Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-11-25 / 47. szám
‘Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2007. november 25. !► 7 Túl a pánikon Beszélgetés dr. Csepregi Zoltánnal, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektorával ► Dr. Csepregi Zoltán professzor 2006 őszén vette át az Evangélikus Hittudományi Egyetem vezetését a tisztséget nyolc éven át betöltő dr. Szabó Lajostól Az új rektor egyben az egyháztörténeti tanszék vezetője. A teológiára a Fasorból érkezett; gimnáziumi tanárként latint tanított, szervezte a cserkészéletet. Több országban járt mint ösztöndíjas. A sárszentlőrinci lelkész édesapa, Csepregi Béla fiaként mintegy „kódolva volt” a pietiz- mus iránti érdeklődése. De erről majd később... Az alábbiakban a lelkészképző intézménnyel kapcsolatos aktualitásokról, a közeli tervekről érdeklődtünk tőle. Ezenkívül pedig a sokoldalú új rektor személyét is szeretnénk bemutatni lapunk olvasóinak.- Elődje úgy fogalmazott, hogy „derűvel, optimizmussal és hittel" adja át Önnek a stafétabotot. Szabó Lajos a vele készült interjúban ugyanakkor azt is mondta, nem könnyű évek elé néz... Bevált a jóslat?- Tény, hogy az elmúlt időszakra visszatekintve „jó prófétának” bizonyult. Az első év valóban nagyon nehéz volt. Ezzel együtt most még több „derűvel és optimizmussal”, de mindenekfelett hittel kezdtük az új tanévet.- A professzori kinevezése és a rektori tisztségbe való beiktatása gyors egymásutánban követte egymást. Az utóbbi mennyire érte Önt váratlanul? Egyáltalán, egy holt nyelvek, egyháztörténelem, filológia iránt érdeklődő, elmélyülni vágyó tudósnak-kutatónak mennyire „testhezálló" az intézményvezetés, az adminisztráció?- Nem ért meglepetésként, számítottam rá, hogy rám kerül a sor, hiszen kevesen vagyunk itt a házban, akik formai okokból szóba jöhetnek e tisztségre. Tudtam-e, mire vállalkozom? Bevallom őszintén, nagyon féltem tőle. Ezt leginkább azzal tudnám érzékeltetni, hogy a tavalyi nyarat, teljes három hónapot nagyon távol töltöttem, mondhatnám, a „kapuzárás előtti pánikban” megpróbáltam valami egészen mást csinálni. Szerencsésen alakult, hogy ösztöndíjat kaptam Haliéba, így még nem a rektorsággal rám váró gondokkal, hanem tudományos munkával tölthettem azt az időt. Csak augusztus végén, a hivatal átvételekor jöttem haza. Ezzel arra a kérdésére is válaszoltam talán, hogy mennyire testhezálló számomra ez a feladat... Mindazonáltal szeretném a mandátumot erőm és a legjobb tudásom szerint, becsülettel kitölteni.- A felsőoktatás átalakulása hosszabb ideje zajló folyamat, de vajon beszélgetésünk idején melyek a legfontosabb jellemzői, amelyek tennivalót adnak Önnek?- Naponta, hetente változnak a ránk vonatkozó törvények, egyéb jogszabályok, a felsőoktatás ma nemigen tervezhető és kiszámítható terület. A tandíjra vonatkozó népszavazásról a sajtóból bizonyára mindenki hallott; ez esetleg érinthet minket is. Természetesen sok előírásnak kell nap mint nap eleget tennünk, engedélyeztetési és szervezési feladatok várnak megoldásra. Nemrégiben például az ombudsman keresett meg azzal, hogy biztosítjuk-e a vak hallgatók egyenlő esélyeit. De hadd mondjak egy mai esetet: úgy tudtuk, hogy az idén kezdett hallgatók jövő szeptembertől tandíjkötelesek lesznek, ebben az értelemben is tájékoztattuk őket. Ha tegnap készült volna az interjú, még erről a tandíjkérdésről beszéltem volna. Ma azonban jött egy levél áz Oktatási és Kulturális Minisztérium egyik háttérintézményétől, hogy természetesen a „hitéleti képzésben részt vevőkre ez a tandíjrendelet nem vonatkozik”. Nos, mi ezt nem tudtuk, hiszen jogszabályban még nem jelent meg. Tervezni tehát így nem nagyon lehet. Mostanában sokszor idézem Pilinszkyt, Mielőtt című versének ide is illő sora ez: „A jövőről nem sokat tudok...” Ezzel vigasztalom magam, meg azzal, hogy ennek a tanévnek a végéig azért vannak elképzeléseink. Sajnos a konkrét dolgokban vagyunk napi szinten bizonytalanok.- A hittudományi egyetem persze lényegileg más, mint a többi felsőoktatási intézmény, hiszen az egyháznak mint fenntartónak fontos része, és lelkészekre mindig szük- ség, igény van, lesz...-Valóban, ha kicsit messzebbről nézzük, akkor jó remény van arra, hogy a mostani feltételekkel tartósan fenn tud állni az intézmény. Ha arra gondolok, hogy milyen a hallgatói érdeklődés, a hallgatói „anyag”, az oktatók felkészültsége, az egyház munkaerőigénye, hogy milyen elvárások vannak az egyházban a teológiával szemben, és így tovább, akkor azt mondhatom, hogy nagy baj, drámai változás nem lehet. Az, hogy egyes játékszabályok naponta változnak, megnehezíti a munkát, de megpróbálunk alkalmazkodni hozzá, és eddig ez sikerült is. A hallgatók, az oktatók, a gyülekezetek hozzáállása mind abban erősít meg, hogy a következő hat-tíz évben meg tudjuk oldani a kríziseket. A hallgatói összlétszám évek óta stabil, az érdeklődés nem csökken a pálya iránt. Tény, hogy nem tudunk minden jelentkezőnek lelkészi állást kínálni, de nincs is ebből feszültség, hiszen az a tapasztalat, hogy aki szeretett volna lelkész lenni, annak eddig lehetősége is volt rá, és „teológiát mint tudományt” is szívesen tanulnak nálunk egyre többen.- Az új kollégiumszámy beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket? Beszélhetünk-e campus- ról? Kialakult-e az egyetem körül „lutheránus sziget"-a teológia, a Lőcsei úti templom, a régi és új kollégium egysége?- Két dolgot is említhetek: az idén szeptemberben indult el a kántor szak, és én nagyon élvezem, hogy állandóan szól a zene a házban... Korábban is volt egyházzenei oktatás, de a kántor szakosok többet gyakorolnak, ennek köszönhetően sokkal muzikálisabb a háttérzaj, ha mondhatom így. Magam a fóti kántorképzőn gyerekeskedtem, ott mindig szólt a harmonium. Örülök, hogy az otthonban is mindig hallható valami lutheránus egyházzene. Kaptunk ajándékba egy csembalót is, gyönyörűen szól! A másik pedig: igen jó hallgatósággal' dicsekedhetünk. A hallgatói önkormányzat képviselői aktívak és konstruktívak, amit tesznek, az nagyon tartalmas és építő. Az új kollégiumszárnynak köszönhetően laknak itt mintegy tíz-tizen- öten nem teológusok is, ez is egy „szín”, és ők is részei a közösségnek, hiszen járnak az esti áhítatra. Végül: van annyi férőhelyünk, hogy nagyobb létszámú konferenciákat - hazaiakat és nemzetközieket - rendezzünk, szállást adjunk, ez is fontos, mert nyitási lehetőség, amivel élünk is.- Apropó; muzikális háttérzaj: mikor vett utoljára gitárt a kezébe? Amint egy „informátoromtól" megtudtam, együttesben is zenélt...- Vagy tíz év szünet után, nemrég, a tanévkezdő csendesnapon, utána pedig a bajor-magyar jubileumi találkozón. A Csevövé együttes már sajnos a múlté...- Tudományos pályájának az ívét hogyan befolyásolják a rektori tiszttel járó teendők? Feltételezem, hogy nem tud olyan tempóban írni, publikálni, kutatni, előadni, mint szeretne, mint tervezte.- így van. Negatívan, katasztrofálisan hat rá. Időm legnagyobb része az intézményvezetői, adminisztratív teendőkre megy el. Amíg ez a mandátum tart, csak a régi, három-négy éve vállalt adósságaimat tudom törleszteni, új megbízást sajnos nem tudok elfogadni. Heti nyolc órában tanítok, így kevesebbet találkozom a hallgatókkal, mint korábban - a kollégák heti tíz-tizenkét órát tanítanak kötelezően. Nehéz ezt megélni, de most ez kényszerhelyzet.- Pályáját a klasszika-filológia, a latin, az ógörög nyelv oktatójaként-kutatójaként kezdte, tudományos munkatárs lett az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, tanulmányúton Finn- országbanjárt. Csak később következett a teológia s ott is első renden az egyháztörténelem. De mostanra kiderült, a szálak itt összeértek, hiszen a teológián mindarra szükség van, amit korábban tanult...- Eredetileg én is teológus szerettem volna lenni. Lelkész édesapám, Csepregi Béla és családom azonban lebeszélt, hiszen akkor már három teológus testvérem volt. Azt mondták, tanuljak mást, legyen előbb valami „rendes szakmám”, és ha még mindig érdekel, utána lehetek lelkész. Részben tehát így is történt; előbb a bölcsészkaron, aztán a teológián szereztem oklevelet. Érdekes, szerencsés „fordulat”, hogy az én eredeti szakmám, a filológia - a régi szövegekkel való foglalkozás - mostanában felértékelődik, a teológiában csakúgy, mint a társadalomtudományokban. Amihez értek, és amit a legjobban szeretek csinálni, az most „divatba jött”, és érvényesíthetem a tudásomat.- A pietizmusról publikált kötete igen nagy érdeklődést váltott ki. Nem véletlen, hogy éppen ezt a kort, az 1700-as éveket kutatja. Szeniczei Bárány Györgyhöz személyes okból kötődik...- Azon a parókián születtem Sár- szentlőrincen, ahol ő élt. A templom falán ott az emléktábla, a síremlék a temetőben, az általa fordított Újszövetség édesapám polcán - nem csoda, hogy gyerekkorom óta érdekelt a személye. O, illetve a pietizmus kora lett a németországi ösztöndíjam témája. Az ebből írt könyvemet hiánypótló műnek nevezték, s örültem, hogy sokan olvasták. Másik egyháztörténeti területemként a zsidómisszió, vérvád, hebraisztika összefüggéseit írtam meg.- Ha most lenne egy szabad éve, mivel folytatná?- A magyarországi reformációval a kezdetektől 1548-ig. Sok minden történt a reformáció kutatásában, ami indokolja, hogy újra foglalkozzunk ezzel az amúgy feltárt területtel. De ez csak a rektori évek után lesz aktuális...- Akkor most végezetül arra kérem, a közeljövőt vázolja fel. Merre tart az Evangélikus Hittudományi Egyetem? És mit kívánna intézményének, illetve önmagának?- A következő évtől új formában működik a levelező tagozat. A „harmadik generációs” képzés kétlépcsős, bolognai rendszerű lesz, hároméves katekéta-lelki- pásztori alapszak indul; a nappali tagozaton ez már másfél éve megy. A megélt teológiában nagy szerepe van az egyetem új megbízott lelkészének, dr. Orosz Gábor Viktornak is, aki a távozó Johann Gyula helyét vette át. Az ő személye is garancia arra, hogy derűsnek láthatom a jövőt. Az idei bibliaórák kerettémájául Jézus asztalközösségeit adta meg, 3 ez nekem azért tetszik, mert azt látom, itt közöttünk is megvalósul az asztalközösség. A hallgatókkal, oktatókkal, a terményeket áldozatosan' küldő gyülekezetekkel, az egész evangélikus egyházzal. Már nem „küzdelem a túlélésért”, amint az első rektori évemben megfogalmaztam, hanem tartalommal kitöltött élet zajlik. Sok szép lelki esemény vár ránk a tanévben. Mit kívánnék? Amit a tanévnyitó beszédemben is idéztem, ismét Pilinsz- kytől: „Elég egy arc látványa, egy jelenlét” - azt kívánom, hogy legyen itt egy „jelenlét”, s az elég mindenkinek. a Kőháti Dóra Aki a Szózat szellemében élt Kosáry Domokos 1913-2007 Vannak, akiknek eltávozásakor átragyog a veszteség fájdalmán az érzés: ők halhatatlanok. Közéjük tartozik az élete 95. esztendejében búcsúzott történelemtudós, Kosáry Domokos. Tudósként és emberként egyaránt halhatatlan. Miközben az előző mondatot leírom, már látom megrovó tekintetét - nem szerette a heroizálást. Az 1913-ban Selmecbányán született Kosáry Domokos 1936-ban nyerte el latin-történelem szakos tanári diplomáját a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Az Eötvös-kollégista kvalitásait már fiatal korában felismerték. Rendhagyó módon elsőéves korától Szekfi Gyula mellett dolgozhatott, így érthető, hogy első jelentős munkája, A Görgey-kérdés és története már 1936-ban megjelent. Tudósként a 18. és a 19. század történelmével foglalkozott. Elsősorban neki köszönhetjük az 1848-49-es szabadságharc nagy alakjainak - Kossuth, Széchenyi, Görgey... - és viszonyuknak a reális képét, elemzését. A felvilágosodás korát és a reformkort is az ő révén érthetjük meg mind európai, mind magyar viszonylatban. Génjeiben hozta a nagy ívű pálya ígéretét. Édesapja Kosáry János zongoraművész, ének- és zenetanár, édesanyja Ko- sáryné Réz Lola sikeres írónő volt. Fiuk igazi hazafi volt, a tudós polgárok tudatos - közéleti-politikai-társadalmi - felelősség- és feladatvállalásával, idegenkedve minden provinciális magyarkodástól. A politika már a második világháború előtt igénybe vette tehetségét. Erre alkalmat adott 1941-ben az Egyesült Államokban megjelent, History of Hungary (Magyarország története) című könyve. Reménykedett abban, hogy hazánk nem lép be Hitler oldalán a háborúba. 1945-ös reményei is hamar szertefoszlottak. Az egyenes gerincű, szókimondó, lobbanékony, etikus, független értelmiségit nem tűrhette meg a diktatúra. 1949-től állás nélkül volt, csak Nagy Imre miniszterelnöksége idején, 1954-ben kaphatott állást az agráregyetem könyvtárában. Jellemző, hogy az állásnélküliség éveiben kezdte meg csak „Bevezetéseként emlegetett - Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába című - korszakos munkája megírását, amely 1958-ban jelent meg. Az 1956-os forradalom alatt a történészek forradalmi bizottságának elnökévé választották. 1957-60 között börtönben raboskodott; itt írta meg Széchenyi Döb- lingben című munkáját. Állhatatossága mellett pedantériája, testi-lelki higiénéje is legendás volt a rabtársak között. Amnesztiával szabadult, a Pest Megyei Levéltárban, majd 1968-tól az MTA Történettudományi Intézetében dolgozhatott. 1977-ben lett a tudomány doktora, 1982-ben az Akadémia levelező, 1985-ben rendes tagja. Magam a hetvenes évek végén ismertem meg személyesen Kosáry Domokost, amikor Káldy Zoltán püspök evangélikus értelmiségieket is felkért a Luther Márton születésének ötszázadik évfordulója (1483-1983) méltó megünneplésére létrehozott bizottságban való részvételre. Némi enyhülés volt ekkor az egyházban is. Engedélyezték ifjúsági konferencia szervezését, megindulhatott a Diakó- nia című folyóirat. Ettől kezdve, ha találkoztunk, Domi bácsi mindig megkérdezte, mi újság van az egyházban, A tudóst többek között Állami Díjjal (1988), Széchenyi-nagydíjjal (1995), Akadémiai Aranyéremmel (1997) tüntették ki, ugyanebben az évben pedig átvehette a Pro Renovanda Cultura Hungáriáé Alapít-’ vány fődíját is. Azóta rendszeresen részt vett ez utóbbinak a januárban, a magyar kultúra napja alkalmából sorra kerülő díjátadó rendezvényén. Ilyenkor összegzést kért tőlem az előző év egyházi életéről, az evangélikusok közéleti aktivitásáról. A Magyar Tudományos Akadémia, a tudomány és a tudósok nagy szerencséje, hogy Kosáry Domokos megélte a rendszerváltozást, a szovjetek kivonulását. Remélte, szűk körben hangoztatta, de a lelke mélyén nem bízott benne, hogy ez bekövetkezik. 1990-1996 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt. Fel nem mérhető történelmi érdeme, hogy bár az előző rendszerben börtönt szenvedett, tudományos pályáján akadályozták, nem engedte meg az Akadémia szétverését, a bukott rendszerben a politika segítségével rangot szerzettek élleni boszorkányüldözést. Józan reálpolitikusként jól látta, hogy az esetleges politikai haszonnál sokkal súlyosabb lenne a humán értékvesztés. Morális magatartását többek között édesanyja példájával igazolta, aki sértődöttség nélkül tűrte, hogy korábban népszerű könyveit a második világháború után sokáig nem engedték kiadni. Az Akadémia megőrzése mellett másik hasonló nagyságrendű érdeme a máig érvényben lévő akadémiai törvény megalkotása. Ebben élvezte Antall József és Szent- ágothai János egyetértését, támogatását. Tavaly, a forradalom ötvenedik évfordulóján személyes hántásként, igen nehezen élte meg az újkori magyar történelem kimagasló eseményétől idegen szélsőséges indulatokat. Távol állt tőle minden szélsőség; „reneszánsz ember”, alkotó polgár volt. Gondolat- és érzelemvilágát jellemzi, hogy rosszul érintette, ha egy barátja disszidált. Számára nem volt kétséges, hogy itt kell élnie, halnia. Pedig számos országban tárt karokkal fogadták volna. A grandiózus tudományos teljesítmény mellett vagy ellenére - persze az életpálya egységes, értelmetlen az értékek szembeállítása - talán még inkább az emberi nagyságot tiszteljük az eltávozott tudósban. Életének példája immár a nemzet szellemi panteonjának a része. Pályája híd a 19. és a 21. századi Magyar- ország között, közvetítve a mai nemzedék számára a hit, haza, haladás örök értékeit. Életem ajándékaként tartom számon, hogy ismerhettem. Halhatatlan, mégis hiányzik. ■ Frenkl Róbert Elhunyt Szabó Magda Á Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas írót kilencvenéves korában, november 19-én érte a halál - búcsúztatásának időpontjáról lapzártánkkor még nem intézkedtek. Az író 1917. október 5-én született Debrecenben. Tanulmányait szülővárosában végezte. 1949-ben kapta meg a Baumgarten-díjat, de még abban az évben visszavonták tőle, és állásából is elbocsátották; egészen 1958-ig nem publikálhatott. Ebben az időben általános iskolai tanárként dolgozott. Az eredetileg költőként induló Szabó Magda 1958 után már regény- és drámaíróként tért vissza. 1985 és 1990 között a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke volt.
