Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-11-25 / 47. szám
"Evangélikus ÉletS KULTÚRKÖRÖK 2007. november 25. !► 5 Öregdiák ifjonti lendülettel Beszélgetés dr. Liptay Györggyel ► „Szerettük egymást, a tanárainkat, az iskolát” - emlékezik vissza egykori alma materére dr. Liptay György. A Budapesti Műszaki és Gazdaság- tudományi Egyetem Vegyészmérnöki és Biomémöki Karának címzetes egyetemi tanára azonban nem csupán a régi szép emlékeknek él, hiszen a mai napig figyelemmel kíséri a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban zajló eseményeket. A jövőben pedig még inkább így lesz, hiszen a közelmúltban az iskola öregdiák-egyesületének elnökévé választották.- Egykori iskolájában, a fasori gimnáziumban 1989-ben indult újra az oktatás, és ha jól tudom, Ön már a kezdetektől tagjává lett a volt fasori diákok egyesületének Milyen feladatokkal kellett szembenézniük az öregdiákoknak a rendszerváltozást követően?- Ha nem is a nulláról, de az alapoktól kellett kezdeni. Az „eredeti” öregdiákegyesület 1923-ban jött létre, és az iskola bezárásáig, 1952-ig működött. Számos jelentős közéleti személyiséget tudhatott tagjai között, akik minden rendelkezésükre álló eszközzel igyekeztek segíteni a volt iskolájukban folyó munkát. Tudvalévő, hogy a volt diákok fáradozásának volt köszönhető, hogy harminchét évnyi kényszerszünet után a Fasorban újraindulhatott az evangélikus tanítás. Mi is arra törekedtünk, illetve törekszünk, hogy „fontossá tegyük magunkat” abban a jó értelémben, miként a gimnázium egykori diákjai tették valamikor. Egyesületünk - hivatalos nevén a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium Volt Növendékeinek Egyesülete - 1991 óta létezik, az iskolatanácsban 1997 óta képviselteti magát, így idejében értesülhetünk mindarról, ami az intézményben történik.- Megalakulásukkor, 1991-ben dr. Gya- pay Gábor volt az elnök...- Neki - úgy is, mint a gimnázium egykori tanárának és az újraindítás utáni első igazgatójának - vitathatatlanok az érdemei. Egészen eddig valóban ő töltötte be az öregdiák-egyesület elnöki tisztét. Megtiszteltetés az ő nyomába lépni, aki tiszteletbeli örökös elnökként továbbra is figyelemmel kíséri munkánkat.- Most, hogy Ön lett az öregdiákok elnöke, változik-e az Önök által végzett munka?- Célunk a régi: megismertetni a mai diákokkal a hagyományokat, ha tetszik, a fasori szellemiséget, illetve átadni nekik - természetesen a mai, modem kor elvárásainak megfelelően.- Hogyan tervezi ezt megvalósítani a gyakorlatban?- Eddig évente egyszer-egyszer az öregdiákok elmentek egy-egy osztályfőnöki órára, és beszélgettek a mai fiatalokkal arról, hogy milyen volt régen az élet a Fasorban, milyen nagyszerű tanulók jártak ide, milyen kiváló pedagógusok oktattak, egyszóval milyen jó is volt a Fasorhoz tartozni. A teendő most is ez. Az elsődleges feladatot a „fiatalításban” látom. Reményeim szerint az ifjabb generáció aktivizálása nyomán a Fasor - csakúgy, mint nekem és korosztályomnak - a mai diákoknak is szeretett iskolájává válik. Kitűzött célunk, hogy az elkövetkezendő három évben egyre több 1991 óta érettségizett öregdiák kapcsolódjon be az egyesületi munkába. Bízom benne, hogy sikerrel járunk, és a jövő diáknemzedéke is „elkötelezett fasoris” lesz... Pozitív jelnek tekintem, hogy már öt ifjabb, azaz 1991 után érettségizett öregdiák is van az egyesület vezetőségi tagjai között.- Egyébként ki lehet egyesületi tag?- Bárki, aki legalább egy tanévet az is-" kólába járt. A tagok száma jelenleg ezerötszáz körül van.- És ők többségükben vélhetően olyanok, mint Ön, aki még most is szeretettel és meghatottsággal beszél egykori iskolájáról...- Nehéz időszakban, 1942 és 1950 között tanultam a Fasorban, és azt a fajta összetartozás-érzést, amit itt tapasztaltam, máshol nem élhettem át. A családi példa mellett - édesapám tanító és ének-rajz szakos tanár volt - pályaválasztásomat is a gimnáziumban szerzett tapasztalatok befolyásolták.- Az Evangélikus Elet hasábjain 2005- ben megjelent, Száz éve született, tizenöt éve halt meg dr. Vermes Miklós című cikkében például tisztelettel és szeretettel emlékszik egykori tanárára.- Ez nem véletlen, hiszen dr. Vermes Miklós, aki-osztályfőnököm, matematika-, fizika- és kémiatanárom volt, nagyban „felelős” azért, hogy érdeklődésem a kémia felé fordult, és később vegyészmérnökké lettem. Ma talán szakkörnek nevezhetnénk azt a diákkört, amelynek én a tagja voltam, ő pedig a vezetője. Buzdítására kezdtem el az új analitikai reagensek kialakulásával foglalkozni. Érdekességként megemlítem, hogy ez a kutatási terület azután végigkísérte a pályafutásomat, hiszen alapvetően ugyanerről a témáról írtam - természetesen magasabb, tudományos szinten - a diplomamunkámat, az egyetemi doktori értekezésemet, illetve a kandidátusi, valamint a nagydoktori disszertációmat is. Mint tanárra és mint emberre is példaként tekintettem és tekintek dr. Vermes Miklósra, de nagyra becsültem és nagyra becsülöm a többi, egykor a Fasorban tanító pedagógust is, akik olyan szellemiséget tudtak teremteni és továbbadni, amellyel lehetővé tették, hogy szeressük őket, egymást és az iskolát. ■ Gazdag Zsuzsanna Varázslatos búcsúrendezés Bitskey Tibor (fejedelem, vándor), Bánffy György (tudós, vándor), Udvaros Dorottya (Éj), 0. Szabó Soma (Csongor), Udvaros Béla rendező és Lass Bea (Tünde) Életművéhez méltó rendezéssel búcsúzott az 1990 őszén általa alapított társulat éléről Udvaros Béla. Az Evangélium Színház - 83. évében járó - művészeti vezetője parádés szereposztásban vitte színre Vörösmarty Mihály drámai költeményét, a Csongor és Tündét. A címszerepeket ugyan pályakezdő fiatalokra bízta, de mellettük még a tündérjáték „mellékszerepeiben” is Kossuth-díjas művészek remekelnek. Köztük Udvaros Béla leánya - Udvaros Dorottya. Nem ez az előadás egyetlen családi különlegessége, hiszen a Csongor szolgálatába szegődő Balgát a címszereplő édesapja, a Jászai-díjas O. Szabd István alakítja bravúrosan. A társulat tagjai számára nem várt drámai fordulat fokozta a sorrendben 27. bemutató izgalmát: a próbák közepette Udvaros Béla műtéti kezelésre szorult... A búcsúrendezés november 7-i premierjén így mindenesetre eggyel több oka volt a közönségnek a lelkes ünneplésre. ■ T. Pintér Károly felvétele A Csongor és Tünde Evangélium színházbeli előadásának recenzióját lapunk következő számában közöljük. • További előadások: november 24., december 8., 15., szombat este 7 óra, november 25., december 2., 9., vasárnap délután 4 óra Pannonhalmán az idén november 17-én emlékeztek az egykori Savariában (a mai Szombathely elődje) született Szent Mártonra, a franciaországi Tours későbbi püspökére. Az apátsági templom és monostor védőszentjének ünnepe alkalmából immár hetedik alkalommal adták át a Szent Márton-díjat. Ez alkalommal Sebestyén Márta Kossuth-díjas énekművész (képünkön) vehette át a kitüntetést. Az elismerést minden évben annak ítélik oda, aki a pannon kulturális értékek, nemzeti örökségünk gyarapításáért, megismertetéséért és megőrzéséért igyekezett minél többet tenni. Az ünnepen Lackner Pál protestáns tábori püspök • mondott ünnepi beszédet. ■ Menyes Gyula felvétele Szubjektív vallomás egy születésnap ürügyén ■ Kőháti Dóra Az ősz, a késő november talán mindenki, a lelki érzékenységgel megáldott emberek számára pedig különösen az élet komorabb, ridegebb, harcosabb, veszte- sebb, de a legsötétebb reménytelenségben a mégis feltámadni, újjászületni vágyó, életösztönből fakadó, küzdeni akaró erőket is rejtő periódusa az évnek. Az élet értelme keresésének; a lemondásnak, de a „csakazértis” dacnak ideje. Amikor nagyobbnak tűnnek az árnyak, kisebbnek az emberek, titokzatosabbnak az emberfölöttiek, vágyottabbnak tűnik a meghittség és az ölelés, és az Isten közelsége-elrejtőzése felkavaróan valóságos. A külső, látszólag vesztésre álló világgal szemben egy belső, lelki mélységben megmozduló megújulni, fejlődni akarás feszültsége húzódik meg. Mikor máskor jöhetett volna világra az az ember, aki mindezt az ellentétet, az életet és elmúlást, a komor színeket és a mégis pislákoló lelki fényeket talán mindannyiunknál jobban, érzékenyebben, idegszálaiban, sejtjeiben hordozta, megszenvedve érzékelte, és gazdag leikéből küzdelmeit, kérdéseit, válaszait nekünk adva új értelmet adott a magyar költészetnek? „Én, úri Ősznek gyermeke”... - százharminc évvel ezelőtt, 1877. november 22-én született Ady Endre. Mit jelenthet nekünk Ady, magyarsága, embersége, Isten-keresése, a legszentebb szerelemért való harca, magánya, a halállal való gyönyörűségesen félelmetes soksok dialógusa? „Ady ébresztett rá a költészet értelmére tizennégy éves koromban”- vallotta Pilinszky János. „Számomra döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modem magyar költő. Mint Baudelaire a franciáknál, ő az, aki Atlasz módjára megfordította hátán a régi világot, mondhatnám úgy is, a régi magyar világot. Ilyen tettre csak szuverén óriás vállalkozhatott. Hogy mások Európa modernebb törekvéseit közvetítették volna? Mit számít? Ady egy irodalomtörténeti pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a világot.” Szimbolizmusával, vallásos és szerelmi lírájával, létharc- és élet-halál verseivel, látomásszerű tájverseivel egy olyan világot alkotott, amelybe - legalábbis úgy tapasztalom - nem lehet kockázat nélkül belépni. Mert aki belép, és átadja magát költészetének, nem pillanatokra, hanem órákra, napokra, évekre - ehhez persze bátorság és őszinteség kell -: önmagával szembesül. Mint minden igazi művész, Ady sem „csak” válaszokat ad, hanem kérdez és kérdez, és kérdéseire kinek-kinek magának kell felelnie. Amint arra is, hogy miért nem enged el a világa. Talán mert Adynál titkokról zsoltárol az éj. Mert - kedves, visszatérő témája - a hold teli vagy csonka arcával megborzongat. A szerelmesek holdjával is találkozott, de a makulátlan égen sötét sorsok folyóit látja. Mert nála a nyáréjszaka is különös, és az élet bosszújával is mer számolni. Sírása, vágya, álma, akivel játszani is mer: az Isten - aki a Minden, és olykor a Nincsen Ady olyan utakon vezet hozzá, ahogyan soha senki nem tette. Vagy ott van a balján, vagy ünnepli az Úr érkezését. Hideg király országában sem járt még előtte ember, jó Csönd-herceggel járja az erdőt, hallja a napsugarak zúgását, s aki azt hiszi, a látható csak a realitás, annak borzongatóan szép képet fest: a lélek havas csúcsát, dalok szent hegyét, de lent a mélyben a búgó tárnák zaját. Szerelmek, nők, mátkák, vágyak és ölelések, remények, könnyek és a magány. S a halál pitvarába érkezés gyötrelme. Közel érzi magát a temetőhöz. Valósággá válnak félelmek, és megnyugvással töltenek el harmóniák. „Beszélgetés a szívemmel” - Ady világa a titkokat tudni vágyó lelkek világa, ahol a vers már nem is vers, hanem ajtó, saját lelkünk mélységeibe nyílik mögötte az út. Magához vonz, és nem enged, és jó, hogy nem enged, mert mindezekkel mindannyiunknak egyszer, őszintén és igazán, szembe kell nézni. * * * Már nagyon-nagyon régóta rabul ejtett, önkéntes és boldog foglya voltam a költészetének. így történt, hogy a kíváncsiság vagy a „genius loci”-val való találkozás nehezen megfogalmazható vágya egy januári délelőttön elvitt a pesti Belváros szívében található egykori, Csinszkával közös lakásába. Érmindszent, Zilált, Debrecen, Nagyvárad, Pest, Párizs, Csúcsa: mind őriz valamit lényéből - de akkor ez adatott: Ady első és egyetlen, Veres Pálné utcai, háromszobas, első emeleti lakása. 1917 novemberétől bő egy éven át, szanatóriumi haláláig élt e falak között. Családi bútorok, meghittség, melegség a „hotelszobák” - odaköl- tözésekor, negyvenévesen már halálos beteg - „lakójának”. Szeretett ott lakni, pedig akkor már nagyon sokat szenvedett. Agya, íróasztala, könyvespolca, széke, szalongamitúra. Küzdők, hogy átérezzem a hely atmoszféráját, ahol élt, ahol meg-megállt az ablaknál, számot vetett istenigazából élettel és halállal, ahol ajtókat nyitogatott, látogatóknak örült, elüldögélt, beszélgetett, kísértetei- vel harcolt, Bibliájába lapozott, betegágyon feküdt. A várt „katarzis” elmarad, mert Ady így nem található meg. A januári napfény beszűrődik az ablakon, és fénycsíkot vetít a falakra, a padlóra. Ezt a fényt ő is így látta, és pillanatokra talán megkönnyebbült. Az Érmindszentről indult fiatalember, aki negyvenkét évet kapott itt a földön, Ady Lőrinc és Pásztor Mária fia, Endre, érezhető, jelen van mégis, egy más síkon ugyan, de nagyon is valóságosan tovább él bennünk, mert minden titkok titkaként ránk hagyta, hogy az élet gyönyörűség, az Isten ajándéka, nem tehetünk mást, mint „Igen: élni, míg élünk, / Igen: ez a szabály”. Élni, örülni, akkor is, ha kín, ha fáj. November szülöttének talán legszépségesebb vallomása, hogy mindezért a legvégső szó, mégis, mindeneket tudva: „Köszönöm, köszönöm, köszönöm”.
