Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-07-22 / 29. szám
8 200/. július 22. FÓKUSZ ‘Evangélikus ÉletS KATOLIKUS DOKUMENTUM AZ EGYHÁZRÓL Szomorúan, mégis bizakodva ► Izzanak a telefonvonalak, röpködnek a nyilatkozatok. Nem tudom, hogy mennyi mindebben a médiumok nyári uborkaszezoni „rájátszása", és mennyi a valóságos hír. Mindenesetre fájdalmasan érintett. Nemcsak engem, sokunkat. Nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Milliók állnak értetlenül, kérdeznek, és próbálják érteni, hogy mi ez. Visszalépés az egységtörekvések eddigi eredményeitől? Semmi új, csak az eddig is létező álláspont összegzése, megerősítése? Identitáskeresés és újrafogalmazás? Fricska az ökumenének? Találgatások zajlanak szerte a világon. S a világ számára elgondolkodtató, hogy az arányaiban egyre fogyó kereszténységen belül a törésvonalak erősödni látszanak. A római katolikus egyház hittani kongregációja XVÍ. Benedek pápa hozzájárulásával július io-én közzétette a Válaszok néhány egyháztannal kapcsolatos kérdésre című dokumentumot. A kátészerű öt kérdés - öt felelet foglalkozik azzal, hogy változott-e a korábbi katolikus tanítás, értelmezi a II. vatikáni zsinat döntéseinek kulcsszavait, szól arról, mi okozza az „egyház elnevezés” sajátos használatát, illetve hogy miért alkalmazzák a „részegyház” vagy „helyi egyház” nevet. A reformáció egyházairól szóló ötödik pont a legfájdalmasabb számunkra. Szó szerint idézem: „Kérdés: A zsinat a Tanítóhivatal zsinat utáni szövegeiben miért nem használják az egyház elnevezést a i6. századi reformációból született közösségekre? Válasz: Azért, mert a katolikus tanítás szerint ezek a közösségek a papi rend szentségében nem rendelkeznek az apostoli jogfolytonossággal, ezért az egyház lényegi alkotóeleme hiányzik belőlük.. Ezek az egyházi közösségek, melyek főként a szolgálati papság hiánya miatt nem őrizték meg az eucharisztikus misztérium eredeti és ép lényegét, a katolikus tanítás szerint sajátos értelemben nem nevezhetők egyházaknak.” (Forrás: http://katolikus.hu) Mindezt szomorúan és mégis bizakodva olvasom. A világ számára botrány, hogy a keresztények nem tudnak egységben élni. A missziót, a hitelességet teszi tönkre, ha kiemeljük azt, ami elválaszt, és nem azért küzdünk, hogy minél több közös pontot találjunk. Osztom a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) nyilatkozatának szomorú hangú kezdőmondatát: „Megdöbbenéssel és csalódottan reagált a Lutheránus Világszövetség a dokumentumra, amely szerint a világ evangélikusságá- nak családja és az evangélikus tagegyházak nem nevezhetők egyháznak. Ez számunkra elfogadhatatlan.” Ishmael Noko főtitkár leszögezi, hogy magunkat teljes értelemben egyháznak tartjuk, amelyben az evangéliumot tisztán hirdetik, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki. Utal arra a közös nyilatkozatra, amelyben a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség a megigazu- lásról szóló tanítás közös értelmezéséről vallott (1999). Ez a közös nyilatkozat a hit közösségéről és a megélt közös hit valóságáról beszél. Megdöbbenésem oka az is, hogy miközben a katolikus-evangélikus dialógus (Vatikán-LVSZ) évtizedeken keresztül azt kereste, ami összeköt, ma ismét az lett aláhúzva, ami elválaszt. Lehetne a szöveget részletesen elemezni - ez a teológiai munka elkerülhetetlen a közeljövőben -, lehetne idézni éppen a katolikus-evangélikus dialógus közös bizottságának korábbi nyilatkozatait vagy éppen a legutóbb napvilágot látott iratát (The Apostoliéity of the Church) az egyház apostoli voltáról. (Fontos tudni, hogy évtizedek óta van magyar tagja a legfelsőbb szintű dialógusnak: korábban ár. Hafenscher Károly, majd ár. Harmati Béla.) Lehetne értékelni az ökumené iránt elkötelezett Walter Kasper finomító nyilatkozatát. (Csupán egyetlen mondat kiemelve: „A vatikáni nyilatkozatot figyelmesen olvasva világossá válik: a dokumentum nem tagadja, hogy a protestáns egyházak valójában egyházak lennének, hanem azt mondja, hogy nem egyházak olyan sajátos értelemben, ahogy a katolikus egyház önmagát mint egyházat értelmezi.”) Fontos a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Ökumenikus Bizottsága, elnökének magyarázata is. Árnyalja a képet, és elveszi az eredeti szöveg élét - jelezve, hogy nem az ökumené ellen, hanem a katolikus egyház identitásának határozott megfogalmazásaként születtek a kérdésekre adott válaszok. A dokumentum azonban sarkosan fogalmaz. Sarkossága mögött ott van a szekularizációtól való félelem, az egyház devalválódásának veszélyérzete, az egyház névvel való visszaélések világszerte tapasztalható (és hazai) sorozata s mindazok a kihívások, amelyek csak egyértelmű mondatokkal válaszolhatók meg. Egyfajta önvédelmet is vélek felfedezni a sorokban. A súlyos gondokkal, Európában paphiánnyal és fogyatkozó létszámmal küzdő katolikus egyház önmaga számára is tiszta képletet akar teremteni. Tudjuk azt is, hogy a dokumentum nem hoz újat. A szöveg lábjegyzetei jelzik, hogy a protestantizmusra vonatkozó sorok korábbi dokumentumok és nyilatkozatok idézetei. A kérdés hát az: miért most, miért újra, miért ilyen keményen? Kérdés az is, hogy a katolikus identitás valóban csak ilyen kirekesztő elhatárolódásban fogalmazható-e meg? Számtalan szempont játszhatott szerepet abban, hogy így időzítve s ilyen formában látott napvilágot a hittani kongregáció irata. Bizonyára az egyház- tani (ekkleziológiai) megközelítés mellett fellelhető a dogmatikai, kánonjogi, egyházfegyelmezési és stmkturális szempontok sokasága. Egyháztörténeti tapasztalatunk az, hogy jó néhány kifejezést eltérő módon használunk és értelmezünk. Testvéri beszélgetések sora, teológiai diskurzusok egymásutánja, tisztázó dialógus folyamata vár ránk, ha valóban érteni akarjuk egymást, s mindkét fél (Róma és a még Rómának sem elhanyagolható protestantizmus) tényleg elkötelezett a Bibliában felvázolt egység gyakorlása ügyében. Az evangélikuskatolikus párbeszéd által kidolgozott modell - „a megbékélt különbözőség” - ma is cél és feladat! Van néhány olyan szempont, amelyet a dokumentum kapcsán végig kell gondolnunk. Vajon hogyan éli meg a jelen helyzetet a hazánkban többségben élő vegyes házas családok sokasága, amelyek lelkesen élték át, hogy elkészültek és használatba kerültek a Vatikán által is jóváhagyott ökumenikus esketési rendek? Vajon hogy fogunk egymás szemébe nézni az ökumenikus imahéten, amikor közös Urunkhoz könyörgünk? Tu- dunk-e testvérként, egyenrangú félként kiállni a világ elé az egyház ügyeit képviselve, Krisztusra mutatva? Pasztorális és missziói kérdések ezek - egyik sem elhanyagolható. Ügyesnek, sőt igen találónak tartom református testvéregyházunk nyilatkozatának viszontkérdését és megjegyzését: „Természetesen ez a dokumentum sem akadályoz meg minket abban, hogy a római katolikus egyházban továbbra is felismerjük az igaz egyház jeleit, és folyamatosan törekedjünk a párbeszédre, a testvéri együttműködésre.” Nem mindegy, hogyan reagálunk mi, evangélikusok. Az elmúlt napokban elkeseredett és indulatos megnyilvánulásokat éppen úgy tapasztaltam, mint érdektelenséget. Nem kell haragot táplálni, ha valami ellenünkre van, nem szabad, hogy a keserűség eluralkodjon rajtunk. Önmagunk meghatározása nem attól függ, hogy testvéreink hogyan vélekednek rólunk, vagy hogyan határolódnak el tőlünk. S mivel az ökumené- ben igaz a geometriait áthúzó ellentétel (két pont között legrövidebb út...), mi is hisszük, hogy két ember és két közösség között a legrövidebb út nem közvetlen, hanem Krisztuson keresztül vezet. Katolikus testvéreinkkel való kapcsolatunkat is a Krisztus-kötődésünk szabja meg. Ez adja stabilitását, ez adja a kötelezettségét, ez adja a perspektíváját is. Van-e bennünk türelem, van-e bennünk vissza nem vágó „ellenfélszeretet”, van-e bennünk bizonyosság afelől, hogy az ökumené nem divatjelenség, nem is látszattevékenység s végképp nem a különbségek elkenése, hanem mandátum, amelyet az egyház Ura adott? Nem könnyű, néha nagyon fájdalmas, mégis áldásos feladat. Szomorú, mégis bizakodó vagyok. Nem csak azért, amit az MKPK Ökumenikus Bizottságának elnöke, Bábel Balázs érsek írt, visszautalva II. János Pál pápa szavaira: „Valljuk, hogy a katolikus egyház visszafordíthatatlanul elkötelezte magát, hogy az ökumené útját járja az Úr Lelkének szavára figyelve, aki megtanítja őt érteni az idők jeleit.” Nem csak azért, mert sokan úgy látjuk, hogy az ökumené útja - minden göröngyösségé- vel együtt - az egyetlen járható út a jövő felé. Nem csak azért, mert minden nehézség ellenére oly sok eredmény van mögöttünk a közeledés folyamatában, amelyet nem lehet semmissé tenni. Nem csak azért, mert a megélt közösség és a megélt ökumené nagyon sokunkat elkötelezetté tett, s a viták ellenére, a gátak és szakadékok ellenére újra meg újra átéljük az összetartozás élményét. A jó reménységem igazi oka az, ahogy közös Urunk, Jézus Krisztus a főpapi imájában könyörög: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem: hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldte! el engem.... hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldte'! el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” 0n 17,20-23). O imádkozik az egységért. Szava integratív, magához hívó, tág öle- lésű, missziói aspektust is magában hordozó. Ezért vagyok bizakodó. Mindennek ellenére. Krisztusban megvan az egység. Krisztusban megvalósulhat az egység. Felismerjük-e mi? Felismeri-e a világ? ■ Hafenscher Károly (ifj.) A Magyarországi Református Egyház Zsinati Tanácsának állásfoglalása a vatikáni dokumentumról Hét évvel a Dominus Jesus nyilatkozat kiadása után úgy tűnik, a római katolikus egyházon^belül az egyházról szóló tanítást illetően még mindig további tisztázásra van szükség. Bizonyára ezt a célt szolgálja ez a kátészerűen, kérdésfelelet formában megfogalmazott nyilatkozat is. Hasonlóan más egyházak véleményéhez, mi is olyan állásfoglalásnak tartjuk ezt a dokumentumot, amely pontosan tisztázza a római katolikus egyház viszonyulását a többi keresztyén egyházhoz. Ugyanakkor az eddigiekhez képest ez a nyilatkozat semmi újdonságot nem tartalmaz, hiszen a tridenti zsinat (1545-63) óta a helyzet alapvetően nem változott, amely elítélte és elutasította a reformációt. Mi nélkülözhetetlennek tartjuk az egyház folyamatos megújulását, és mindig örömünket fejezzük ki akkor, amikor a római katolikus egyházban a megújulás jeleit tapasztaljuk. Természetesen ez a dokumentum sem akadályoz meg minket abban, hogy a római katolikus egyházban továbbra is felismerjük az igaz egyház jeleit, és folyamatosan törekedjünk a párbeszédre, a testvéri együttműködésre. Ebben a folyamatban különös jelentőségű a Magyar Bibliatársulat által kezdeményezett 2008- as Biblia évének a Magyar Katolikus Egyházzal és a bibliatársulat tagegyházaival közös előkészítése és megvalósítása. „Rossz jelzések” A vatikáni hittani kongregáció legújabb dokumentuma, amelynek címe Válaszok néhány egyháztannal kapcsolatos kérdésre, ismét csalódást, szomorúságot, de legalábbis elbizonytalanodást okozott az egyházak egységtörekvése, az ökumenikus mozgalom iránt elkötelezett hívekben felekezeti hovatartozástól függetlenül. Ugyanez a dokumentum továbbá bizonyára megütközést okozott azokban is, akik bár maguk nem tartoznak Krisztus hívő népéhez, tisztelettel és jóhiszemű elvárásokkal tekintenek Krisztus egyházára a világ sebeinek gyógyulását illetően. Az ökumené ígéreteiben nem bízók vagy azt egyenesen ellenzők - legyenek római katolikusok, protestánsok vagy ortodoxok - pedig szkepticizmusuk, kételyeik vagy éppen fundamentalista kizárólagosságuk számára igazolásként hivatkozhatnak e dokumentumra. A nyilatkozat - amelyet XVÍ. Benedek pápa is jóváhagyott - a II. vatikáni zsinat egyháztana egy-egy részletének a korábbi idevonatkozó római tanításhoz fűződő viszonyát vizsgálja, s egyebek mellett - a 2000-ben kiadott Dominus Jesus dokumentumhoz hasonlóan - azt állítja, hogy a római katolikus egyház az egyetlen igaz egyház, következésképpen a katolikus egyházértelmezés szerint a reformáció egyházai nem egyházak. Természetesen e problémát és magát a nyilatkozatot is sokkal árnyaltabban, higgadtabban és tudományosan kell megvizsgálni, mindazonáltal az tény marad, hogy a legtöbb emberben e rövid és markáns vatikáni dokumentum rövid és markáns, a bevezetőben említett kategóriákba sorolható reflexiókat és reakciókat vált ki. Az alábbiakban három olyan nemzetközi ökumenikus egyházi szervezet válasznyilatkozatába pillanthatunk be, amelyekben a Magyarországi Evangélikus Egyház alapító és aktív tag, és amelyek számára a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) szorosan együttműködő partnerszervezet. Az Egyházak Világtanácsának (EVT) főtitkárhelyettese, Georges Lemopoulos a nyilatkozat kapcsán az EVT 2006 februárjában Porto Alegrében tartott nagygyűlésének egyháziam dokumentumából idéz: „Minden egyház katolikus egyház, és nem csupán része annak Minden egyház katolikus egyház, de nem annak teljessége. Minden egyház akkor tölti be a maga katóliátását, amikor közösségben van a többi egyházzal.” Továbbá megerősíti - ugyanúgy, ahogy az EVT 2000-ben a Dominus Jesus nyilatkozat kapcsán is tette -, hogy „továbbra is elengedhetetlenül fontos az alapvető ökumenikus párbeszéd és a közös krisztusi bizonyságtétel azokat a problémákat illetően, amelyekkel a világ ma szembesül”. Az Európai Egyházak Konferenciájának főtitkára, Colin Williams közleményében ezt írja: „Mivel valljuk az egy, szent, katolikus (egyetemes - B. Z.) és apostoli egyházat, az az óriási ökumenikus feladatunk, hogy megjelenítsük ezt az egységet, amely mindig az Isten ajándéka.” A jelenlegi vatikáni nyilatkozatról továbbá azt mondja, hogy az „rávilágít annak a munkának a sürgős folytatására, amelyet a Charta Oecumenica az egység megvalósításáról ír. (...) Nem élhetünk megelégedettségben a sajnálatos megosztottság közepette." Különösen is sajnálatosnak tartja, hogy e nyilatkozat a 3. európai ökumenikus nagygyűlést megelőző időszakban jelent meg. E nagygyűlésen mintegy ezer római katolikus, valamint ezer protestáns és ortodox keresztény hivatott közösen megélni és megvallani, hogy közös Urunknak, Jézus Krisztusnak a világossága az egység és a megújulás reményét adja egész Európának. „Ez az állás- foglalás nem téríthet el bennünket attól a feladattól, hogy a 3. európai ökumenikus nagygyűlés résztvevői Nagyszebenben párbeszéd, imádság és istentisztelet által egymás testvéreinek ismerjék el egymást Jézus Krisztusban, s felekezeti határokat átívelve kifejezzék, erősítsék és megéljék azt az egységet, amely Jézus Krisztus akarata az Ő egyháza számára. (...) A vatikáni dokumentum demonstrálja, hogy milyen sürgős és fontos az ökumenikus párbeszéd. Ami minket illet, az Európai Egyházak Konferenciája elkötelezett marad erre a feladatra, annak a csalódásnak ellenére is, amelyet a jelen vatikáni nyilatkozat okozott számunkra." A Európai Protestáns Egyházak Közösségének elnöke, Thomas Wipf „rossz jelzésednek nevezi a vatikáni nyilatkozatot. (Innen van írásom címe is.) A Hittani Kongregáció dokumentuma „érvelésben és rövidségben is irritáló” - szögezi le. Ugyanakkor fontosnak érzi hangsúlyozni, hogy itt egy hittételnek a katolikus értelmezéséről van szó, amellyel szemben lehet érvelni ugyanennek a hittételnek a protestáns értelmezésével. Ennek jegyében Thomas Wipf elnök elutasítja a katolikus érvelést, és felhívja a figyelmet arra a protestáns értelmezésre, amely szerint „az egyházaknak az eredeti ismérve az evangélium tiszta-hirdetése és a szentségek helyes kiszolgálása. Ez - és nem több - szükséges ahhoz, hogy Krisztus egy egyházának hiteles kifejeződése láthatóvá váljon. (...) Mi egyháznak ismerjük el a római katolikus egyházat. Sajnálatos, hogy mind a mai napig ez nem mondható elfordítva. (...) Ez a dokumentum rossz jelzéseket ad le. A világ megpróbáltatása/ is együttműködésre sürgetik az egyházakat. A közösségépítés nem egy hetyke cél, hanem a mi feladatunk. A hittételek kiemelkedően fontosak, de számunkra ezek nem osztják meg az egyházat” - vallja Thomas Wipf. Ez az állásfoglalás mintegy összefoglalja a másik két szervezet reflexióját is, s ehhez bizonyára mi is sokan szív szerint csatlakozunk. ■ Dr. Bóna Zoltán, a MEÖT főtitkára
