Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-09-02 / 35. szám
"Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2007. szeptember 2. / • 7 Üti lGyar körettel A - VADSTENA, 2007. AUGUSZTUS 22-25. „Csak néztünk, mint a moziban” Teológia, film, homoszexualitás Találkozásunknak különleges színt kölcsönzött, hogy a konferencia programján szerepelt két olyan film közös megtekintése és megvitatása, melyek témájukban a tőlünk eltérővel való szembesülésről szólnak. Bevezető előadásában (Film és teológia) az egyházkerület teológusa, jonny Karlsson emlékeztetett arra, hogy a Gu- tenberg-érával szemben - amikor is a könyv volt az emberi történetek másokkal való megosztásának fő eszköze - korunkban ezt a szerepet a mozgókép vette át. Mint minden művészet, a film is arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent embernek lenni, melyek az ember alapvető konfliktusai („Mindig ugyanazokat a nagy mítoszokat meséljük újra..."). A filmen arcot ölt a „másik”, és mivel direktebb módon nevezi meg a konfliktust, mint a könyv, nagy érzelmi megtisztító ereje van. Az előadó idézte egy norvég rendező mondatát: „Ha nem tudok reményt adni az embereknek a filmjeimen keresztül, akkor nem akarok többé filmeket készíteni.” Olyan korban élünk - mondta a teológus -, amelyben nagyon nehéz például a bűntudatról szólni, részben mert az egyház sokszor terhelte igazi ok nélkül bűntudattal az embereket. A feloldozás- ban segíthet a film, ha az emberek és Isten közötti megbékélést, kiengesztelő- dést közvetíti. De hogyan hozható közös nevezőre film és teológia? Csak arra használható a film, hogy illusztrálja, ami a Bibliában már megmondatott? Vagy felismerjük, hogy a filmek kérdeznek, sőt provokálnak is bennünket? Próbára teszik hitünket, meggyőződésünket, és arra indítanak, hogy keressük és megtaláljuk helyünket a történetben; megtanítanak friss szemmel látni és új szívvel értelmezni a Bibliát. Az egyházkerület püspöke, Martin Lind Egyház és homoszexualitás - harmincöt év munkája a Svéd Egyházban címmel tartott előadást. Leszögezte: nincs megoldása a kérdésre, de van véleménye, melynek alapja az alázat gyakorlása és a különbözőségek elfogadása az egyházban. Tíz-tizenkét komoly tanulmánykötet jelzi azt a munkát, melyet a Svéd Egyház az első hivatalos állásfoglalása, 1972 óta elvégzett - nemcsak elméleti szinten, hanem minden gyülekezetben. 1995 fontos állomás ezen az úton: a svéd parlament döntése alapján államilag bejegyezhetik egyneműek kapcsolatát is. Mit tegyen az egyház ebben a kiélezett helyzetben? Lind püspök kérésére elővettük Bibliánkat, és előkerestük azokat a helyeket, melyek a homoszexualitást érintik (a teljesség igénye nélkül: iMóz 19,1-13: Bír 19,22-30; 3MÓZ 18,22 és 20,13; iKor 6,9-10; Róm 1,26-27; iTim 1,9-10). Mi volt számomra új ebben az értelmezésben? Az például, hogy az ószövetségi szakaszok a homoszexualitást mint az agresszió, a prostitúció egyik formáját ítélik el (miközben megengedőbbek a különneműek nemi agressziójával szemben), az újszövetségi részek pedig szorosan kapcsolódnak a római fürdőkben megjelenő gyakorlathoz. De be kellett ismernünk: nem találunk sehol olyan utalást sem az ószövetségi korban, sem az antik világban, amely segítene eligazodni abban, hogy miként viszonyuljon az egyház olyan egynemű párokhoz, akik életre szólóan akarnak egymással együtt élni. Hogyan ölt testet ebben az esetben a szeretet parancsa az egyház szolgálatában? Mély kegyességű, megalapozott hitű, bibliás svéd lelkész testvéreink igazságkeresésének mélységét mindannyian átérezhettük. Együtt éltük át a négynapos találkozó talán legmegrázóbb perceit is: valaki, aki addig naponta szolgált bennünket, akit nagyon megszerettünk, mert figyelmességével és alázatával elöl járt közöttünk, most leült közénk, és nyíltan beszélt hitéről és homoszexualitásáról; a hosszú útról, melynek végén már el tudja fogadni magát ilyennek, és bízik Isten szeretem tében, akit minden erejével keres és szolgál. Most egyedül él, mert csak olyan kapcsolatba bocsátkozik, amelyet élete végéig tud vállalni. A közös útkeresés izgalma és öröme töltötte be napjainkat. És közös volt szívünk legmélyebb vágya is: keresni Isten útját, és végigmenni rajta. ■ Kovácsné Tóth Márta Piknik a Váttem-tó partján lévő hegyi kilátónál Szent Birgitta zarándokúlján a posztmodern korban ven (lefegyverezte az embert fogva tartó gonosz hatalmakat). Tehát Krisztus nem vereséget szenvedett a kereszten, hanem győzött. Helyesen tette hozzá a professzor: egyetlen képet sem szabad abszolutizálni, hiszen ezek körülírások, ábrázolások, nem pedig fogalmi definíciók. 2Kor 5,18-21-ben a görög katallagé szó szerepel, amely kicserélést, lecserélést is jelent, pontosabban egy dolognak egy másikkal való kicserélését; tehát a szó jelentésmezejében utal mindarra, ami a „másik”-at jelenti. Mindennek alapján megállapíthatjuk, hogy keresztény hitünk értelmében az igazi, valódi „Másik" maga a Krisztus, aki helyettem és érettem halt meg a kereszten. Kár, hogy a mai svéd teológusok nem emlegetik Gustaf Aulen Christus Victor című könyvét, amelyben az egykori lundi teológus a kiengesztelődés vagy megbékélés különféle teológiai modelljeit állította egymás mellé. Azt hangsúlyozta, hogy az anselmusi (latin) jogi kiengesz- telődéselmélettel szemben Luther képviselte az általa „klasszikusnak” nevezett drámai elméletet, amely szerint Isten a kiengesztelődés kezdeményezője. A mennyei Atya nem a Fiú áldozatának érdeméért szeret bennünket, hanem az Atya és a Fiú önkéntes egységben hozza az áldozatot, mert szeret minket. Keresztény hitünknek tehát képei vannak, története és sajátos drámája van. Előadásomban utaltam Kevin Van- hoozer Drama and Dogma (Dráma és dogma, 2006) című könyvére, amelyben a szerző nagyszabású kísérletet tett arra, hogy a keresztény dogmatika elöregedett és kiszáradt nyelvezetét a dramaturgia nyelvezetével élessze fel, némileg adoptálva a katolikus teológus Hans Urs von Balthasar „theodramatikus" teológiáját. Mindezek fényében elmondhatjuk, hogy a keresztény hit drámáját a „nagy forgatókönyv” (Biblia) alapján elő is kell adni, s az egyházban, a „kiengesztelődés színházában” történik a „performancia”, részint a liturgia formájában, részint az egyház mindennapos gyakorlatában. Előadásom befejező részében a megbékélés témájának magyarországi Sitz im Leben-jét vázoltam fel vendégfogadóink számára. Elmondtam, hogy a posztkommunista Magyarországon egyházunkban a kérdés először az Igazság és kiengesztelődés című kötet kapcsán vetődött fel, amikor a dél-afrikai mozgalom alapján az egyházi közelmúlt feldolgozásának teológiai megközelítésével kísérleteztünk. Fontosnak véltem, hogy svéd testvéreink is érzékeljék: amíg számukra a homoszexualitás kérdése elsődleges, a mi egyházunkat jelenleg más jellegű terhek nyomasztják. A megbékélés dramaturgiájának előadására azonban mindnyájunknak lehetőségünk és szükségünk is van. Ezt a teológiai beszédmódot mindnyájunknak hallanunk kell, mert ha a teológia elhalkul, s a megbékélés isteni drámája ellé- nyegtelenedik, ilyenkor szinte szükségszerűen erősödik fel az ideológia. Szerdától szombatig sokat láttunk, sokat beszélgettünk. Meghallgattuk Martin Lind püspök előadását az azonos neműek kapcsolatának egyházi elfogadásáról. Ezt a pozitív hozzáállást a Svéd Egyházban több mint három évtizedes munka előzte meg, ám még nem oldották meg végérvényesen a kérdést. Ez abban is megnyilvánult, hogy a tizenhárom püspök által jóváhagyott, az egyneműek életközösségét hivatalosan is megáldó liturgiatervezetet mintegy nyolcszáz lelkész (a teljes lelkészi kar körülbelül húsz százaléka) nyilvánosan ellenezte. Gáncs Péter püspök ismertette egyházunk sajtóban megjelent állásfoglalását, miszerint mi sem tartjuk elképzelhetőnek az azonos neműek egyházi megáldását, mert szerintünk ez szemben áll Isten teremtési rendjével. Ugyanakkor mindenféle megbélyegzést - az A nárduskenet illata Meditáció a svéd-magyar lelkésztalálkozó reggeli áhítata alapján, mely a vadstenai kolostortemplomban augusztus 25-én reggel hangzott el )n 12,1-8 alapján. „Mária ekkor elővett egy font drága valódi nár- duskenetét, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.” (Jn 12,3) Néha az érintés sokkal több, mint egy szó. Egy mozdulattal némán, egyetlen szó nélkül is át lehet tómra másikat körülvevő láthatatlan falon, be lehet lépni a személyes terébe. Érző, finom tér ez: intimitás. Mennyi intimitást merünk megkockáztatni, és mennyit tudunk elfogadni? Életünk legfontosabb pillanatai érintésekhez kapcsolódnak, az anyai kéz simogatásától a szemünket lezáró mozdulatig. Szeretet, gondoskodás, bizalom és vágy. Mennyi intimitást kockáztathat meg az egyház? Mennyi szeretetet, gondoskodást, bizalmat és vágyat? Vagy Júdásé a templom? Szikár törvényeivel, kimért hűvösségével, funkcionális gazdaságosságával? Az emberi érintés hitvallás a másik mellett. Életet teremtő, fenntartó, kísérő. •Anyánk dédelgetése, az ellenségünk kézfogása, a szerelmünk ölelése, a szemünk lecsukása... Életünk zarándoklat - érintéstől érintésig. Az egyház a Jézus testét bebalzsamozni induló nők mozdulatain született. Intim, bizonytalan, sebzett térben. Mária hajának érintése és a halott test bebalzsamozása felkészítés és beteljesedés. Tamásnak a sebeket tapintó mozdulata a bizonyosság keresése. A nárduskenet illata terjed szét az egész házon. Drága, intim, odaadó. Képes teret nyitni ott, ahol a szavak lényegtelenek. Hitünk ezt az illatot keresi. A mozdulat bátor és zavarba ejtő. Van benne szeretetet, gondoskodás, bizalom és vágy. Van-e helye az egyházban szerető és zavarba ejtő mozdulatnak? Van-e helye gondoskodó és gyógyító mozdulatnak, őszinte, magát a másiknak kiszolgáltató bizalomnak, a másik melegére vágyó, testtől testhez érő új életnek? „Hagyd, hiszen temetésem napjára szánta...” a Szabó B. András emberi méltóság megsértését is - határozottan elítélünk. Jó volt svéd testvéreinkkel nemcsak eszmét cserélni, hanem a délelőtti áhítatokon közösen szolgálni, istentisztelet keretében az Úr szent vacsorájában közösen részesedni. Átélhettük, hogy Krisztusban nincs kelet, nyugat, sem észak és dél. Mindnyájan - északon és Közép-Eu- rópában is - ugyanannak az „isteni színháznak”, Jézus Krisztus egyházának vagyunk a tagjai. Hallani, hirdetni és performálni kell az üzenetet: a kereszten a Másik helyet cserélt velünk, vámszedőkkel, paráznákkal, képmutatókkal, gyávákkal, nagyképűekkel, heteroszexuáli- sokkal, homoszexuálisokkal, ügynökökkel - s mi ebből a „csodálatos cseréből”, e „vérátömlesztésből” élhetünk. Ha nem halkul el, hanem hangzik, sőt „történik” ez az üzenet, akkor korunk emberi problémái is helyükre kerülhetnek, és előbb vagy utóbb megoldást nyerhetnek.
