Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-10-14 / 41. szám

EVANGÉLIKUS ÉLET 3 "Evangélikus ÉletS 2007. október 14. Országos evangélizáció a Deák téren ◄I Folytatás az 1. oldalról Két - országosan ismert - sze­mélyiség tanúságtétele is el­hangzott, ezek a Híd magazin decemberi számában lesznek majd olvashatók. Budai Ilona Mágyar Örökség és Széchenyi- díjas népdalénekes tanúságtéte­le énekben és .szóban csendült fel. Emlékezetes találkozásokat idézett fel olyanokkal, akik a másik ember, a nyelv vagy a ha­za iránti szeretetről, valamint a hitről és megvallásáról tanítot­ták egy-egy bölcs gondolat megfogalmazásával. Dr. Csókay András idegsebész egyenesen a műtőből érkezett a Deák térre, s vallomását egy je­zsuita atyától való idézettel kezdte: „Nincsen más út: nyomni kell ezerrel az evangéliumot!” Ennek hétköznapi gyakorlata sokkal komolyabb kihívást je­lent, mint egy nagy tömeg előtt tartott előadás, de az orvos saját tapasztalatai alapján megfogal­mazott konkrét tanácsai között ki-ki találhatott megszívlelhetőt. Csorba István vezetésével teoló­gushallgatók erősítették az ének­lést, melynek során ifjúsági és énekeskönyvbeli énekek egy­aránt felhangoztak. Voltak a jelenlévők között olyanok, akik a szünetekben fél­revonultak egy-egy lelkésszel lel­kigondozói beszélgetésre, mert az evangélizáció olyan alkalom, amikor a gyógyulni vágyó, meg­terhelt lélek segítséget is kérhet. Két konkrét imakérés is érke­zett. Szeverényi János egy „nyu­gati” kérést tolmácsolt, amely egy házas hétvége résztvevőiért szólt, Gáncs Péter pedig kelet felé mutatott, ahol - ugyanazon a hétvégén - együtt szolgált szlovák püspöktársával. Ez utóbbi azért hangsúlyos, mert a politikai konfliktusok idősza­kában különösen is fontos az egyháznak bizonyságot tennie a közös útról, a közös mennyei Atyáról. ■ H.E. ► A Deák téri országos evangélizáción jelen lévők bibliakö­rökben mondhatták el, pontosan mit is jelent számukra az, hogy Jézus az út, az igazság és az élet. A krónikás több cso­port végiglátogatása után ad közre néhányat a személyes vallomások közül. „Olvastam egy református lelkészről, aki elutazott Keletre, és egy beduint kért meg, hogy vezesse át a sivatagon. Ott aztán nagyon kétségbeesett, hiszen nyoma sem volt sehol az útnak. A vezetője azonban így szólt hozzá: »Ne nézelődjön, hiszen én vagyok az út!« Ha egy beduin ott a homoktengerben út lehetett, akkor mennyivel inkább az Jézus Krisztus, hiszen az életünk kizárólag a vele való személyes kapcsolattól függ.” „Sok ajándékban, betegségben és félrelépésben volt részem életem során. A harmadik - nagyon súlyos - betegségem után fogadtam meg: soha többé nem engedem el a kezét.” „Annyira örülök annak, hogy az Úr sok-sok világos útjelző táblát ad - gondolok például a boldogmondásokra vagy az evangélium­ban található számos konkrét tanácsra.” „Azt se felejtsük el, hogy Jézus nem csupán irányba állít, hanem követésre hív!” „Kérdezem mindannyiunktól: tényleg Jézus az Ura az életünknek? Bevallom, hiába vagyok lelkész, néha hullámvölgyeket járok meg én is. Előfordult már, hogy közelebb segítettem valakit Krisztus­hoz, de közben küszködtem kérdésekkel, és felkiáltottam: »Uram, nem értelek!«” „Köszönöm a lelkésznő őszinte szavait. Eddig mindenkitől azt hallottam, hogy mióta megtért, milyen csodálatos az élete, én vi­szont olykor azért gyötrődöm, mert bár hitem szerint Krisztussal járok, van, amikor összetört edénynek érzem magam. Most meg­értettem, hogy a hívő életében is lehetnek mélypontok.” „Sokan szomorúan tapasztaljuk, hogy akiket a legjobban szere­tünk, nem akarnak velünk jönni és Krisztussal járni. Mégsem sza­bad róluk lemondani, sőt tudnunk kell, hogy Isten akkor is tereli a világot, ha nem látjuk. Hiszen az ember rendetlenkedni is csak az Isten rendjén belül képes.” ■ Lejegyezte: Hulej Enikő tm Egy közös ünnep üzenete Lelkésziktatás és parókiaszentelés Tótkomlóson ► Kettős ünnepre gyülekez­tek a tótkomlósí evangéli­kusok október 6-án: ekkor iktatta be hivatalába Ribár János, a Nyugat-Békési Egy­házmegye esperese Szpisák ^Attilát, a gyülekezet megvá­lasztott lelkészét, és ekkor került sor a felújított paró­kia újraszentelésére is. Az ünnepi istentisztelet igehir­detői szolgálatára nemcsak Gáncs Pétert, a Déli Egyház- kerület püspökét hívták meg a tótkomlósiak, hanem Mi­los Klátikot, a Szlovákiai Evan­gélikus Egyház egyetemes püspökét is. A gyülekezetben egy évig helyet­tes lelkészként szolgált Németh Zoltán megpályázta és el is nyerte a pécsi egyházközség parókusi hozták hitüket, amely segítette őket abban, hogy meg tudják művelni az itteni földeket, és vi­rágzó kultúrát, közösségeket tud­janak létrehozni. Ez ma az itt élők számára a legfontosabb örökség: ragaszkodás az egyházhoz és a Jézus Krisztusban való hithez. Klárik püspök azt kívánta Szpi­sák Attilának, hogy Isten áldásá­val tudja végezni szolgálatát, őriz­ze a hitet és az ősök örökségét, vi­gye és építse tovább azt a hagyo­mányt, amely nemcsak az itteni lakosság folklórját, hanem min­dennapi életét is meghatározza. Gáncs Péter püspök azt hang­súlyozta, hogy egy ilyen ünnep ajándék az egyház életében. Ar­ra kérte a tótkomlósiakat, hogy Istentől kapott ajándékként fo­gadják az új lelkészt. Szpisák Attilához is azzal a reménység­gel fordult, hogy úgy fogja érez­ni, értékes kincseket bíz rá az rozottan kifejezte abbeli remé­nyét, hogy ez az ünnep világos üzenet lesz a politikusoknak arra vonatkozóan, hogy a szlovákok és a magyarok békés együttélésre törekednek, és a nacionalista vil­longásokat, etnikai feszültsége­ket soha nem az együtt élő nem­zetiségek, hanem a politikusok generálják. Az ünnepi közgyűlést Bobomé Tuska Erzsébet, a Tótkomlósi Evan­gélikus Egyházközség felügyelője nyitotta meg, és elsőként köszön­tötte az újonnan beiktatott lel­készt. Radosné Lengyel Anna kerüle­ti és Koszorús Oszkár egyházmegyei felügyelő köszöntő szavai után Sztakó József polgármester üdvö­zölte a település új pásztorát, majd Németh Zoltán mondta el lelkész testvérének nemcsak az üdvözlés, hanem a köszönet szavait is, ami­ért Szpisák Attila egykori pécsi lel­kipásztorként olyan „lelki kapasz­állását, így új lelkészt kellett talál­ni a megüresedett tótkomlósi helyre. Szpisák Attila személyé­ben - hosszú idő után - újra olyan lelkésze van a gyülekezet­nek, aki szlovák nyelven is tud tartani istentiszteleteket, közös­ségi alkalmakat. Elsőként Milos Klátik püspök hirdette Isten igéjét iKir 21,1-4 alapján. Rámutatott, hogy a két­százhatvan éve Békés megyébe érkező szlovák ősök magukkal egyház Ura. Kétezer evangéli­kus él a községben, s emellett egy óvoda és egy szeretetotthon lelki vezetése is rábízatik az egy­házközség új pásztorára. A Déli Egyházkerület lelkészi vezetője azt is ajándékként élte meg, hogy együtt ünnepelhet püspök testvérével, Milos Klárik­kal ezen a napon, akivel régi is­meretség köti össze: gyülekezeti lelkész koruk óta ápolnak baráti kapcsolatokat. Gáncs Péter hatá­kodókat helyezett el” a közösség­ben, amelyek ma is biztonságot nyújtanak a lelkészi munkában. A közgyűlést követően a gyü­lekezet átvonult a szomszédos parókia udvarára, ahol Gáncs Pé­ter felavatta a kívül-belül meg­újult lelkészlakást. A szlovákok és magyarok közös ünnepe a Szlovák Két Tanítási Nyelvű Ál­talános Iskolában rendezett álló­fogadással ért véget. ■ P.G. A lineárisan múló idő tagolja éle­tünket, függünk tőle, meghatá­rozza ittlétünk mikéntjét, szigo-. rú, áthághatatlan keretet szabva. Az idő múltának monoton egyhangúságát, a napok, hetek, évek egybefolyó sorozatát az teszi elviselhetővé, hogy nem minden nap, nem minden időintervallum egy­forma. Vannak hétköznapok, és vannak ünnepek. Az ünnepek megtartása embe­ri életünkből, közösségi létünkből faka­dó elemi igény. Igény az együttlétre, a teljességre, valami jóra, szépre, feleme­lőre, valami olyanra, ami kiemeli, meg­tisztítja, kiragadja életünket a hétközna­pok szürkeségéből, az egyhangúság ká­bulatából, a sziszifuszi küzdelmek hiá­bavalóságából. Az Új Magyar Szó című romániai or­szágos napilap október 5-i számából ér­tesültem Jánosi Katalinnak, Nagy Imre egy­kori miniszterelnök unokájának értel­mes kezdeményezéséről: előzetes egyez­tető találkozóra hívta meg az Ország- gyűlés elnök asszonyát, alelnökeit, vala­mint a pártok frakcióvezetőit/Jelképes helyen, a Nagy Imre-emlékházban jött létre a szokatlan találkozó, melyen Jáno­si arra kérte a pártok képviselőit, tegye­nek meg mindent azért, hogy az október 23-i ünnep ne váljon a kicsinyes politikai indulatok uralta csatatérré, legyen ez hosszú idő után végre méltó és közös ünnepük a magyaroknak. Még egy éve sincs, hogy a Kárpát-me­dencei és az anyaországi média követen­Méltó ünneplés együtt? dő példaként említette, ahogyan az erdé­lyi magyarok közösen, szépen és méltó­ságteljesen emlékeznek meg nemzeti ünnepeinkről. Amit akkor az anyaor­szágban láttunk, az aggódó szorongás­sal töltött el bennünket, de nem titkolt büszkeséggel mondtuk: nekünk mégis sikerült együtt maradni, méltó módon együtt ünnepelni, emlékezni. Mert emlí­tésre méltó, hogy számunkra milyen nagyszerű erőforrást jelentettek ezek a kiemelt alkalmak, az, hogy több évtize­des tiltás után, kibújva a katakombák rejtekéből, újra lettek ünnepeink. Egyik akkor megjelent írásomban ar­ra figyelmeztettem olvasóimat: nincs ki­zárva, hogy „jóhiszemű” külső-belső se­gítséggel hamarosan importálni fogjuk- némi erdélyi sajátossággal fűszerezve- a magyarországi politikai bohózatot. Mit ad Isten, hamarabb lett igazam, mint gondoltam volna, pedig de szerettem volna vállalni a tévedés ódiumát! Szégyenkezem amiatt, hogy az októ­ber 6-i megemlékezéseken népünk szimbolikussá növekedett nagyjai - gye­rekes kifogásokra hivatkozva - képtele­nek voltak együtt elhelyezni a kegyelet virágait a tizenhárom vértanú aradi em­lékművénél. Hirtelen nálunk is helyszű­ke lett. Meg kellett hát értenem és élnem, hogy ami késik, nem múlik, hogy az al­mának nincsen esélye messze esni a fájá­tól, meg azt is, hogy az ostoba a saját ká­rán tanul. A baj csupán az, hogy túl ma­gas lesz a tandíj. ÉGTÁJOLÓ Világos, hogy - szinte determiniszti­kus módon - nekünk sem sikerült kivé­denünk a kizárás, a széthúzás, a kire­kesztés átkos gyakorlatának megjelené­sét. Csakhogy itt más a geopolitikai kontextus, mint odaát, Magyarorszá­gon, ahol mégiscsak túlélhető és elvisel­hető ez a felfokozott, hisztérikus politi­kai helyzet. Itt Erdélyben azonban az összetartás - nolens volens - létkérdés, és aki ez ellen tesz, aki felelőtlen cselek­vésével, megnyilatkozásaival ezt felrúg­ja, az létében veszélyezteti ezt a másfél milliósra apadt erdélyi magyar nemzet­közösséget. Az október 6-ai, külön helyszíneken zajlott ünneplés, a közösségvállalás nyílt megtagadása, egymás kizárása, az egymásra mutogató, az egymást vádoló ostoba kampánybeszédek nemcsak az ünnep méltóságának semmibevételét jelentik, de előrevetítik a vesztes jövőt is. Láthatjuk a megásott mély és áthidal- hatatlán árkokat, a kiélezett és egymás­nak szegezett fegyvereket, a mérgezett szavak nyilait a tegezben - és itt a ku­darc kész receptje mind az európai uni­ós, mind az országos választásokra. A hatalom megszerzésének és megtartá­sának bűvöletében elveszítettük a józan eszünket. Vajon vállalja-e valaki a fele­lősséget? Nem hiszem. Az egymás ellenében felvonultatott abszurd érvek és ellenérvek kapcsán jutott eszembe Nietzsche evangélium­interpretációja, mely szerint Jézus el­lenségei önmagukat jónak, igaznak, tisztának, Isten igaz követőinek látják, Jézust pedig istenkáromlónak, az igaz­ság és a jó megtagadójának, ezért az­után halálosan gyűlölték az igazságért. Krisztust - mondja Nietzsche - a „jók és az igazak” ölték meg, nem pedig a gonoszak, ahogyan mi azt elgondol­juk. A jóknak és igazaknak meg kell fe­szíteniük az alternatív erény és igazság hirdetőjét, mert kizárólag ők vannak a jó és az igaz, netán az istenismeret bir­tokában. „Szűzi ártatlansággal szúr­nak”, mint mérges böglyök - mondja Nietzsche, és egyben figyelmeztet arra is, hogy sokszor nem az elvetemült go­noszak, hanem „a jók okozzák a legna­gyobb kárt” a világban. Az az érzésem, hogy a „jók és igazak” ámokfutása rán­gatott bele bennünket a csapdába, és az idézte elő a javíthatatlannak tűnő rövidzárlatot. Ebben a kilátástalannak tűnő bénult­ságban, tehetetlenségben én egyetlenegy megoldást látok - azt, amit ma is sokan egy gúnyos mosollyal, egy sokatmondó kézlegyintéssel intéznek el: ez „a kereszt botránya”. Meg vagyok győződve róla, hogy kizárólag Jézus Krisztus fájdalma­san keskeny útja, a szoros kapu képes minket, keménynyakú népet visszaterel­ni a helyes irányba. Mert Jézusról tudni kell, hogy nem a mindenáron mindenkit befogadás naiv prófétája volt, nem ab­ban merült ki a szerepe, hogy együttér- zett az elnyomottakkal, a gyengékkel, a kirekesztettekkel, és hogy leleplezte a bűn „mechanizmusát”, hanem Jézus az, aki mindenkitől megkövetelte a megté­rést, a radikális szakítást a múlttal, és fel­ajánlotta a bűnök bocsánatát, azaz újjá tette a valóban bűnösöket, és megszé­gyenítette az igazakat. Jézus az, aki ma is egyedül képes saját bűnös, önző kötött­ségeinkből megszabadítani és visszahe­lyezni minket a közösségbe. Hiszem, hogyha ő megragadja és hely­reállítja kisiklott életünket, talán újra el­jöhet az az idő, amikor tiszta lelkülettel, méltó módon fogunk együtt ünnepelni és mindenekelőtt neki hálát adni. Adorjánt Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület

Next

/
Oldalképek
Tartalom