Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-12-09 / 49. szám

‘Evangélikus Élet®> PANORÁMA 2007. december 9. !► 7 Őt próbáltam követni! Torokszorító csillagóra Antall József miniszterelnök halálának 14. évfordulója elé ■ Fabiny Tamás Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti kinek mondo­tok engem?” Előállt az egyik tanítvány, és üdvözölt mosollyal ezt mondta: „Te vagy Santa Claus, kétség nem fér hozzá. Felismerlek pirospozsgás, joviális alakodról, kedves kis pocakodról, rövid, prémmel szegé­lyezett kabátodról no meg hamisítatlan westerncsizmádról. Különösen szere­tem, ha egy csöppet Mickey Mouse vo­násait is hordozod, az olyan cuki, sőt megható... Elvis Presley már az 1950-es években világgá kiáltotta: »Here comes Santa Claus.« Azóta minden üzletben ez hallatszik Bostontól Seattle-ig, de imád­kozunk azért, hogy a föld végső határáig így és csak így nevezzenek téged: Santa Claus. Puttonyodban ott a pop-com és a Coca-Cola, how lovely, wow. Ő ismét föltette a kérdést: „Hát ti kinek mondotok engem?" Egy usankás tanítvány válaszolt most leggyorsabban: „Bátyuska, daragoj bá­tyuska, mindenki tudja, hogy te csakis a Gyed Maróz lehetsz. Más nyelveken ezt úgy mondják, hogy Fagyapó. Kicsit ko­rán jöttél, hiszen szilveszterre vártunk jóságos kísérőddel, Sznyegurocskával, azaz Hópelyhecskével együtt. Mindig ti hozzátok a fenyőfát és az ajándékokat. Szpaszíba, balsój szpaszíba!” Úgy látszik, ezzel a válasszal sem volt telje­sen megelégedve, hiszen ismét megkérdezte: J-tát ti kinek mondotok engem?" Egy megtermett szőke tanítvány vette át a szót, és hangjában némi sértődött­séggel ezt mondta: „Van, aki még nem is­merte fel benned az egyetlen Joulupukkit, aki rénszarvasok vontatta szánon érke­zik a Lappföldről? Pedig a Nokia mellett te vagy a mi legfőbb reménységünk, en­nek érdekében dolgoznak PR-osaink éjt nappallá téve. A föld minden tájáról le­het neked leveleket küldeni, és ilyenkor december elején minden híradóműsor­ban amolyan kis színesnek számít, hogy megérkeztél - még az egzotikus Homok- bödögére is. Újabban - nevelő célzattal - egyik rénszarvasodról, Rudolfról is szó esik. Tudvalevő, hogy őt piros orra miatt nem akarták elfogadni társai, de amióta egyszer nagy ködben éppen az ő külön­leges orra különleges szimatának kö­szönhetően értetek célhoz, becsülete van a többiek előtt. Azóta Rudolf példáján keresztül jól lehet szemléltetni, hogy el kell fogadni a másságot.” Ő még mindig nem nyugodott, ezért ismét megkérdezte: „Hát ti kinek mondotok engem?" Egy mindenre elszánt fiatal tanítvány jelentkezett szólásra. A KGST-piacon vásárolt susogó szabadidőruháján fel­jebb húzta a cipzárt, és máris hitvallást tett: „Bizony mondom néked, te vagy a Télapó! Nem hiába szoktuk énekelni: »Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el, kedves Télapó! Van zsákodban minden jó, piros alma, mogyoró...« Segítségeddel pró­báltunk annak idején megszabadulni az olyan klerikálisán reakciós polgári csö- kevényektől, mint Jézuska, Mikulás, an­gyalka. Újabban többen az életedre tör­nek, de mi megvédünk téged, ne félj!” 01 azonban nem lehetett megnyugtatni, így tovább hajtogatta: „Hát ti kinek mondo­tok engem?" Egy eddig hallgató tanítvány nem tud­ta magában tartani, így valósággal kisza­kadt belőle a felkiáltás: „Te vagy a Miku­lás! A húsvéti nyuszi unokatestvére, ilyenkor jelentős mértékben segítesz lendületbe hozni a kereskedelmet. Mar­cipánból és csokoládéból is készül­hetsz. .. Régen jó volt a kakaóvajas is, de ma már Milka csokiból vagy a legfino­mabb. Jaj, de édi vagy...” Erre aztán elege lett a sok próbálkozásból, és így kezdte őket tanítani: „Nem ismertek en­gem, elmondom hát, ki vagyok. Egy kis- ázsiai város, Myra püspöke. Ma Török­országhoz tartozik ez a vidék, ahol nem­hogy püspök, de keresztény is kevés akad. Úgy tudom, 270-ben születtem, gazdag szülők gyermekeként. Nem akartam én püspök lenni, nem is tudom, hogy szabályszerű volt-e egyál­talán a választás. Az úgy történt, hogy szüleim halála után vagyonom jó részét elosztogattam, és szentföldi zarándok­latra mentem. Időközben meghalt Myra addigi püspöke. Az egyházfők össze­dugták a fejüket, és egyikük így szólt: »Egy hang azt súgja nekem: menj holnap korán reggel a templomba, s akivel leg­először találkozol, az lesz a püspök.« Történetesen énbelém botlott a temp­lom küszöbén. Hiába mentegetőztem, hogy én csak imádkozni készültem, aka­ratom ellenére püspökké tettek. Nem tagadom, van némi igazság a ró­lam keringő történetekben, pedig azt szerettem volna, ha a személyem titok­ban marad. Tény és való, hogy egyszer hallottam egy apáról, aki nagy szegény­ségében örömlánynak adta volna három leányát. Erről értesülve pénzt és ajándé­kot dobtam be az ablakukon, aminek se­gítségével elkerülhették ezt a rettentő sorsot. Voltak az életemnek szürkébb idősza­kai is. Azt csak nektek, teológusoknak mondom el, hogy részt vettem a niceai zsinaton is. Tudjátok-e, mikor volt? Hát persze, 325-ben. Egyházkerületemben sokan megbot- ránkoztak egy cselekedetemen, amelyet „ pedig azóta is jó szívvel vállalok. Kaló­zok támadták meg városunkat, blokád alatt tartottak minket. Szabadságot csak abban az esetben ígértek, ha átadjuk ne­kik gyermekeinket, hogy rabszolgaként magukkal vihessék őket. Kétségbeesé­semben a templomba siettem. Össze­gyűjtöttem egy nagy zsákba a kegytár- • gyakat és átadtam a gonosztevőknek. Erre aztán továbbhajóztak, én pedig egy lecsupaszított, szegényes templomban miséztem. De boldog voltam, mert gyer­mekeink megmenekültek. Ezért örülök annak, ha énrám is hivatkozva ilyenkor, december 6-án megajándékozzátok őket. Nagyon vigyázzatok ezekre a gyer­mekekre, és becsüljétek meg a dísztelen templomot is! Hogy tényleg szent volnék? Nem is tudom. Higgyétek el, nem ez a fontos. Egyet mindenesetre tudnotok kell. Én már nem élek. Éppen december 6-án léptem ki a földi létből. Tudjátok, a mi köreinkben nem a születésnapokról, ha­nem a halálunk évfordulójáról szokás megemlékezni. Ismerek viszont valakit, aki egészen biztosan él. Amikora szegényeken segítettem, ak­kor őt próbáltam követni. Tőle kaptam jó ötleteket és erőt, bátorságot. Talán a legendásnak mondott derűmet is neki köszönhetem. Vagyonomat azért osz­tottam szét, mert ő is ezt kérte a gazdag ifjútól. A templomba azért siettem, mert őtőle hallottam: »Imádkozzatok, és buz­gón kérjetek...« Az apának is az ő men­tő szeretetét akartam átadni. Ráadásul titokban, hiszen a Hegyi beszédben erre ta­nította tanítványait. Az pedig ugye nem is lehet kétséges, hogy a tőle tanultak je­gyében fel kellett áldoznom a templomi kincseket a szerencsétlen gyermekek megmentése érdekében?! Mondom azért: ne velem foglalkoz­zatok, hanem őrá figyeljetek. Ha kedve­tek van, emlékezzetek meg rólam, hi­szen játszani jó dolog. Azt azért kényte­len vagyok kérni, hogy ne túlozzátok el a dolgokat: tudjátok, az én koromban már nem esik jól ez a nagy felhajtás. Mondom, emlékezzetek rám, de csak benne higgyetek. Figyeljetek csak! Ez az ő hangja! Halljátok? Most ő kérdezi: »Hát ti kinek mondotok engem?«" Elhangzott az Evangélikus Hittudományi Egyetem hallgatóinak Mikulás-ünnepségén 2005. december 6-án. A nép kiméne, és meneküle az egyipto­miak elől. Átment az Isten intésére szét­nyíló Vörös-tengeren, majd negyven évig kóborolt a pusztában. Vajon eléri-e valaha a Kánaánt? Talán azért méretett rá a negyvenévi szenvedés, hogy meg­tisztulva kiérdemelje az új hazát. A rendszerváltásra indítójelet adó la­kiteleki sátor óta húsz éve kóborol a ma­gyarság. A víz, az élelem fogytán, az ér­zés hatalmába kerít: valahol utat vesztet­tünk. Riadtan néznek egymásra az em­berek: merre tovább? Miért kerültünk ide, mi az oka? Talán a legrosszabb ez a helyzet: nem tudjuk, hogy előre vagy hátra megyünk-e. Nem látjuk a megtett, de a kivezető utat sem. Az információk nap mint nap ömle- nek ránk, de úgy tűnik, nem adnak útba­igazítást, sőt néha úgy látszik, szándéko­san takarják el a valóságot. Lázasan ku­tatunk emlékeinkben: fogódzót kere­sünk, érzéseinkre hagyatkozunk, az né­ha jobban segít, mint értelmünk. Húsz éve kezdődött Odüsszeiánk útján irány­mutató pillanatokat keresünk. Csendes pillanatot, amikor az álságos szóáradat nem takarja el a lényeget. Felrémlik egy kép, élesen-, mintha teg­nap történt volna: imbolygó gyertyák A rendszerváltás utáni első parlament ülése ezrei a Parlament előtt. Torokszorító csend. 1993. december 12-ét írtak. Hideg, tiszta idő volt. Antall József miniszterel­nök halott. Az ország, a magyarság gyá­szol. Elvonul a koporsó előtt a vezetők rétege: azok, akik mellette voltak, és akik ellene, most mind csendesek, hallgat­nak. Megrendülve odazarándokolnak messzi országok képviselői: nagy hatal­mú, befolyásos háromkirályok. De ennél is jobban kifejezi az ese­mény fontosságát az, hogy hívás nélkül is ott van az ország: órákig állnak hideg­ben, csendesen az emberek. Akik a ter­hét viselik az időknek, akik nem jönnek ki a havi pénzből. Akik reménykedtek. Most nézik a koporsót. Mire is gondol­nak? Gyászolják a halottat. Magukra gondolnak: a szertefoszló reményekre, a sírba zárt sóhajra. Nem mondják ki, de egyre gondol mindenki: most mi lesz velünk? Mert a feketébe vont koporsó a nemzet tragikus sorsát jelképezi. Gyertyák ezrei pislákol­nak, a hideg szélben fagyosan húzódnak össze az emberek. Néznek maguk elé. Negyven év hosszú idő: ennyi telt el az országra méretett rabságban. Hiába kelt fel a nemzet elnyomói ellen 1956-ban: a népek szeme láttára teperte földre a zsar­nok. A nemzet kivérezve, a földön hever­ve, szétszóratva a világban. Reménykedtünk titkon, hátha most sikerül, hátha felvirrad a nap, mely fel­szárítja a könnyeket. Hátha eljön az, aki meghallgatja a titkos sóhajokat. Hátha van esélyünk arra, hogy kilábaljunk, elő­re induljunk. Hátha nem volt hiábavaló az óriási áldozat: generációk reményte­lenségben töltött hosszú évtizedei. Hát­ha mégis elkezdhetjük verejtékünkkel felépíteni az országot, felemelni a nem­zetet. A remény pislákoló gyertyalángja­it fújja, oltogatja a hideg decemberi szél. Dideregve összebújunk. Van kiút? Akkor, ott a koporsónál Sütő András, az erdélyi magyarság azóta elhunyt, a rendszerváltás után félig agyonvert írója beszélt. A koporsónál jelképesen az egész- nemzetet szólította meg, mintha az egész ország egy nagy templom len­ne, és a nemzet tagjai állnának hajadon- főtt hallgatva a gyászszertartást: „Végtisztességtevő nemzeti gyüleke­zet! Gyászoló barátaim! Magyarország miniszterelnökének tragikusan korai halála gyászunkat és emlékező gondo­latainkat törvényszerűleg tereli a nem­zet sorsproblémáinak irányába. Oda te­hát, ahol Antall József élete kiteljese­dett, ahogy fénybe lobbanva örökre eggyé fonódott a magyarság létküzdel­mével. (...) Isten nyugtassa meg őt, és elárvult családjára hozzon vigasztalást. Hozzon vigaszt, enyhületet minden magyarok szívébe, akik újból könyörgő szavakat küldenek az ég magasságába, szólván: Urunk, Istenünk, fogadd el hű fiad, Antall József áldozatát, vedd füled­be az ő népéért szóló könyörgéseit. Százszoros, ezerszeres, érdemtelenül elszenvedett megbűnhődésünk rossz századai után hozd el mireánk a Him­nusz imájába rejtett, oly régóta vágyott, reménytelenül is remélt víg esztendőt!” ■ Czenthe Miklós Nők az egyetemeken A huszadik század első fele a nők jog- egyenlőségért folytatott küzdelmének fontos állomása volt hazánkban. Ekko­riban szereztek választójogot, illetve nyílt lehetőségük arra, hogy egyetemi tanulmányokat folytassanak. A felsőok­tatási jogosítványaikat kiterjesztő mi­niszteri rendelet kiadásának nyolc­vanadik évfordulója alkalmából tekint­sük át a nők egyetemi képzésének meg­valósítását elősegítő jogszabályi rendel­kezéseket! Az idő kerekét 1895-ig kell visszafor­gatnunk, amikor Wlassics Gyula minisz­ter lehetővé tette a nők számára, hogy beiratkozhassanak a budapesti, illetve a kolozsvári egyetemre orvosi, gyógy­szerészeti és bölcsészeti tanulmányok végzésére. A tárcavezető eredetileg va­lamennyi világi intézményt meg akarta nyitni a nők előtt (még a műegyetemet is), de a király csak ezt a három pályát engedélyezte. Ami talán azért nem meglepő, mivel a korabeli Bécsben - el­térően az Egyesült Államoktól és Euró­pa más országaitól - erre sem volt lehe­tőség. A magyar jogszabály katalizátor- szerepet töltött be, és hatására a szá­zadfordulóig a császárvárosban is meg­nyitották kapuikat a felsőoktatási in­tézmények a - magyar szabályozással megegyező pályákon - tanulni kívánó nők előtt. A hazai miniszteri rendelet a döntést azzal indokolta, hogy a „társadalmi vi­szonyok átalakulása, a létért való küzde­lem megnehezülése a nők társadalmi helyzetében is nagy változást idézett elő”. Ez pedig arra ösztönözte a nőket, hogy elsajátítsák a megélhetésüket meg­felelően biztosító „szakmák” gyakorlá­sához szükséges ismereteket, és egyete­mi stúdiumokat látogassanak. A követ­kező években bevezetett korlátozások sem szegték kedvüket a szebbik nem tagjai közül kikerülő tanulóknak, egyre fokozottabb érdeklődést mutattak az engedélyezett pályák iránt. A más típusú egyetemi tanulmányok megkezdéséért folytatott harc sokáig nem hozott eredményt, 1917 őszétől azonban lehetővé vált a református teo­lógiai, illetve egy évvel később a gazda­sági akadémiákon is a női elme palléro­zása. Kilenc évet kellett várni az újabb változásra, amikor Klebelsberg Kunó mi­niszter biztosította a nőknek az újabb karokra való bejutást. Az evangélikus és református hittudományi karok - ellen­tétben a római katolikussal - megnyitot­ták a kapuikat a nők előtt is, ugyanez el­mondható a műegyetem építészkarának és a közgazdaságtudományi egyetem­nek a meghatározott szakjairól is. A jogi karok a hölgyek előtt továbbra is zárva maradtak. Majdnem két évtizednek kellett eltel­nie ahhoz, hogy ez megváltozzon; 1945 őszétől a nők a jogi stúdiumok látogatá­sára is engedélyt kaptak. Végül egy év múlva az 1946. évi XXII. törvénycikk megteremtette a teljes egyetemi jog- egyenlőséget - kivételt a képzés jellegé­ből fakadóan csak a római katolikus hit- tudományi karok képeztek -, mivel rög­zítette, hogy a nők „az egyetemek vala­mennyi karára, valamint a főiskolákra hallgatókul a megállapított létszám ke­retén belül minden korlátozás nélkül fel­vehetők”. Az idő a döntés helyességét igazolta, mivel .az elmúlt hat évtizedben egyre több nő szerzett felsőfokú végzettséget hazánkban, ráadásul olyan „férfias” pá­lyákon is megjelentek, ahol korábban el­képzelhetetlen lett volna a jelenlétük. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy napjainkban a hölgyek bizonyos életpályákat „elhódítottak” a férfiaktól, illetve a tudományos, a politikai és a gazdasági közegben is egyre nagyobb befolyásra tesznek szert. Ismerjük el, hogy ez így van jól, mivel Isten egyenlő­nek teremtette a férfit és a nőt. ■ Bóka Zsolt

Next

/
Oldalképek
Tartalom