Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-02-04 / 5. szám
‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ 2007. február 4. *► 9 Kosztolányi Dezső Hajnali részegség Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam a munkát. Le is feküdtem. Am a gép az agyban zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, csak forgolódtam dühösen az ágyon, nem jött az álom. Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, százig olvasva s mérges altatókkal. Az, amit írtam, lázasan meredt rám. Izgatta szívem negyven cigarettám. Meg más egyéb is. A fekete. Minden. Hát fölkelek, nem bánom az egészet, sétálgatok szobámba le-föl, ingben, köröttem a családi fészek, a szájakon lágy, álombéli mézek s amint botorkálok itt, mint a részeg, az ablakon kinézek. Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? Te ismered a házam, s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom. Tárt otthonokba látsz az ablakon. Az emberek feldöntve és vakon vízszintesenfeküsznek s megforduló szemük kancsitva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk. Mellettük a cipőjük, a ruhájuk, soka szobába zárva, mint dobozba, melyet ébren szépítnek álmodozva, de - mondhatom - ha így reá meredhetsz, minden lakás olyan, akár a ketrec. Egy keltőóra átketyeg a csendből, sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl és az alvóra szól a harsány riasztó: „ébredj a valóra”. A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e vagy állat óla. De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, valami tiszta, fényes nagyszerűség, reszketve és szilárdul, mint a hűség. Az égbolt, egészen úgy, mint hajdanába rég volt, mint az anyám paplanja, az a kék folt, mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, s a csillagok lélekző lelke csöndesen ragyog a langyos őszi éjjelbe, mely a hideget előzi, kimondhatatlan messze s odaát, ők, akik nézték Hannibál hadát s most néznek engem, aki ide estem és állok egy ablakba, Budapesten. Én nem tudom, mi történt vélem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem s felém hajol az, amit eltemettem rég, agyerekkor. Olyan sokáig bámultam az égbolt gazdag csodáit, hogy márpirkadt is keleten s a szélben a csillagok szikrázva, észrevétlen meg-meglibegtek és távolba roppant fénycsóva lobbant, egy menyei kastély kapuja tárult, körötte láng gyűlt, valami rebbent, oszolni kezdett a vendégsereg fent, a hajnali homály mély árnyékai közé lengett a báléj, künn az előcsarnok fényárban úszott, a házigazda a lépcsőn búcsúzott, előkelő úr, az ég óriása, a bálterem hatalmas glóriása s mozgás, riadt csilingelés, csodás, halk női suttogás, mint amikor már vége van a bálnak s a kapusok kocsikért kiabálnak. Egy csipkefátyol látszott, amint a távol homályból gyémántosan aláfoly, egy messze kéklő, pazar belépő, melyet magára ölt egy drága, szép nő és rajt egy ékkő behintve fénnyel ezt a tiszta békét, a halovány ég túlvilági kékét, vagy tán egy angyal, aki szűzi szép mozdulattal csillogó fejékét hajába tűzi és az álomnál csendesebben egy arra ringó könnyücske hintó mélyébe lebben s tovább robog kacér mosollyal ebben, aztán amíg vad paripái futnak afarsangosan lángoló Tejutnak arany konfetti-záporába sok száz határ között, patkójukfölsziporkáz. Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-Jölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és most világolt föl értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes kőrútjain a végtelennek Virradtig maradtam így és csak bámultam addig. Egyszerre szóltam, hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb teneked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest éj s csak most tűnik szemedbe ez az estély? Ötven, jaj, ötven éve - szívem visszadöbben halottjaim is itt-ott, egyre többen már ötven éve tündököl fölöttem ez a sok élő, fényes égi szomszéd, ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét. Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam s mindezt megköszöntem. Nézd csak tudom, hogy nincsen mibe hinnem s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szívem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol van annak, kit nem lelek se most, se holtan. Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam, mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam. (m3) Kedves Gyerekek! ► Két hete indult kilencrészes sorozatunkban Görbefalva lakóival ismerkedhettetek meg. Minden részben találtok egy rejtvényt is. A helyes megfejtést küldjétek el szerkesztőségünk címére (Evangélikus Elet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.); a borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A megoldásokat egyben összegyűjtve is postára adhatjátok, jutalmul a végén ajándékcsomagot kaptok. Hallottatok már Görbefalváról? Nem? Ez egy nagyon piciny falucska - a főtéren körben összesen kilenc ház, a templom és a posta épülete áll. Amire nagyon büszkék a görbefalviak, az a szép templomuk, amelynek a harangja minden este dallammal búcsúztatja a lemenő napot. Emellett arra is büszkék az ott lakók, hogy mindegyiküknek olyan bibliai neve van, mint amilyen nevű emberek Jézussal is találkoztak, vagy valahogyan kötődtek hozzá. Az arra járó idegeneknek mindig mesélnek is róluk. 2. Görbefalva második házában János gazda lakik.- A keresztségben a János nevet kaptam - szokta mondogatni. - Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a mi Urunknak, Jézusnak a tizenkét tanítványa között is volt János. Ő volt a legkedvesebbje, és annyira szerette őt, hogy többször bízta meg olyan különleges feladattal, amelyre csak néhányukat választotta ki. Ám mégis annak örülök a legjobban, hogy Jézus követe is a János nevet kapta, amely azt jelenti: Isten kegyelme. Tudjátok, János szüleinek, Zakariás papnak és Erzsébetnek sokáig nem született gyermekük. Egy nap, amikor Zakariás szolgált a templomban, Gábriel angyal jelent meg előtte. Megígérte neki, hogy a felesége hamarosan egy János nevű fiút fog szülni. Mivel Zakariás csak vonakodva hitte ezt el, az angyal mindaddig némaságra ítélte őt, amíg valóban meg nem született a kisfiúk. A nyolcadik napon a szokás szerint körülmetélték az újszülöttet. Az emberek igen meglepődtek, amikor Erzsébet nem engedte, hogy az édesapja után Zakariásnak nevezzék a kisfiút. „Jánosnak hívják” - mondta. Megkérdezték az apát is, aki - mivel még mindig néma volt - kért egy táblát, és azt írta rá: „János a neve.” Ekkor megoldódott a nyelve, és hálát adott az Úrnak. János pedig felnőtt. Ezsaiás próféta már jóval előtte megjövendölte: eljön majd a Megváltó követe, aki elkészíti a Messiás útját. Kiáltó szó lesz ő a pusztában. S valóban. Keresztelő János a Jordán vizénél keresztelt, és megtérésre szólíGYERMEKVÁR tóttá föl az embereket. Folyton Jézusról beszélt nekik. Azt mondta: „Utánam jön, aki erősebb nálam, és én még arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva a saruja szíját megoldjam. Én vízzel kereszteltelek meg titeket, ő pedig Szentlélekkel fog megkeresztelni.” Húzzátok ki a János tarisznyáján levő betűkből az alábbi szavakat. Olvassátok össze a megmaradt betűket függőlegesen, vízszintesen vagy balról jobbra átlósan. (Egy betű több szóhoz is tartozhat.) Az így kapott szavak segítségével egészítsétek ki a hiányos mondatot. víz, Jordán, galamb, út, követ, rí, kő, úr, szó, bűn, láb, mi Friss levegő Már napok óta ott hevert. Lecsupaszítva. Dísztelen. A fa, amely egykor egy család nappaliját ékítette, rajta szaloncukor, égő és karácsonyfadísz. Ágnes többször is elhaladt a szemétté lett egykori szépség mellett. De ma, vasárnap délután, ebben a tavaszias télben lassított, volt ideje meg is állni mellette. „Holnap valószínűleg már nem lesz itt, elszállítja a kukásautó” - mélázott felette egy ideig, aztán továbbment. Ő már régóta nem állít karácsonyfát. Miért is tenné? Hiszen egyedül él. Nincs férje, nincsenek gyerekei, unokái. Akkor meg minek? Különben is sajnálta, hogy évről évre feleslegesen vágnak ki annyi örökzöldet, amelyek azután oly gyászosan végzik, mint az a fa is, amelyik mellett elhaladt. Azon tűnődött, hogy valahol már ő is ilyen. Mint az a lecsupaszított, dísztelen fa. Elhasználták az évek. Visszaemlékezett fiatal, lelkes önmagára, amikor még optimizmussal és derűvel tele vágott neki az életnek. Szerette a munkáját, a könyvtárosságot. Amikor csak tehette, beszélgetett az olvasókkal: „Hogy tetszett a legutóbb választott könyv?” - kérdezte, és egy rövid beszélgetés után igyekezett újabb érdekes olvasmányt ajánlani nekik. Mosolyt csalt az arcára az emlék még most, annyi év után is, ahogy felrémlett előtte egy név, egy arc, egy különleges kérés, amelyet nehéz volt teljesítenie. De nemcsak képek maradtak meg benne, hanem illatok is. Még ma is az orrában érzi hűséges barátai, a könyvek illatát. Minden új, a könyvtárba érkezett kiadványba beleszagolt, amikor leltározta, majd a helyére tette. Ez elmaradhatatlan, kedvenc rituáléja volt. Az élet azonban sajnos nem csak az örömöt adó könyvekről szólt. Volt ott még más is. Arca hirtelen elkomorult, homloka borússá vált, amikor továbbgondolta az életét. Először az édesapja lett beteg, őt kellett ápolnia. Nem sokkal azután édesanyja került kórházba, majd a temetőbe. Testvére nem lévén, egyedül maradt. Egyedül a könyveivel, elmélkedéseivel, meg nem valósult álmaival, a lassan közeledő öregséggel. Magányosan, mint az útszélre vetett, egykor szebb napokat látott karácsonyfa. De nem akart ezen szomorkodni. Hogy elhessegesse a komor gondolatokat, gyorsan elintézte a bevásárlást, sietett haza, mert érezte, segítségre van szüksége. És azt is tudta, hogy mint mindig, most is régi barátai, a könyvek segítségével leli majd meg a kiutat a bajból. Pontosabban egy könyv, a könyvek könyve által. Otthon levette a polcról a Bibliáját, és amikor találomra fellapozta, ezt olvasta: „Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott: újuljatok meg telketekben és elmétekben, öltsétekfél az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett." (Ef 4,22-24) Megújulni... Milyen jó is lenne! Vajon megújulhat-e még valaki az ő korában? Merhet-e még hinni az újban, a változásban? Itt tartott az elmélkedésben, amikor megszólalt a csengő. Kedves arcú, megnyerő külsejű fiatal lány állt az ajtóban. Megszeppenten kért elnézést a zavarásért. Olyan volt, mint egy riadt őzike. Kiderült, hogy nemrég költözött ide. „A szomszédasszonyomtól úgy tudom, hogy könyvtáros tetszett lenni” - mondta. „Ne haragudjon, de tudna nekem segíteni esetleg abban, hogy...” A következő két óra úgy szállt el, mint a gondolat. Az „őzikéről” kiderült, hogy Veronika Gabriellának hívják, most elsős az informatikus-könyvtáros szakon, és szorgalmasan készül a vizsgáira. Megbeszélték, hogy másnap újra átjön. Miután Ágnes bezárta mögötte az ajtót, kötényt kötött, és elkezdett pogácsát sütni, hiszen csak nem hagyhatja, hogy éhen maradjon a fiatal kollegina... Tele jókedvvel és tervekkel tért nyugovóra. Mikor lefekvéshez készülődött, arra eszmélt, hogy dudorászik. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert már nem is emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára ilyen virágos jó kedve. Ágyazás előtt hálát adott Istennek aznapi ajándékaiért, majd szélesre tárta az ablakot, és hagyta, hadd áradjon csak be a friss levegő, és lebegtesse a függönyt az az enyhe szellő, amely - legalábbis számára - az új kezdet és a megújulás ígéretét hordozta. H Gazdag Zsuzsanna HETI ÚTRAVALÓ Nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. (Dán 9,18) Hetvened hetében az Útmutató reggeli és heti igéi már böjt felé irányítják a figyelmünket, s igaz megtérésre hívnak. Mi már Jézus nevében könyöröghetünk Atyánkhoz; „Isten lélek, és akik őt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk” (Jn 4,24; LK). Bűnvalló imádsága közben Dániel kijelentést kapott Istentől a babilóniai fogság hetven évéről, a hetven hétről és a hét hétről, valamint a felkent megöléséről (lásd Dán 9,20-27). Hetvened vasárnapjától kezdve, hetven nap múltán, fehérvasárnap a feltámadt Jézusnak megvallhatja a hitre jutott Tamás: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28) S az ősegyház húsvétkor megkeresztelt tagjai ekkor veszik le fehér ruhájukat. De nekünk egy napot sem kell vámunk tétlenül, mert Istennél nincsen munkanélküliség! O ma is hív mindenkit, aki még nem szegődött el hozzá: „Menjetek ti is a szőlőbe, és ami jogos, megadom nektek" Isten kiszámíthatatlanul jóságos, irgalma s szeretete meghaladja az emberi értelmet, de szuverén Úr: ,£n pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked.” (Mt 20,4.14) „Mert itt megszűnik minden érdem, s egyedül Isten kegyelme dönt, hogy az elsőből esetleg utolsó, s az utolsóból első legyen” - írja Luther. Azonos jutalom, hervadhatatlan koszorú, örök üdvösség vár az Úr minden munkatársára. De önmagamat kell legyőznöm, hogy ne váljak méltatlanná Krisztus követésére a keresztény élet harcában, ezért „megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre” (iKor 9,27). A bűnös Zákeust is elhívta Jézus - pedig Zákeusnak jól jövedelmező „munkahelye” volt -, és üdvösséget adott neki: „Mert az Emberfa azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet." (Lk 19,10) Zákeus nem gondolta, hogy következménye is lesz annak, hogy ő csak látni szerette volna Jézust. „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” (Zsid 12,14) Az istentelenség egyik formája a hitehagyás; Ézsau nem találta meg a megtérés útját, mert lemondott az áldásról. Jézus azonosítja magát mindenkori tanítványaival, sőt azt mondja: „.. .aki engem fogad be, az azt fogadja be, aki elküldött engem." (Mt 10,40) Csodálatos lehetőség: Isten gyermekei lehetünk Jézusba vetett hitünk által! O az alap, s munkatársai mind erre az egy alapra építenek szolgálatuk, az ültetés és az öntözés során. De nem a Pálok és Apollósok a fontosak, „hanem csak Isten, aki a növekedést adja” (iKor 3,7)! Isten Fia a szolgálata kezdetén is megtisztította Atyja házát - ,A te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem.” (Jn 2,17) Ne feledjük, testünk a Szentlélek temploma! Megtisztíthatta-e már az Úr? Isten kiválasztott és elhívott bennünket munkásaiul, és ez nem a mi érdemünk! ,Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok" (iKor 1,30) Az Úrral dicsekedjünk, mert „elfogadtál és elhívtál, élő Jézus, Mesterünk” (EÉ 475,1)! ■ Garai András
