Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-10-21 / 42. szám
2 1007- október 21. ÉLŐ VÍZ A bőkezűség jóleső melege Tapasztaltad valaha, hogy olyannyira mélyen érintett, amikor egy megindító történetet hallottál valakiről, aki szükséget szenved, vagy egy szervezettől sürgető kérés érkezett hozzád, hogy azonnal tudtad, valahogyan segítened kell? Ha ennek a késztetésnek a nyomán tettél is valamit, valószínűleg jóleső melegség, boldogító bizonyosság töltött el. Annak bizonyossága, hogy jót cselekedtél. A tudósok mostanság fedezik fel, hogy ez a „meleghullám" („warm glow”, ahogy ezt az érzést elnevezték) mélyen az idegeinkben gyökerezik. Nemrég vezércikk jelent meg az egyik újságban A bőkezűség boldogító melegségérzete nem a képzelet szüleménye címmel, amelyben tudósok és pszichológusok egy csoportja tette közzé az egyik jelentős egyetemen született felfedezését. E szerint az adakozás agyunknak az örömmel, élvezetekkel kapcsolatos részét aktiválja. A következtetésre egy kísérlet eredményei alapján jutottak. A kísérleti személyek - nők - pénzt kaptak a kutatóktól azzal az utasítással, hogy osszák szét a szükséget szenvedők között. Voltak, akik önként is adtak volna, mások csak a kísérlet kedvéért tették meg. A kutatók megfigyelték, hogy a résztvevők önzetlensége agyuknak azt a részét aktiválta - még akkor is, ha az adakozás nem önként történt -, amely az élvezetekért is felel. Talán ezért is mondja jézus az Újszövetségben híres mondását: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni." (ApCsel 20,35) Amikor adunk, valamit kapunk mi magunk is. A Biblia gyakran beszél a bőkezűség erényéről. Noha az anyagi javakból egyeseknek több, másoknak kevesebb van, mindnyájan megoszthatjuk másokkal, amivel rendelkezünk. Például a Példabeszédek könyvében ezt találjuk: „Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd! Ha van mit adnod, ne mondd embertársadnak: menj el, jöjj holnap, majd akkor adok!" (3,27-28) Talán a Péld 11,24 is erre az adakozás okozta jóleső melegségre utal, amikor azt mondja: „Van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szűkén méri a járandóságot, mégis ínségbe jut. Az ajándékozó bővelkedik..." Péld 22,9 pedig ezt tanítja: „A jóságos tekintetű ember áldott lesz, mert ad kenyeréből a nincstelennek." Nem érthetjük Isten minden útját, de ha ő azt mondja, hogy „áldott lesz", én hiszek neki. Az áldás része az a jó érzés, az a tudat is, hogy Isten felhasznált bennünket arra, hogy valaki más szükségeit betöltse. Az üzleti életben számos lehetőség kínálkozik a bőkezűségre: segíthetünk rászoruló alkalmazottainkon, adakozhatunk helyi jótékonysági célokra, vagy más módon adhatunk a közességnek, amelyhez tartozunk. Ha sáfári felelősséged van a szervezetben, ahol dolgozol, keresd az alkalmat, hogy másokat is hozzásegíts, hogy megérezzék a bőkezűség melegét. Vannak vállalkozások, amelyek például megengedik alkalmazottaiknak, hogy idejük bizonyos részét jótékonysági munkával töltsék, vagy támogatják, hogy jótékonysági akciókban vegyenek részt. Ha bármikor kétségeid támadnak, amikor adnod kellene valakinek, gondolj arra, hogy Isten meg fog áldani, és cserébe megtapasztalod majd á bőkezűség jóleső melegét is. ■ RickBoxx (Forrás: Monday Manna) SEMPER REFORMANDA „Ha bűneid miatt szenvedsz, örvendezz, hogy megtisztít tőlük Isten!” M Luther Márton: Tizennégy vigasztaló kép megfáradtaknak és megterhelteknek (Virág Jenő fordítása) FORRÁS SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP - Mt 22,1-14 'Evangélikus ÉletS Kitüntető Ha valaki otthonába hív, vagy meghitt ünnepségre küld meghívót, személyünk megbecsülését jelzi. Ha örömlakomára érkezik invitálás, a meghívó kellemes órát kíván nekünk szerezni. A terített asztal öröme, a jó társaság, a beszélgetés lehetősége sokszoros ajándék. Ha a meghívó nagy tekintélyű személyiség, még inkább megtisztelve érezhetjük magunkat. Jézus gyakran részt vett örömlakomán, gondoljunk csak a kánai menyegzőre vagy a Mária és Márta házában töltött órákra, illetve Zákeus otthonának felkeresésére. Példázataiban pedig gyakran hasonlította Isten országát az asztal körül örvendező nép együttlétéhez. Valójában egész küldetése a nekünk szóló meghívó átadása, örömlakomára biztatás. Hiszen az Istennel való élet, a vele való közösség a legnagyobb öröm, a legnagyobb ajándék. Mégis milyen különös, hogy a kitüntető meghívást gyakran visszautasítják. Jézus kortársai, a farizeusok is úgy vélték, előbb el kell végezni a mindennapi munkát, meg kell kötni az üzleti szerződéseket, intézni kell a család ügyes-bajos ügyeit, szórakozni is kell és kikapcsolódni, s majd egyszer elfogadjuk a meghívást. De az ünnepi asztalt egyszer terítik meg, ez a meghívás konkrét, egyszeri alkalomra szól. Ki tudja, lesz-e következő? Az alkalmakat áron is megvegyétek, mert a lehetőségek gyakran kimerülnek vagy éppen elmúlnak... A barátságos kifogásokat olykor ellenséges indulattal teli megjegyzések követik. A példázatban ez a meghívást közvetítő küldöncök bántalmazásába torkollott. S akkor a meghívót küldő király arra utasította szolgáit, hogy a ke- resztutakról hívják be a „jókat és gonoszokat” egyaránt. Isten munkáját ugyanis nem lehet meghiúsítani. Ha ő egyszer elhatározza, hogy ünnepet készít hajlékában, akkor emberi elfoglaltság, rosszindulat vagy közöny nem tud útjába állni szándéka megvalósításának. Amint napját felhozza jókra s gonoszokra, akként közvetíti meghívását minden rendű-rangú embernek, minden belső indulattól függetlenül. S talán éppen ez a nagyvonalú vendégszeretet ejti gondolkodóba azokat, akik ünnepi asztalánál mégis helyet foglalhatnak, és az öröm, a Gazdával való együttlét részeseivé válhatnak. Pár éve a kanadai Montrealban járhattunk feleségemmel. Egyik magyar protestáns gyülekezetünk havonta rendez úgynevezett missziói vacsorákat. Az utcáról hívják a hajléktalanokat, az éhezőket, a sorsuknak kiszolgáltatottakat. Mi vendégként vettünk részt ilyen alkalmakon. Megrendítő látvány volt. Kitűnő ételek, magyaros ízek, magányos emberek egymás mellett, meleg teremben, s hallgatták az evangéliumot. Jézus őket is hívja, megbecsüli és szereti. Nagyvárosainkban egyre nagyobb meghívás A VASÁRNAP IGÉJE igény jelentkezik a terített asztal melegére, az egyház hívogató nyitottságára, mert az eredeti címzettek eldobják a meghívó borítékár.'.. A menyegzői ruha hiánya egy új példázat gondolatait ébreszti bennünk. írás- magyarázók sokat törték a fejüket, mit is jelenthet ez a kép, ez a sajátos metafora. Talán a meghívó semmibevételét, talán az elengedhetetlen előkészület hiányát vagy a szeretet deficitjét, esetleg a Szentlélek kérésének elmulasztását, a jó cselekedetek hiányát; vagy mint Luther gondolta, a Krisztus felöltésének hiányát? A korra vonatkozó ismeretek birtokában méltán állíthatjuk, hogy egy egyszerű és tiszta vasalt ruhában való megjelenés elegendőnek bizonyult a legmagasabb rangú összejövetelen való részvételre. Napjaink írásmagyarázói egyetértenek abban, hogy a menyegzői ruha az új létformát szimbolizálja. Vagyis aki Isten országának vendége kíván lenni, annak késznek és nyitottnak kell lennie arra a változásra, amelyet a meghívó házigazda kínál neki. Mert lehet ülni az asztal mellett, s fogyasztani is szabad, de jaj, ha a lelkünk, gondolkozásunk a régi és érintetlen marad. De lehet megújult lélekkel felkelni az asztal mellől, mint akik bizonyossá váltak abban, hogy a legnagyobb kiváltság a jóságos Király, a Mindenható vendégének lenni. Vele élni, vele ünnepelni s vele közösségben maradni. így lehetünk bizonyosak abban, hogy nemcsak meghívottak, de választottjai is vagyunk. Kosztolányi Dezső, a bukdácsolva is hinni akaróba keresve-kutatva is Istenben bízni akaró 20. századi költő írja Hajnali részegség című versében: „Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.” Hív a harang, téged hív. Szól az orgona, érted szól. Áll a kereszt, érted állították. Terítve az asztal, neked készítették. Ünnepre invitálnak sok egyhangú hétköznapból, gyötrő, idegesítő ügyek aktái mögül, hogy észrevedd, Isten akar veled egy asztalhoz telepedni, veled beszélgetni, téged hallgatni. Van-e ennél nagyobb ünnep a világon? ■ D. Szebik Imre Imádkozzunk! Urunk, aki nem szűnsz meg szólítani minket, nyisd meg fülünket és szívünket hívásod meghallásdra. Add, hogy készek legyünk az új lét és új gondolkodás, új érték és új mérték elfogadására. Amen. Oratio oecumenica Örök Isten, mennyei Atyánk! Jó nekünk itt lennünk és előtted megállnunk. Jó azt látni, hogy nem intézkedsz rólunk nélkülünk, hanem amit értünk véghezvittél, azzal felénk fordulsz, hogy ne maradjunk magunkra, és hívsz, hogy veled legyünk. Köszönjük, hogy nem vársz, míg magunk eltalálunk ahhoz, amit készítettél nekünk, hanem hívogatsz, vezetsz a te hűséges szereteteddel, és veled lehetünk mint vendégek a lakodalmat tartó király házában, felszabadultan és örömben. Atyánk, ma együtt emlékezünk a forradalom neves és névtelen hőseire, valamint kegyelmedre, amellyel a történelem viharai közt is megtartottad hazánkat, maAKI TITEKET HALLGAT... gyár népünket. Nem hagytál elveszni, hanem újra és újra felemeltél és a szabadság útjára'állítottál minket. Jó, hogy nem lehet téged a múltba bezárni, mert tudjuk, ismerjük ígéreteidet, naponként érezzük jelenlétedet. S amit ma cselekszel, az mindig felülmúlja a tegnapot, mert a te lényed meglepetés, szeretet, megváltás. Köszönjük, hogy irgalmadnak, szeretetednek, ajándékaidnak olyan áradása kezdődhet ma is életünkben, amilyet korábban nem is reméltünk. Szeretnénk ezért hitben követni téged, hogy hiábavalóvá ne legyen életünk, hanem a te Fiadért, Jézus Krisztusért megváltott gyermekeid lehessünk, hogy az ő halálának és feltámadásának ereje megragadjon, áthasson, mozgasson és éltessen bennünket. Formálj bennünket életújító szereteteddel, hogy életünk, szavaink, cselekedeteink félreérthetetlenül tegyenek bizonyságot arról, hogy hozzád tartozunk. Te magad szólj és cselekedj általunk. Add, hogy áldásod továbbáradhasson rajtunk szeretteinkre közelben és távolban, a reánk bízottakra, betegekre, gyászolókra, egyedül lévőkre, özvegyekre és árvákra. Vezesd gyülekezetünket, egyházunkat, népünket, hogy minden szolgálatunk a te dicsőségedre lehessen Jézus Krisztusért, a mi Urunkért és Megváltónkért! Ámen. A narratív igehirdetés ► Sorozatunkban többféle igehirdetés-típusról esett már szó. Személyhez is kötődik, igehirdetési iskolákhoz is kapcsolódik, s bizonyára egyetlen igehirdető pályája alatt is változik, váltakozik, hogy ki milyen formát, típust, metódust választ akkor, amikor Isten szavát szólaltatja meg. Jelen cikkünk írója a narratív igehirdetésről vall az olvasónak. Kiváló folytatása ez a Szto- rizunk vagy illusztrálunk? című korábbi írásunknak. (H. K.J Posztnarratív korban élünk. Közösségi életünkből eltűnőben vannak a történetek. Mesélő szülők és nagyszülők helyett sokcsatornás televízió és a számítógép neveli (?) az új évezred gyermekeit. Ki emlékszik már a hosszú téli estéken tengerihántás közberíelbeszélt történetekre? Az egyházi életben is kevés teret kapnak a történetek, legfeljebb gyermekbibliakörökben kerülhet rájuk sor. A teológiai megfogalmazások mind bonyolultabbak lettek. Pedig ez nem volt mindig így. A keleti ember életeleme a mesélés, a történetmondás. Az arab világban az Ezeregyéjszaka meséire gondolhatunk, zsidó környezetben pedig a rabbik elbeszéléseire. Csak egy példa erre. Megkértek egyszer egy rabbit, akinek a nagyapja a híres elbeszélőnek, Baal Sémnek a tanítványa volt, hogy meséljen el egy történetet. Ő ezt mondta: „Történeteket úgy kell elbeszélni, hogy segítsünk velük az embereknek. A nagyapám béna volt. Egyszer megkérték, hogy beszéljen tanítójáról. És akkor ő elmondta, hogyan szokott a szent Baal Sém ima közben szökellni és táncolni. A nagyapám ott állt és beszélt, és a történet annyira magával ragadta, hogy egyszer csak ő maga is szökdécselt és táncolt, ahogy mestere is tette. Mesélés közben kigyógyult bénaságából. Így kell a történeteket elmondani.” A Szentírás tele van színesnél színesebb elbeszélésekkel. Ezek is terapikus, gyógyító történetek. A bibliai szerzők elbeszélésekbe ágyazva közvetítették a kinyilatkoztatás titkát. „És mondd el fiaidnak azon a napon: amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett velünk, amikor kijöttünk EgyipIGE + H1RDET Ő tómból.” (2MÓZ 13,8) Jézus is a példázatokat tartotta a leghatékonyabb formának. Ezek a parabolák pedig a legegyszerűbb hallgatók számára is érthető, őket mintegy a történet részévé avató színes elbeszélések voltak. A rabbi fenti példájához képest azonban óriási a különbség: ebben az esetben nem az elbeszélő, hanem a hallgató gyógyul. Példázataiban Jézus egészen hétköznapi történetek segítségével tudott Istenről beszélni. A profán segítségével volt képes megragadni a szentet. Az ősegyház azonban lassan mintha elfelejtette volna a hitnek ezjt a természetes anyanyelvét. Egyre elvontabb, spekulatívabb lett a tanítás. A történeteket felváltották a dogmák. Pedig a hitéletben ma is lenne helyük a történeteknek. Luther is felismerte ezt, amikor arról írt, hogy amíg az igehirdető a megigazulásról prédikál, addig alszik és horkol a nép. Amikor azonban történetekbe és példázatokba kezd, akkor mindenki hegyezi a fülét. Az igehirdetést színezhetik illusztrációk, gyakorlati példák. Az úgynevezett narratív igehirdetésben azonban ennél többről van szó: ott mindvégig történetek hangoznak el, amelyekbe a hallgató beleéli magát, sőt a következtetéseket is magának kell levonnia. Ez a forma természetesen ugyanúgy megköveteli az alapos készülést az igehirdetőtől, mint a hagyományos prédikációk. Mivel az elbeszélések akár irodalmi igényűek is lehetnek, a készülésre és kidolgozásra fordított idő ebben az esetben talán még több is. Itt is megkerülhetetlen az alapos exegézis. Jó történeteket találni az képes, aki pontosan tisztában van az alapige üzenetével. A formák különbözőek. Lehet a bibliai történetet mindennapos módon elmondani, de lehet a hétköznapit is bibliai szellemben. A cél minden esetben ugyanaz: a hitébresztés. Talán ma is megeshet, hogy mind a történet elmon- dója, mind a hallgatója kigyógyul bénaságából. Kelj fel és járj - így szól az Úr. ■ Fabiny Tamás LAPUNK OLVASHATÓ A VILÁGHÁLÓN IS A WWW.EVELET.HU CÍMEN.
