Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-02-18 / 7. szám
‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ 2007. február 18. 9 Peronon Áprily Lajos A csavargó a halálra gondol Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: „Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen Uram, te ezt így nem akarhatod. Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlikfenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sünfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázvafut mellettem patakod, kurjantással köszöntőm kék lakásod, sfütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém? Ha menni kell, váltamról rongy-ruhámat egy rándítássál elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kívánod, igéd szerint: egészen meztelen. ■ Füller Tímea Hűvös reggeli szél száguldott végig a huzatos peronon. Az emberek összébb fogták magukon a kabátjukat, és könnybe lábadt szemmel fordítottak hátat a dermesztő hidegnek. A vonat késett, mindenki fázósan toporgott a csomagja mellett, csak két virgonc kisgyerek szaladgált fáradhatatlanul körbe-körbe a rég elromlott csap mellett. Anyjuk elgyötörtén üres tekintettel nézte őket, szórakozottan tologatva előre-hátra a babakocsit, amelyben egyévesforma apróság aludt félrebillent fejjel. Lábacskái tehetetlenül himbálództak a ringatástól, mint két kis szélfútta harangvirágke- hely. Édes álma lehetett, mert pici szája időnként szelíd mosolyra húzódott. Kedves arcát azonban nemigen figyelte senki. A közelben álló nagydarab, izmos fiatalember a fején walkmannel egy nagykendőbe bugyolált arcú, csinos szőke lányt figyelt elmerültem Egy pocakos idős úr újságot próbált olvasni, elszántan küzdve az újra meg újra feltámadó széllel. A másik oldalon ápolt idős hölgy szorította magához görcsösen fényes gombú fekete retiküljét, és riadt pillantásokat vetett a pad felé, ahol kopott kabátban, rongyokba bugyolált lábszárral, kezében madzaggal átkötött fülű, mocskos szatyrot tartva egy néniké üldögélt. Kétség nem fért hozzá, hogy nem a vonatra várt; valószínűleg a hideg elől éjszakára a váróteremben meghúzódó hajléktalanok közül való lehetett. Tán levegőzni vagy bámészkodni ment oda, talán a vonat érkezésekor eldobott, félig elszívott cigarettacsikkeket tervezte további hasznosításra felszedegetni. Most viszont egyetlenegy pontra nézett sóvárogva; az alvó csöppségre. A két nagyobb gyerek időnként egészen közel merészkedett hozzá kergetőzés közben, ilyenkor rájuk is mosolyogva tekintett. A gyönyörködéstől szinte megszépült ráncos, megviselt arca. A vadul száguldó szél bele-belekapott szedett-vedett ruházatába, de ő meg sem mozdult. Szemeivel itta, itta magába a gyermeki tisztaság keltette gyönyörűséget, s ki tudja, a szíve mélyén talán felderengett valami távoli halvány emlék is egy régi-régi időről, egy valamikori kedves, bájos apróság arcocskájáról. .. Végre felcsendült a hangszórón a várva várt szignál. A vonat érkezését jelentette egy üresen zengő géphang. Az emberek mozgolódni kezdtek, felemelték csomagjaikat, és találomra indultak el velük valamerre - türelmetlenségük és izgatottságuk nem tűrhette tovább az egy helyben álldogálást. A fiatalasszony magához rendelte rohangáló kicsinyeit, és a babakocsit óriási bőröndje mellé tolva nézett a távolba, ahonnan a vonat érkezik majd. Homlokát gondterhelten ráncolta össze, és nagyot sóhajtott, mintha csak magában fohászkodna: közel legyen az ajtó, ne kelljen sokat cipekednie. Nagyokat nyelt, zavarában és izgalmában hunyorogva nézett körül, mintha támaszt, segítséget keresne a felszállás nehéznek ígérkező műveletéhez. A vonat nagy robajjal érkezett meg. Az ajtók előtt rögtön nagy tolongás kezdődött, innen-onnan a lefelé igyekvők méltatlankodása hallatszott, akiknek sehogyan sem sikerült utat törniük a peron felé. Nagy sokára aztán fogyott valamicskét a tömeg, a megérkezettek lassan eltűntek a kijárat irányában, a felszállók pedig nyomakodva, tülekedve léptek fel a magas lépcsőkön. A fiatalasszony is a sorára várt, de három kisgyermekével sehogyan sem tudott előbbre jutni. Csöndes, de határozott hangon szólongatta az apróságokat: „El ne engedd a kezem! Maradj nyugton, nem mehetsz sehova, mindjárt mi is felszállunk!” A kicsik türelmetlenül forgolódtak, anyjuk erős kézzel fogta őket, mozdulni lehetetlen volt, csak a fejüket forgatták jobbra-balra, és szabad mancsukkal visszaintegettek a mosolyogva őket figyelő nénikének. Végül maguk maradtak a peronon. Felszállt a fiú, közvetlenül a szőke lány után, és a vonaton volt már az újságos úr is, aki segített feladni az idős hölgy poggyászát. A távolban sürgetően intett nekik a kalauz, hogy igyekezzenek a felszállással. A nő segélykérőén nézett körül. Arcán mély aggódás és kétségbeesés rajzolódott ki. Ideges mozdulatokkal tolta fel a lépcsőn két nagyobbik csemetéjét. A kelleténél erősebb hangon dirigált nekik, hogy várják meg. Pedig a gyerekek meg sem mozdultak. Tán érzékeny kis lelkűk megérezte, hogy valami tényleg komoly nehézség van a láthatáron, vagy az újdonság keltette bizonytalanság bénította meg lábaikat. A bőrönd következett. Súlyosnak látszó, ormótlan csomag, mely egyáltalán nem illett gazdája törékeny alakjához. Riadtan figyelve az alvó legkisebbet, végül mégis sikeresen fel tudta vonszolni a lépcsőkön. Nagyot sóhajtott, és elszántan látott neki, hogy a babakocsit is feltuszkolja a vonatra. Próbálta oldalról, elölről, hátulról, de olyan magasra sehogyan sem sikerült felemelnie. A kalauz türelmetlenül integetett feléjük. Az asszony nagyot fújt; görcsös akarásának kudarca konokká tette egyébként fáradt, de szép arcát. Még egyszer meg kellett próbálnia, egyedül, mert senkire sem számíthatott. A gyerekek riadt madárkákként bújtak egymáshoz, anyjuk hiábavaló igyekvése félelemmel töltötte el őket. A kicsi sírni kezdett a kocsiban, talán a rázkódás ébresztette fel. A nő idegesen mordult rá, tehetetlenségében elveszítette minden józanságát. Riasztóan magányosnak, elhasz- náltnak és kimerültnek tűnt. Aztán hozzálépett a nénike. Vagyonkáját jelentő szatyrát a pádon hagyta, szelíd, természetes mozdulattal lehajolt, és ráncos, piszkos kezeivel megfogta a kocsi két első kerekét.- Ha szabad, szívesen segítek. Maga fogja hátul, és szálljon fel vele, én innen tolom. Látja, már fenn is vannak! A fiatalasszony ámulva követte az utasításokat, meglepetésében még megköszönni is elfelejtette a segítséget. Az ajtó csukódása után azonnal elindult a vonat. Az ablakból még sokáig nézett vissza integetve két vidám kisgyerek és egy mosolygó anyuka. A kocsiban ülő legkisebb kíváncsi tekintettel forgatott a kézében egy kis piros lufit. Kevesen utaztak. A fülkében hamar találtak helyet, szemben az ápolt idős hölggyel, aki érdeklődve figyelte őket.- Láttam, nehezen szállt fel a kicsikkel - mondta. - Ki segített végül? Az a hajléktalan? A fiatalasszony elmerengve figyelte az ablak előtt futó tájat. Aztán halkan, különös mosollyal válaszolt.- Nem hajléktalan volt, aki segített, hanem egy ember. Kedves Gyerekek! GYERMEKVAR ► Négy hete indult, kilencrészes sorozatunkban Görbefalva lakóival ismerkedhettek meg. Minden részben találtok egy rejtvényt is. A helyes megfejtést küldjétek el szerkesztőségünk címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.); a borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A megoldásokat egyben, összegyűjtve is postára adhatjátok, jutalmul a végén ajándékcsomagot kaptok. Hallottatok már Görbefalváról? Nem? Ez egy nagyon piciny falucska - a főtéren körben összesen kilenc ház, a templom és a posta épülete áll. Amire nagyon büszkék a görbefalviak, az a szép templomuk, amelynek a harangja minden este dallammal búcsúztatja a lemenő napot. Emellett arra is büszkék az ott lakók, hogy mindegyiküknek olyan bibliai neve van, mint amilyen nevű emberek Jézussal is találkoztak, vagy valahogyan kötődtek hozzá. Az arra járó idegeneknek mindig mesélnek is róluk. 3János gazda szomszédjában Máté lakik, a postamester. A postára betérő idegeneknek f /J gyakran mondogatja:- Örülök, hogy a mi kis falucskánk lakói messze földön híresek szorgalmukról és becsületességükről. Lévi, vagyis Máté, a vámszedő, amíg nem találkozott Jézussal, nem éppen a becsületességéről volt híres. A hatalmas Római Birodalomban adót, vagyis vámot kellett fizetni, ha a különböző tartományok között árut szállítottak. Azokat, akik ezeket a pénzeket beszedték, vámszedőknek hívták. Ők bizony sokszor több pénzt hajtottak be - a saját zsebükre, megkárosítva az adófizetőket -, mint amennyit a szabályok előírtak. Az emberek nem is szerették és megvetették őket. Bűnösnek tartották a vámszedőket, mert zsidó létükre az idegen hatalmat szolgálták ki. Pogányok- kal barátkoztak, és így a zsidó törvények szerint tisztátalanná váltak. Jézus azonban irgalommal és szeretettel ment hozzájuk, és megbocsátott nekik. így tett Mátéval is. Amikor látta őt a vámnál ülni, így szólt hozzá:- Kövess engem! Máté pedig azonnal felállt, otthagyott mindent, és követte őt. Jézus Máté házához ment, ahol asztalhoz telepedtek. Amikor híre ment, hogy a Mester a bűnösnek tartott vámszedő házában van, sok más vámszedő és bűnös ember is odament. Ők is hallani akarták Jézust, és ők is meríteni akartak szeretetéből. Ezt megtudták a farizeus írástudók is, akik kívülről fújták a mózesi törvényeket. Felháborodtak azon, amit Jézus tett. Jézus azonban azt mondta nekik:- Ahogy nem az egészségesek mennek el az orvoshoz, hanem a betegek, úgy én is azért jöttem, hogy a bűnösöket hívjam, nem pedig az igazakat. Máté ettől a találkozástól úgy megváltozott, hogy soha többé nem ment vissza a vámszedőasztalhoz, nem csapta be az embereket, hanem a tizenkét tanítvány egyikeként követte Jézust bárhová, ahová csak ment. Az Újszövetség az ő evangéliumával kezdődik. Az otthagyott vámszedőasztalon levő pénzeken olvassátok össze a betűket a helyes sorrendben, és megtudjátok, hogy mi történt Mátéval. HETI ÚTRAVALÓ Jézus így szólt hozzájuk: „Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak.” (Lk 18,31) Ötvened hetében az Útmutató reggeli és heti igéiben az igazi böjtről kapunk tanítást a kereszt felé induló Jézustól; nyíltan szól haláláról s feltámadásáról. Az Emberfiának kell szenvednie, elvettetnie, megöletnie és feltámadnia. S mit kell tennie tanítványának? .....tagadja meg magá t, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem." (Mk 8,34) „Ne ijedj hát meg a kereszttől! Csak így válik az evangélium a mi kereszthordozó szenvedésünk révén mások számára is láthatóvá!” - bátorít reformátorunk. Mert az örök életet el is lehet veszíteni önéletmentő próbálkozásokkal... Ne szégyelljük Jézust; kifizette helyettünk a váltságdíjat halálával, fogadjuk el Megváltónknak őt! Isten emberszeretete Fiában jelent meg, és a legkiválóbb út őhozzá a tőle ajándékul kapott szeretet. Isten lényege a szeretet, és benne önmagát ajándékozza a hívőknek. Örök országában „a szeretet soha el nem múlik”, s „a legnagyobb a szeretet” - mondjuk e himnusz szavait, de ha nem él bennem az Isten szeretete, „semmi vagyok” (iKor 13,8.13.2)! Heródes, de Jeruzsálem vezetői sem ismerték fel az Isten Messiását, így elvétetett tőlük:.....nem láttok addig engem, míg el nem jön az az idő, amikor ezt mondjátok: Áldott, aki jön az Úr nevében!” (Lk 13,35b) S mi?! Húshagyókedden Jézus Urunk így tanít: „Rávehetnétek-e a násznépet, hogy böjtöljön, amíg velük van a vőlegény?" (Lk 5,34) De ha él bennem Krisztus, akkor világossá válik számomra, hogy törvény és kegyelem, zsidó vallás és kereszténység nem egyeztethető össze, mert az új sérülne meg a régi miatt - „Senki sem tép ki foltot új ruhából, hogy régi ruhára varrja...” (Lk 5,36) Hamvazószerdán a láthatatlan böjtölést ajánlja a mi Urunk: „...kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád...” De ez ünnepi idő nem tétlenségre adatott, hanem az igazi kincsek gyűjtésére szolgál: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.” (Mt 6,17.21) A bételiek fő kérdése: „Sírjunk-e az ötödik hónapban, megtartóztatva magunkat, ahogyan évek óta tesszük?” A Seregek Ura visszakérdez:.....az én kedvemért ta rtottatok-e böjtöt?" S Isten régi-új válasza:.....szeretettel és irgalmasan bánjatok egymássa l!" „...és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!” (Zak 7,3.5.9.10) Jézus folytatja: .....mert ha nem hiszitek, hogy én (Isten) vagyok, meghaltok bűneitekben." (Jn 8,24) A böjt a Jézussal való áldott találkozás időszaka is lehet, hogy vakságból isteni bölcsességre jussunk: de nem úgy, mint Bélsaccar. Ő vakká lett Isten falra írt üzenete olvasására: Isten megmért téged mérlegen, számba vette s felosztotta királyságodat. Miért? Mert bálványimádás és istenkáromlás folyt a lakomáján: „A menny Ura fölé helyezted magad..." (Dán 5,23) „Áldott legyen az Úr neve örökkön-örökké, mert övé a bölcsesség és az erő.” (Dán 2,20; LK) így kérd őt: „Uram, adj bölcs szívet én- nékem, / A megtérést ne feledjem..." (EÉ 513,2) ■ Garai András
