Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-11-11 / 45. szám
2 41 2007. november ii. FORRÁS 'Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ A legrövidebb út Az egyik, nagy népszerűségnek örvendő internetes portálon bóklászom. A lényege röviden: ismerősök kerestetnek. A dolog roppant egyszerű. Ha bejelölök valakit, és az illető valóban ismerősének tekint, visszajelöl. Ugyanez fordítva is működik: ha engem talál meg egy volt osztálytárs, egy régi, de az idő süllyesztőjében eltűnt barát, barátnő, és „megjelöl”, magam is megerősíthetem — miután megtekintettem az adatlapját -, hogy mi valóban ismerjük egymást. (Sok névazonosságból vagy -hasonlóságból ugyanis számtalan téves jelölés adódik, ezt azonban egy kattintással korrigálni lehet) A cél a rég nem látott ismerősök megtalálása, vagyis nem az ismerkedés, hanem az egymásra (rájismerés. Barátságok továbbépítése, régi, meglazult szálak összekötése, kapcsolatok felelevenítése. Sokan vetélkednek, ki tud több ismerőst Jelmutatni”. (Persze kérdés, hogy a nagy számok mögött milyen mély kötődések vannak.) A menürendszerben van egy ilyen lehetőség: Jegrövidebb út". Ez nagyon megtetszett nekem. Sokat ígérő! Ráklikkelek. Hányszor keressük a másikhoz az utat, hány kanyart és kerülőutat kell bejárnunk, amíg elérünk hozzá (ha elérünk...), és még így sem mindig sikerül szót érteni, közös nevezőre jutni egymással. A legrövidebb út ember és ember között, hát az kész csoda, ha tényleg működik... A lélek nagy ismerője, Tóth Árpád szerint e világmindenségben a leghosszabb, sőt legyőzhetetlenül nagy lehet az út Lélektől lélekig: „O, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, / Mint egymástól itt a földi szivek! / A Sziriusz van tőlem távolabb / Vagy egy- egy társam, jaj, ki mondja meg?” Egy-egy társunkhoz keressük tehát a legrövidebb utat - ez már-már a filozófia határvidéke, ha jobban belemélyedünk, nem más, mint maga az élet... Internet- nyelven azonban annyit jelent, hogy az általunk „kiszemelt” személy nagyon gyakran egy ismerősünk ismerőse (is), s a program kérésünkre kiírja a hozzá vezető legrövidebb utat. Állítólag öt, maximum hat lépésben gyakorlatilag bárkihez - számunkra teljesen idegen embertársainkhoz is! - el. lehet jutni, aki benne van a rendszerben. Ezt nem tudom megerősíteni, de gyanítom: igaz lehet. Az ember - kereső lény. Keresése pedig nem csupán e világra irányul: a természetfölötti iránti vágy ott él lelkünk mélyén, s kielégítetlen marad mindaddig, amíg rá nem lel arra, aki már régóta keresi, s aki az űrt egyedül betölteni képes tiszta, igaz, szent mindenhatóságával. Egy olyan útra asszociálhatunk, amelyre nap mint nap ráléphetünk, és rá kell lépnünk. Ez az út garantáltan a legrövidebb út. Egyetlen lépésből áll csupán, nincs is szükség többre, hiszen benne, az Útban, Krisztusban érhetjük el magát az Istent. S ez a lehetőség már több mint kétezer éve adott. Sokan nem hiszik, avagy határozottan tagadják, hogy ilyen út egyáltalán létezhet. Mások azt kétlik, hogy szükség van rá. Megint mások azonban rátalálnak, és tudják: nem ők voltak ennyire ügyesek, hanem valaki kinyitotta a szemüket, rávezette őket. Akadnak, akik számos hosszú, rossz, téves utat kipróbálnak - majdnem rámegy az életük -, mire megtalálják. Hogyan is fogalmazta meg József Attila? „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.” Azután az első ráismerés után persze sok-sok újabb lépés következik még, de az már más. Mert ott már vezetnek, és útközben sok ismerősre is szert tehetünk. Merjük hinni azt, tanuljunk meg bízni abban, ami értünk készült! Lépjünk rá az útra, a legrövidebbre, amely Istent és embert, de embert és embert is összeköt. Bár az ember elfordult Teremtőjétől, megtagadta az ismeretséget, ő, a mi Atyánk, ebbe nem nyugodott bele, s ahogyan ígérte, elkészítette a „legrövidebb utat" - magához. Ebben a hatalmas nagy rendszerben „minden rendszerek Gazdája" még mindig keresi az új és keresi a „rég nem látott” ismerősöket. ■ Kőháti Dóra SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN AZ UTOLSÓ ELŐTTIT MEGELŐZŐ VASÁRNAP - iThessz 4,13-18 ítéletnap - az örök élet reménységével Az egyházi esztendő utolsó három vasárnapjának elnevezése: ítélet, reménység és örök élet vasárnapja. Van jogosultsága ennek a megkülönböztetésnek, bár a három téma átfedi egymást. Egyikről sem lehet a másik kettőtől elvonatkoztatva szólni. Olyannyira nem, hogy a mai vasárnap - ítélet vasárnapja - epistolájából hiányzik az ítéletre való közvetlen utalás. Pál apostol igéje a megjelenése napjáig elhunyt híveket feltámasztó és az élőket velük együtt maga köré gyűjtő Krisztusra mutat. A vasárnap evangéliuma (Mt 24,15-28) azonban nem hagy kétséget afelől, hogy ítélet fogja sújtani az egész földet, mielőtt az Emberfia az ég felhőiben megjelenik, hogy a világ minden tájáról összegyűjtse övéit. Számukra ez a megmenekülést fogja jelenteni az addig soha nem látott szorongattatásból. Az evangéliumi ige kontextusába állítva Pál apostol mondanivalója sem érthető másképp. Az Úr dicsőséges második eljövetelének időpontja éppen azért nem számítható ki semmiféle számmisztika segítségével, mert bekövetkezésének nem számtani feltételei vannak. Egyedül attól függ, hogy a világon egyre inkább elhatalmasodó bűn törvényszerű következményei mikorra érnek ítéletté, más szóval mikorra idéznek elő olyan körülményeket, amelyek közt Krisztus tanítványai és követői már valóban erejükön felüli kísértéseknek és megpróbáltatásoknak lennének alávetve. Amikor Isten úgy látja, hogy valóban eljött a pillanat, amikor a földön már nem lehet keresztényként élni, akkor küldi el Krisztust, hogy övéit összegyűjtse és kimentse a föld végső pusztulását előidéző események szorongatásából. Pál szerint ez nemcsak az akkor élő hívők kiváltsága lesz, hanem a korábban elhunytak is részesülnek ebben a szaba- dításban. Ezért a Krisztushoz hűséges hívők úgy tekinthetnek az ítélet napja elé, mint a bűn szorongatásából való végső és teljes szabadulás örömteli napja elé. És akik e nap bekövetkezte előtt fejezik be földi életüket, azok sem szenvednek semmi hátrányt, ők is részesei lesznek az ekkor beteljesedő megváltásnak. Akár megérjük azt a napot, akár előtte ér véget életünk, ennek a napnak a reménysége mindenképpen a miénk lehet. Ez Pál szerint nem attól függ, hogy meddig élünk, hanem attól, hogy amíg élünk, hitben élünk-e. Egész pontosan attól, hogy hisszük-e, hogy „Jézus meghalt és feltámadt" (14. vers). Érthető, ha ezt hallva kételkedni kezdünk: biztos, hogy ez elég? Ha úgy értjük Pál apostol igéjét - mint ahogy sokan félreértik -, hogy az csupán Jézus halálának és feltámadásának történeti eseményként való elhivését követeli, akkor az ilyen „hit” valóban nem elegendő. Ez valóban csak idézőjelben nevezhető hitnek. Pál nem erre gondol, amikor kijelenti: „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt." Ez a hit sokkal több a nagypénteken és húsvétkor történtek elhivésénél. Luther helyesen magyarázza Pálnak ezeket a szavait, amikor azt mondja, hogy az apostol itt azokról beszél, akik „Krisztussal együtt haltak meg”, és „vele együtt az ő halálába plántáltattak”. Ezek pedig nem mások, mint akik „lélekben a bűnnek, testben a világnak és saját maguknak is meghalnak”. Luther szerint ez a keresztény ember mindennapi életprogramja. És ez nem teljesíthetetlen! Nem volt teljesíthetetlen Pál apostol korában, a keresztényüldöző, pogány Római Birodalomban, nem volt teljesíthetetlen Luther korában, amikor az igaz keresztényeket eretnekként üldözték, és még ma sem teljesíthetetlen! Mert ha az lenne, akkor Jézus már visszajött volna: Íriszen ő hűséges, állja a szavát, és nem engedi övéit erejükön felül kísérteni. Ezért amíg itt kell élnünk a világban, biztosak lehetünk benne: nem erőnket meghaladó elvárás, hogy valóban keresztényként éljünk. Nincs mentségünk, ha kibúvót keresünk! * Ha viszont komolyan vesszük az A VASÁRNAP IGÉJE apostol szavát, és naponta arra törekszünk, hogy azok közé tartozzunk, akik „lélekben a bűnnek, testben a világnak és saját maguknak is meghalnak”, akkor - miként Luther mondja - „hitünkben bizonyosak lehetünk afelől, hogy életre jutunk, amiképpen Krisztus is feltámadott a halálból és él. Mert (...) Krisztus az ő halálával megfojtotta a mi halálunkat és bűnünket. Ezért a feltámadásban és az életben is vele leszünk. Se bűn, se halál nem árthat tehát többé, mint ahogy neki sem. Nyomorult testünk bátortalanságára - mert testünk még fél a haláltól - ez a mi vigasztalásunk.” ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Mindenható örök Isten, aki kezedben tartod életünket, és halálunk óráját egyedül ismered! Emlékeztess a számadás közeledtére, és add, hogy győzelemmel harcoljuk meg a hit harcát, míg végül elnyerjük az élet koronáját az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mind-. örökkön-örökké. Ámen. Oratio cecumenica Mennyei Atyánk! Köszönjük igédet, amely által biztatsz és erősítesz minket, és amely szeretetedet hirdeti közöttünk. Köszönjük bátorításodat: add, hogy ne csüggedjünk akkor sem, amikor közelünkben arat a halál. Segíts bízni most hallott igédben, abban, hogy előhozod elhunyt szeretteinket Fiad által, s hogy a Krisztusban elhunytakkal együtt ragadtatunk el a dicsőségben visszatérő Úr fogadására. Őrizd meg, mindenható Istenünk, a teremtett világot és annak jó rendjét. Adj kedvező időjárást, hogy a természet ereje se egészségünkben, se földjeinkben, se otthonainkban, se más tulajdonunkban ne tegyen kárt. Adj békét és egyetértést az emberek között, hogy mi is erre törekedjünk, s így minél többen élhessünk viszály és szeretetlenség nélkül. Könyörgünk egyházunkért. Te tudod, milyen nehéz helyzetben vagyunk. Kérünk, támassz az emberekben jóindulatot a te néped iránt. Áldd meg gyülekezeteinket, hogy a fiatalok is szívesen hallgassák a te igédet, amely által jó életük lehet földi útjukon. Áldd meg hazánkat, népünket. Adj életkedvet és reménységet az embereknek, hogy szívesen hozzanak utódokat erre a világra, hogy el ne fogyjon magyar népünk. Kérünk, adj vezetőinknek bölcsességet, hogy istenfélelemmel és legjobb tudásuk szerint hozzanak olyan döntéseket, amelyekkel nemcsak a maguk kényelmét, hanem sok ember boldogulását szolgálják. Könyörgünk a rászorulókért, a szenvedőkért, az idősekért és a betegekért. Add, hogy nehéz körülményeiket ne csapásodként, haragod kitöltéseként éljék meg. Segíts nekik, hogy meglássák nyomorúságukban szerető, atyai hívásodat; add, hogy belássák: neked az a célod a nehézségeinkkel, hogy mind közelebb kerüljünk hozzád, míg végül kegyelmedből minden elhunyt testvérünkkel együtt elragadtatunk a dicsőségben visszatérő Úr fogadására, és így mindenkor az Úrral leszünk. Erre kérünk Fiad, Jézus Krisztus által. Ámen. AKI TITEKET HALLGAT... A perikópa ► A rovat olvasói az elmúlt hetekben elgondolkodhattak azon, hogy mit jelent az igehirdetés alapjául szolgáló textus vagy téma. Legutóbb a szentírási textus alapján elhangzó prédikáció jellemzőit vettük sorra. De milyen bibliai szakasz kerül az igehirdető és az igehallgató elé? Amikor Jézus földi működése kezdetén a názáreti zsinagógában felolvasott a próféta iratából egy szakaszt, az előtte olvasó a saját része után bizonyára továbbhajtotta a tekercset. A Jézust követő olvasó is minden valószínűség szerint csupán addig tekert, amíg a következő szakaszhoz ért. Ma, amikor a könyvet lapozzuk, a számítógépes szövegekbe pedig ott „ugrunk” bele, ahol nekünk tetszik, ne feledjük, hogy a tekercsekből való olvasás folyamatos volt. A liturgiatörténet arról tanúskodik, hogy az első keresztény gyülekezetek a folyamatos igeolvasást gyakorolták (lectio continua), azaz egy-egy szent iratot szakaszról szakaszra, fejezetről fejezetre olvastak és magyaráztak. Hogy mekkora szakaszok kerültek sorra, azt nem tudhatjuk. Ezután alakult ki az a szokás, hogy egynémely - kevésbé fontosnak tűnő - szakaszt átugrottak, kihagytak úgy, hogy az összefüggéseket ne zavaiják meg. Ez nem változtatott a lényegen, a közösség folyamatában ismerte meg a szent iratot. Csak később terjedt el az a gyakorlat, hogy egy-egy bibliai szakaszt kiemeltek a szövegkörnyezetből (lectio selecta), azt olvasták fel, és az szolgált az igehirdetés alapigéjeként. A perikópa kifejezés kiemelést, kivágást, körülvágást jelent. Bár hazánkban ma is vannak olyan alkalmak (például bibliaóra, igehirdetés- sorozat), amelyeken folyamatosan olvassák a Biblia valamely könyvét (református gyülekezetekben sok helyen ez a természetes gyakorlat), a magyar evan- gélikusság az istentiszteleteken a perikó- parend alapján olvassa, hallgatja az igét vasárnapról vasárnapra. A kereszténység első évezredében a különböző liturgiacsaládokban más és más olvasmányrend alakult ki. A liturgiatörténet érdekes része a perikópatör- ténet. Luther maga is kritizálta és formálta a korábbi perikóparendeket, s olyan szakaszokkal egészítette ki őket, amelyek a keresztény hit legfontosabb mondanivalóit hordozták. A perikópa szerinti igeválasztás rendjének kialakulása összefügg az egyházi esztendő egész rendszerének kifinomult megformálásával. Minden ünnepnek (vasár- és ünnepnapnak) megvan a maga ószövetségi, újszövetségi és evangéliumi igéje. Ezt az ősi rendet nevezzük óegyházi perikópának. Ehhez kapcsolódva alakultak ki evangélikus területen az egyes egyházakban a helyi perikópa- rendek. Egyházunk 1963 óta egységes rendet használ, ezt az anyagot (is) átvette az új Liturgikus könyv. Ebben négy sorozat szerepel: az óegyházi perikópák mellé Profile Károly professzor A, B, C sorozatot készített. Ezeket passiósorozat, illetve zsoltárkiegészítés bővíti. Egyházunk vezetői évenként előre meghatározzák, hogy melyik sorozatból melyik igeszakasz az olvasmány, és melyik az igehirdetés alapigéje. A rend szerint ha evangéliumról szól a prédikáció, akkor vagy ószövetségi, vagy episto- lai szakasz az olvasmány; ha ószövetségi rész az igehirdetés alapja, akkor a másik kettő a lekció - és ennek megfelelően alakul a harmadik variáció is. Új isten- tiszteleti rendünk arra bátorít, hogy az alapigén kívül mindkét lekciót olvassuk IGE+HIRDETŐ fel. A háromféle textus cserélődik az egyházi év egy-egy fordulópontjánál. (A rend néhány éve a bibliaolvasó Útmutatóban is megtalálható.) Miért jó a perikóparend, és miért szeretjük? A válasz egyszerű. Míg a folyamatos olvasás esetén mindig csak egy könyvvel foglalkozhatunk, addig a perikóparend segít egyfajta keresztmetszet-látásmódot kialakítani s így a teljes Szentírás összefüggésében gondolkodni. Ez azt is jelenti, hogy megtapasztaljuk, mennyire egymásra épülnek prófétai mondatok, evangéliumi események és apostoli kijelentések. Megfigyelhetjük az egyházi esztendő egy-egy szakaszának üdvösségtörténeti ívét is. Megérthetjük, hogy miből mi következik, mi mivel függ össze. S még egy lényeges szempont: ha egyházunk egységes olvasmányrendet, pe- rikóparendet használ, az megjeleníti a közösség összetartozását, egységét is. Nem csupán az igehirdetők készülhetnek közösen, egymást segítve, de egyugyanazon ige köré gyűlnek szerte az országban evangélikus testvéreink is. Széteső világunkban, széthúzó társadalmunkban ez is jellé válhat - befelé és kifelé egyaránt. ■ Hafenscher Károly (ifj.)
