Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-09-30 / 39. szám
2 -41 200/. szeptember so. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ víz Bizalom Egy felnőtt diák iskolát vált. Szeretne levelezősként érettségizni, de úgy látja, hogy az eddig elért eredményei nem „bizalomgerjesztők”, így nem biztos, hogy az adott intézményben sikeresen befejezheti tanulmányait. A másik tan- intézményben talán könnyebben érhet célba munkahelyi kötöttsége és gyermekei nevelése mellett. Nagyon sokszor találkozunk bizalmatlansággal. Valljuk a Szentírás alapján, hogy az ember ősbűne ez a bizalomhiány Isten iránt. A sátán megrendíti az első emberpárnak az Isten iránti bizalmát, amikor kétséget támaszt . Isten szava iránt: „Csakugyan azt mondta...?’’ Jack London egy farkaskölyökről szóló kedves írásában az állatvilágban is „örökölt bizalmatlanságról” beszél, amely akkor lép fel, amikor az állat ismeretlen dolgok elé kerül, és ez félelemmel tölti el. A gyermekeket is figyelmeztetjük, ha gyanútlanul bánnak tűzzel, vízzel, árammal: „Ne..., mert veszélyes!” És ezzel máris egy fontos vonáshoz jutunk: az ember a lényeget akarja megismerni, a dolgok mibenlétét, mielőtt bízna bennük. Mondhatjuk ezt tárgyiasított vagy tárgyhoz kötött bizalomnak. De az igazi bizalom nem tárgyhoz, hanem személyhez kötött. Luther az első parancsolathoz ezt a magyarázatot fűzi: „Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és benne bíznunk.” Ez nem azt jelenti, hogy az emberekben való bizalom felesleges vagy káros eleve. Az emberi közösségben fontos az egymás iránti bizalom. Pokollá válik a házasság, ha az egyik ház'astárs féltékenysége folytán a pár tagjai között megjelenik a bizalmatlanság. Ha a családtagok elzárják egymás elől az értékeiket, mert nem bíznak egymásban. És itt lép be az, ami a bizalom egyik sírásója: a csalódás. Csalódtunk a másikban, ezért elvesztettük iránta a bizalmunkat. De nem törik össze egymás iránti bizalmunk a csalódás csapdájában, ha „mindennél jobban” az Úrban bízunk, és bizalomvesztésünket a. másikkal szemben feloldja ez a bizalom. így lesz tapasztalati valósággá a prófétai ige: „...akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el." (Ézs 40,31) Ez a bizalom szárnyat ad a „felülről nézés” távlatához és lábat a fáradhatatlan szolgálathoz! ■ Szimon JÁNOS SEMPER REFORMANDA „Ekképpen ez a szentség, amelyet a kenyérben és borban veszünk, nem egyéb, mint hogy ennek a közösségnek, a Krisztussal és az összes szentekkel egy testté válásnak bizonyos jegyét vesszük. Akárcsak ha egy polgár valamilyen okmányszerű jegyét vagy bizonyságát kapja annak, hogy ő a városnak polgára, a közösségnek tagja. Ilyen értelemben mondta Szent Pál iKor 10-ben (17. vers): Mindnyájan egy kenyér és egy test vagyunk, akik ez egy kenyérből és egy kehelyből részesedünk.” M Luther Márton: Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról (Wiczián Dezső fordítása) Hajnal Anna Kegyelem Ezüst kötésű páncél rajtam sűrűszemű magány: valaha Isten lánya voltam, még az vagyok talán. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 17. VASÁRNAP - Lk 14,1-11 Jézus evangélikus félreértése Még ebéd közben is figyelték Jézust! S „véletlenül” ott volt egy vízkóros ember is - az akkori hivatalos teológiai gondolkodás szerint szenvedélybeteg. Jézus első kérdése direkt: szabad-e gyógyítani sabbáth (sábesz, sabbát) napján? A farizeus törvényismerők megfontoltak: válasz nincs. Semmi vita. Túl okos a partner, de hátha belenavigálja magát saját vesztébe. Jézusnak mennyei teljhatalma van: kézen fogja a beteget és gyógyultan bocsátja el. Jézus második kérdése a gyógyítás után indirekt, áttételes, szubjektívvé tett. De ha fiatok vagy vagyonotok esett a kútba sabbáth napján, az ünnepnapon? - Válasz most sincs! A szövegkritikusok vitája csak csigázza a lefordított szöveg feszültségét: beleeshet szombaton a kútba akár egy szívből szeretett gyermek vagy egy vagyont érő jószág, de egy értékes pecsétgyűrű is - mindegy; ki szabad-e menteni sabbáth napján? A jézusi végső következtetés: még a sabbáth törvényénél is van fontosabb! Fontosabb, hogy segítsünk a beteg emberen, a bajba jutott felebaráton - Jézus gondolkodása szerint. Akinek segítségre van szüksége - sabbáth napjától, ünnepnaptól függetlenül kapja meg. Hát persze, erre nem lehet mit felelni. Csakhogy fordult az idő kockája. Nincs vagy alig van már sabbáth (ünnepnap) az evangélikusok között. Szomorú, hogy még a vasárnap is alig létezik, és az ünnep megszentelésének parancsolata süket fülekre talál, konok szívekről pattan le. Csakhogy ma már nem a bajbajutottakon, betegeken akarunk vasárnaponként segíteni, hanem leginkább önmagunknak és szeretteinknek ártunk azzal, hogy félreértettük az evangélium lutheri módon értelmezett szabadságát, és az ünnepnapot, a vasárnapot is közönségessé tettük. Jézus aligha ezt akarta! Azt igen, hogy a bajba jutott embernek az Úr napján is segítsünk. De azt bizonyosan nem, hogy a szent ünnepnapot a közönséges gürcölés, a kuli napjává tegyük, vagy hogy ne lehessen elérni az angliai helyzetet sem, hogy vasárnap csak az ember legalapvetőbb szükségleteit kielégítő szolgáltatások működjenek (kórházak, tűzoltóság...). A segítségre szoruló beteg, bajba jutott ember és a sabbáth (ünnep) konfliktusából az embernek kell győztesen kikerülnie, de ez nem feloldása a szent ünnepnapnak, a harmadik parancsolat érvényességének, mert akkor - eltörölt ünnepnapjaink miatt >- önmagunkat tesszük beteggé. Mi is farizeusok vagyunk, ha erre vagy valamely hasonló történetre támaszkodva továbbra is erősködünk, hogy az ünnepnapokra nincs szükség, legfeljebb szünnapokra, amikor tovább lehet aludni, vagy többet lehet tévézni. Evangélikus keresztényi tudatunkból kiveszni látszik az ünnep, illetve a vasárA VASÁRNAP IGÉJE nap fontossága. Megfosztottuk szent jellegétől, szekularizáltuk, és a másik végletbe estünk, mert mi már a kútba esett békát is szeretnénk kimenteni, hátha kedvünkre való figurává változik, és teljesíti három kívánságunkat... Ebéd közben Jézus tovább folytatja az egyoldalú diszkussziót, az asztali beszélgetést, mivel látja, hogyan tolakodnak a vendégek a főhely felé. Ebből Jézus finom igazságot formál: nincs szükség ennyire felfokozott becsvágyra, visszafogható a nagyravágyás, nem nekünk kell magunkat az élre tornáznunk, csúcsra könyökölnünk, előretaposnunk - várjuk meg, amíg a meghívó magától feljebb ültet. Egyedül az óvatosan tartózkodó magatartás a bölcs. Talán jó ezt is meghallanunk, bár most nincsenek gyülekezeti választások. S megint csak fordult az időkocka. A lelki táplálékot (mert nem csak kenyérrel él az ember) kínáló istentiszteleti alkalmainkon a többség igyekszik minél messzebb ülni a főhelytől, azaz az oltárasztaltól, különösen is a terített oltárasztaltól. Közelében a padok ásítóan üresek. Szerénység vagy álszerénység - de valami visszatart minket attól, hogy közeledjünk az Úrhoz. Azzal áltatjuk magunkat, hogy mi „lélekben” vagyunk közel, de némely (például tragikus) élethelyzetben drámaian kell szembesülnünk azzal, hogy mégis messze vagyunk tőle. Ez kiderül betegség idején vagy a gyászban, amikor a valóban istentávolságban élő furcsa hangsúllyal mondogatja: „De most hol van az Isten?” Ezzel a szitokformulával tovább rontjuk a helyzetünket. Modem, evangélikus farizeusi, minimum lutheránus félreértés, hogy kötelező a templomban a hátsó sorba ülnünk. Pedig ezzel sokszor csak a szent ügytől való idegenségünket fejezzük ki, Krisztustól való valós távolságunkat demonstráljuk. Bár ott vagyunk, s lehet, hogy kö- zelítgetünk is az Úrhoz, de mint a csigák, és félő, hogy még le is ragadunk valahol! Engedjük, hogy a szent ige (melynek gazdája Jézus) gyógyítson minket! ■ RibÁr JÁNOS Imádkozzunk! Urunk, bocsásd meg, ha szavadat félreértve megsértjük ünnepnapodat a lelki táplálék alkalmait! Bocsásd meg, ha szavadból álszerénység született a szívünkben! Gyógyíts bennünket, hogy megszenteljük napodat, de segítő szeretetünket se vonjuk meg attól, akinek szüksége van rá. Gyógyíts, hogy álszerénység helyett ügyed szolgálatáért égjünk Szentlelked tüzével. Ámen. Oratio cecumenica Irgalmas mennyei Atyánk! Hálát adunk neked, hogy ma is fénybe öltöztetted a világot. Köszönjük a feltámadás győzelmét és erejét, amelyre minden vasárnap emlékeztetsz bennünket. Köszönjük, hogy a forráshoz hívsz ma is, mert te tudod igazán, mennyire szükségünk van arra, hogy űjra halljuk: szeretsz bennünket. Köszönjük, ha együtt énekelhetünk, együtt imádkozhatunk hozzád gyülekezeti közösségben. Légy áldott, amiért jelenléted megszenteli azokat is, akik magukban borulnak le előtted, mert nem jutnak el házadba. Úr Jézus Krisztus! Tudjuk, hogy te vagy az alfa, a kezdete mindennek. Erősíts meg bennünket abban, hogy életünk gyógyulása is általad, nálad kezdődik. Elénk jöttél keresztségünkben. Elénk jössz reménytelen helyzetekben, kinyújtod értünk a kezedet. Érintésed helyreállít, szavad feloldoz. Köszönjük, hogy tiéd minden hatalom mennyen és földön, s erőtlenségünk, bűneink, kilátástalan helyzeteink fölött is hatalmad van. Köszönjük azokat, akiket ma állított talpra a szavad. Erősítsd őket, hogy megismerjék szereteted teljességét. Könyörgünk azokért, akik még nem tudják, hogy te vagy a megoldás az életükre. Találd meg és állítsd helyre őket, hogy megismerjék országod örömét és békességét. Olyan nehezen tudunk túllépni önmagunkon, és vérmesen ragaszkodunk elképzeléseinkhez. Szeretnénk tőled megtanulni, hogy szelídek és alázatosak legyünk, ahogyan te az voltál. A te szemedben mindnyájan egyenlők vagyunk. Segíts, hogy tekintettel legyünk egymásra, előzékeny szeretetedből hadd jusson mindenkinek rajtunk keresztül is. Megköszönjük a mindennapi kenyerünket, az erőt a munkánkhoz, eredményeinket, családunkat, munkatársainkat. Köszönjük, hogy otthont adtál nekünk ebben a hazában. Falaink düledeznek. Idegen lelki áramlatok huzatában fázik és fél a lelkünk. Te vagy oltalmunk és reménységünk, örök Isten! Nélküled nincs megújulás. Fordítsd magadhoz szívünket, és erősíts meg szövetségedben, hogy békében élhessünk. Imádkozunk minden megpróbált életű embertársunkért. Ne légy távol tőlük, irgalmazz nekik! Imádkozunk a világért, amelyért életedet adtad, de még nem ismeri megváltásodat. Szabadítsd meg a foglyokat lelki- szellemi rabságukból. Jusson el életet teremtő szavad szerte a világba, hogy erősítsen, tisztítson, vigasztaljon, megszenteljen, fölépítsen, és megtartson a hit által az örök életre. Az Úr Jézus Krisztus által hallgasd meg imádságunkat. Ámen. AKI TITEKET HALLGAT... Sztorizunk vagy illusztrálunk? IGE+HIRDETO ► Ki színesebben, ki egyszerű szavakkal szól. Van, aki képekkel illusztrálja a mondandóját, mások mellőzik a képes beszédet - igehirdetője válogatja. Van hallgató, aki szinte belekapaszkodik a képekbe, van, aki mellébeszélésnek tartja a sok illusztrációt. Kinek van igaza, mi a helyes, mi a mérték? A próféták igehirdetése tele van képekkel. Emlékszünk a fazekasra Jeremiás könyvéből vagy az Úr szőlőjére Ézsaiás könyvében. Ezékiel látomásai pedig csak úgy tobzódnak a képekben. Sorolhatnánk a többit is, a „kispróféták” könyveitől kezdve a Zsoltárok könyvének gazdag képanyagáig. Az Újszövetség apostoli anyagaiban is bőven találunk képes beszédet. Pál, de a többi apostol is előszeretettel használja ezt az eszközt: olvasunk futásról, bokszolásról, testről és tagjairól, egyház és házasság hasonlóságáról, bizonyságtevők fellegéről; a Jelenések könyvére nem is térek ki, hiszen az egy nagy, mondhatni, filmmé összeálló képsorozat. Az igazi kincsestár azonban az evangéliumokban található. Jézus sok-sok képet használ, hogy szemléltesse mondandóját. Gondoljunk csak a példázatokra. Juhok- ról, kősziklára épített házról, fényről, hegyen épült városról, kenyérről beszél Jézus. Érdemes lenne listázni a jézusi képeket. Hosszú lenne a sor. Ebben az értelemben minden kor igehirdetőjének példa az Ószövetség és az Újszövetség anyaga. Isten igéjét hirdetve döntő „szakmai” szempont az érthetőség. Nem is csupán az, hogy a szó a hallgatók füléig és azon keresztül az értelméig jusson: sokkal inkább az, hogy az embert mindenestül, a maga egészében érintse meg. Szükség van rá, hogy szemléltessünk. Egy-egy találó kép segít kibontani Isten szavának mély üzenetét. Az életből vett illusztráció nemegyszer segít abban, hogy a hallgató megérezze: „Rólam van szó, ez olyan, mint én vagyok, ez hasonlít a helyzetemre.” Hallottam már azonban olyan véleményt - rendszeresen templomba járó embertől -, hogy a képek mindig gyengítik az eredeti mondanivalót, hiszen minden hasonlat egy kicsit sántít, s a legtöbb kép csak egyetlen ponton kapcsolódik az ige mondanivalójához, sok tekintetben azonban eltér tőle. Az igehirdetőnek mérlegelnie kell: az illusztrációsorozat segít-e az ige megértésében, befogadásában, elmélyítésében, vagy csak „töltelék"? Ha a hallgatóknak történetet mondunk el, a képek nemcsak segíthetik az ige érvényesülését, hanem el is takarhatják a lényeget. Nem egy igehallgatótól hallottam, hogy a képekre emlékszik, a szemléltető történet érdekes volt, de az igét már elfelejtette... A képről az ige jut eszünkbe, vagy a prédikációból csak a kép maradt meg? Ez az izgalmas kérdés, amelyet a prédikáló lelkésznek mérlegelnie kell. Nagy kísértése a mindenkori igehirdetőnek az is, hogy „sztorizzon”. Ültem már olyan szószék alatt, ahonnan egy prédikációban három-négy történet is elhangzott. Pedig az illusztráció akkor „ütős”, ha mértékkel használják. Ismerek néhány kegyes anekdotagyűjteményt. Jópofa történetek sorakoznak bennük. Nemegyszer olyanok, mint a léggömbök: színesek, de hamar kipukkannak. Nincsenek egy súlycsoportban az ige mondanivalójával. Ezért bármennyire „látványosak” is, java részük messzire elkerülendő. Különben az ige igazgyöngye bóvlik, bizsuk közé keveredik. (Lám- lám, itt is egy kép...) Lelkész testvéreimtől tudom, hogy sokszor vért izzadnak azért, hogy egy jó illusztrációt találjanak. Ne erőltessük mindenáron! Néha a kevesebb a több. Az egyszerű szavak többet mondanak, mint a színes kép. Lehet, hogy Amerikában a jó igehirdetés elengedhetetlen kelléke egy adag jó humor, egy találó poén, de a mi kultúránkban más az egyszerű gondolatok súlya. (Péld 25,11: „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.’) A képek, színes történetek használatának a célja a szemléltetés. Mindaddig érték, segítség, amíg abban segíti a hallgatót, hogy mélyebben megértse az ige üzenetét. Abban a pillanatban azonban fölösleges, sőt akadály, amikor öncélúvá válik, amikor csupán „kis színessé” válik, nem pedig az igét emeli ki. ■ Hafenscher Károly (ifj.)
