már nem tudott játszani. Biztosan aggódott Karinthy a gyerekeiért. Mi lesz belőlük? Elnézem az enyéimet, és csak remélni tudok. Isten kezében vagyunk. Apjuk volnék, de meddig tudom kísérni léptüket? Mikor kell elengednem a kezüket? Meddig lehet önfeledten vízilabdázni velük? Mikor lesz az a pont, hogy hátat fordítanak? Most még minden olyan szép. Marci segít nekem cikket írni. Blanka gubbaszt az ágya szélén, és olvassa az Útmutatót. Lujza, a kicsi Lujza is összeteszi esténként a két kezét. Nemcsak az „Én Istenem, jó Istenem” kezdetű imádságot mondja, hanem a két naggyal együtt suttogja: „Hálát adok neked, mennyei Atyám, hogy a mai napon kegyelmesen megőriztél...” Miközben Marci egy messzire pattant labda után úszik, hátamra fekszem, úgy lebegek a vízen. Behunyom a szemem. Boldog vagyok. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
