Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-01-21 / 3. szám
4 2007- január 21. KERESZTUTAK ‘Evangélikus Élet®? Bajor-magyar kapcsolat a diakóniában Új elnök a Német Protestáns Egyházak diakóniai szolgálatának élén A bajor diakónia két meghatározó személyisége érkezett Budapestre január 15-én, hétfőn azzal a szándékkal, hogy magyar partnereivel előkészítse a tavasszal esedékes szakmai találkozót. A testvéregyház szeretetszolgálatának intézményvezetői tanulmányi kirándulást szerveznek Magyarországra április 24. és 26. között. Nem proto- koll-látogatásról van szó, hanem szakmai párbeszédről, valamint elmélyült ismerkedésről annak érdekében, hogy az intézmények, a szervezetek egymástól tanuljanak. Fritz Blantz és Friedemann Götzger villámlátogatása ugyan - a repülő földet érése és felszállása között - csupán néhány óráig tartott, de az áprilisi találkozó előkészítése révén és annak jelentőségén keresztül meghatározó volt a diakóniai partnerkapcsolat jövőjét illetően. Egyházunk részéről a diakóniai bizottság elnöke, néhány tagja és intézményvezetők vettek részt a megbeszélésen. M OI/H. K. Új elnöke lesz a Német Protestáns Egyházak (EKD) diakóniai szolgálatának Klaus-Dieter Kottnik személyében. Kottni- kot 2006. október 19-én választotta meg öt évre az EKD diakóniai szolgálatának konferenciája, miután elődje, Jürgen Goh- de múlt év június 21-én lemondott. Az új elnök ez év február i-jén kezdi meg munkáját; hivatalos beiktatására másnap kerül sor. Klaus-Dieter Kottnik 1952. május 24- én született Stuttgartban, teológiai tanulmányait 1972 és 1979 között Hamburgban és Tübingenben végezte. Beosztott lelkészként Stuttgart-Rohrban és a Württemberg! diakóniai szolgálatnál dolgozott, majd Stuttgart-Riedenbergben volt gyülekezeti lelkész 1984-től 1991-ig, majd a stetteni diakónia igazgatóságának elnöki tisztét töltötte be 1991-2007 között. Az EKD diakóniai szolgálata közhasznú egyesületként működik; tagjai az EKD huszonkét tartományi egyházának diakóniai szolgálatai, kilenc szabadegyház a maga szeretetszolgálati intézményeivel, valamint a legkülönfélébb munkaterületek nyolcvanegy szak- szövetsége. Több mint huszonhétezer önálló - különböző méretű és jogi meghatározás szempontjából eltérő - intézményben végzik munkájukat. A német- országi diakóniai munkának a reformok után két adminisztratív központja van: Berlin-Dahlem és Stuttgart. M Evangelisches Gemeindeblatt für Württemberg Csillagpont 2007 Beszélgetés Rozgonyi Emőkével ► 2007 nyarán ismét megrendezésre kerül a Csillagpont országos református ifjúsági találkozó. Egy ilyen rendezvény nagyon sok szervezési munkát igényel, ezért már elkezdődtek az előkészületek és a megbeszélések. A Csillagpont 2007 koordinátorával, Rozgonyi Emőkével beszélgettünk az idei találkozóról.- Az idei Csillagpont hol kerül megrendezésre?- Sárospatakon lesz július 17. és 21. között. Nagy örömet jelentett számunkra, hogy a helyi közösségek ajánlották a re- formátusság szempontjából jelentős várost, és ezután a városvezetéssel is pozitív együttműködés alakult ki. Azaz már az előkészületekben megvalósul a lényeg: egymásra találás, együttgondolkodás, a misszió egysége.- Szerinted mi lehet a célja egy ilyen nagy találkozónak?- Egy országos találkozónak nem csak a helyszínen folyó program a lényege. Az odavezető út legalább olyan fontos, mint maga az esemény. Az előkészítés során sokan csatlakoznak a csapathoz, hozva a maguk képességeit, hozzájárulva a programok és önálló projektek sokszínűségéhez. A szervezés hónapokat vesz igénybe, ami lehetővé teszi a munkatársak számára, hogy jobban megismerkedjenek, barátságok alakuljanak ki, ezáltal pedig egy olyan országos hálózat jöjjön létre, ami más módon aligha lehetséges. Ugyanakkor jó azt látni a keresztyén ifjaknak, hogy az erősítve a hit megélésének, gyakorlatba helyezésének lehetőségét. Végső célunk, hogy a fiatalok megerősödve, inspiráltán menjenek vissza gyülekezetükbe, vagy találjanak rá jövőbeli közösségükre.- Lehet már tudni valamit az idei Csilbg- pont témájáról?- A 2007-es Csillagpont témája a Krisztus-hitből fakadó váradalom, reménység, illetve a reménységben élők közössége, akik a váradalom végső távlatában osztoznak. Meggyőződésünk, hogy ez a váradalom a hétköznapokban is iránytű. Nem ad mindenre választ, de kijelöli az utat, engedi fel- és elismerni a gyengeséget, és arra indít, hogy Istenre hagyatkozzunk. A hit távlatait szeretnénk élő módon megélni a fiatalokkal együtt, akik olyan sokszor tanácstalanodnak el, maradnak magukra életükben. A téma természetesen még alakul. Az előadásokat előkészítő munkacsoport januárban gyújtja be a rakétákat.- Lesz valami különlegessége az idei találkozónak az eddigiekhez képest?- Igen. Maga a sárospataki táborhely, ahol a találkozóra sor kerül, nincs teljesen kiszakítva a városból. Minden elérhető távolságban van. Ezt az adottságot kihasználandó, szeretnénk, ha a kisgyermekes fiatal házaspárok is csatlakozhatnának a találkozóhoz. Gyermekprogramokat, gyermekmegőrzőt, csendes szálláshelyet szeretnénk biztosítani nekik. A programba beépítjük a már házas fiatalok kérdéseit, az azokra adható lehetséges válaszokat, valamint lehetőséget kívánunk biztosítani arra, hogy az ebben az élethelyzetben lévők mind örömeik* DEBRECEN * Csillagpont Országos Református Ifjúsági Találkozó egyház egy hihetetlenül gazdag közösség. Sok minden történik, rengeteg, sokszor felfedezetlen, kiaknázatlan érték és öröm mozgatja mindennapjainkat. A minőség és a mennyiség összhangja, élő közösségünk sokszínűségének bemutatása a nagy számban összegyülekező fiatalok együttlétén és sokszínűségén keresztül - ez lehet az egyik célkitűzése a nagy országos találkozónak. A Csillagpont egyik nagy vívmánya a délelőtti evangélizációs előadások utáni kiscsoportos beszélgetés. Alkalom- adtán száz-száztíz csoport is- alakulhat, ahol a résztvevők megbeszélhetik a hallottakat. Ezzel családiasabb, közösségi jelleget kaphat ez a nagy találkozó, ről, mind pedig problémáikról beszélhessenek. A másik érdekessége az idei Csillagpontnak egy délutáni, kora esti zarándoklat lesz, ahol az egész tábor találkozhat múltbeli református nagyja- inkkal a városban. Sárospatakkal való együttélésünk tulajdonképpen szimbolizálja a keresztyének világban való életét: a város peremén lakunk majd, de felkerekedünk, kimegyünk az utcákra és terekre, hogy tanúskodjunk a krisztusi remény erejéről. ■ Abigail Részlet a Reformátusok Lapjának 2007. január 7-ei számában megjelent interjúból Hejce - egy év után... ► Egy évvel ezelőtt számolt be a sajtó arról, hogy a Bor- sod-Abaúj-Zemplén megyei Hejce község közelében hegynek ütközött és lezuhant a szlovák légierő egyik szállítógépe. A gép utasai - Koszovóban szolgálatot teljesítő szlovák katonák, illetve a személyzet - egy kivétellel életüket vesztették. Az alábbiakban Lackner Pál evangélikus lelkész, protestáns tábori püspök az események részeseként idézi fel a tragédia utáni órák történéseit, illetve a szerencsétlenül jártak emlékére emelt emlékmű felavatásának mozzanatait. Január 19. - a feleségem névnapja és a középső lányunk születésnapja. Az ilyen családi eseményekről szűk körben, egyszerűen szoktunk megemlékezni; így volt ez tavaly is. A kamaszok után este végre bejutok a fürdőszobába, amikor megszólal a szolgálati telefon: a központi ügyelet riaszt. Rögtön hívom a gépkocsivezetőt, majd a kollégákat. Magassy Sándor veszi fel elsőnek, ő is indul. Fél óra múlva már az M3-as autópályán száguldunk a zempléni hegyek felé. Kora este a hírekben már bemondták, hogy Telkibánya mellett lezuhant egy szállítóhelikopter negyven emberrel a fedélzetén. Ekkora gépe sem a Magyar Honvédségnek, sem a szomszédos országoknak nincs - az információ pontatlannak vagy tévesnek tűnik. Menet közben jönnek a hírek rádión és telefonon: Hejce az úti cél, a pontosabb koordinátákat és a feladatokat majd ott megkapjuk. Kiderült, hogy egy szlovák AN-24-es repülőgép zuhant le. Hejce: ezeréves zsákfalu a Gergely-hegy és a Borsó-hegy tövében. Sajátos egyháztörténeti helyszín: a harcos középkori előreformátorok, a husziták, mint annyi más helyen a környéken, itt is megvetették a lábukat. Sokak viselik ma a településen a Cseh vagy a Vencel vezetéknevet. A kassai püspök nyári rezidenciaként épült palotája áll itt, ez volt a két világháború között a mai országhatárokon belüli részegyházmegyét kormányzó helynök székhelye, szeminárium is működött Hejcén. Az ötvenes években ide internálták a katolikus püspöki kar jelentős részét. A falu türelmi rendelet után épült református templomának ma sincs tornya. Menet közben jön a hír: van egy túlélő. Reménykedhetünk még? Ötpercenként egy tucattal csökken a hátralévő kilométerek száma, negyedóránként egy fokkal a külső hőmérséklet: már mélyen mínusz tíz alatt vagyunk. A Hernád völgyében köd nehezíti a haladást. Végre odaérünk. A lezuhant gép messze van a falutól, hat-nyolc-tíz kilométer távolságról beszélnek; úttalan utak, húsz centiméteres hó, a helyszín egyelőre lezárva: az út keskeny, szembejövő forgalom nem lehetséges, kitérő nincs, gyalogosan a sötétben eltévedni könnyű lenne - csellengők keresésére most nincs lehetőség. Mivel a katonák még nem értek ide, a határőrökkel, rendőrökkel, katasztrófavédelmisekkel beszélgetünk. Nagy a döbbenet; aki - hozzánk hasonlóan - nem járt fenn, azaz nem látta a katasztrófa helyszínét, a roncsokat és az áldozatokat, az latolgat, találgat. Aki járt fenn, döbbenten hallgat, alig szól. Érkeznek a szlovák katonák, hivatalnokok is - nem sokat szólnak még egymáshoz sem. Ameddig lehet, felmegyünk gyalog; ez a pont a temető melletti kanyar, ahonnan már Kassa fényei látszanak: azé a városé, ahol a Koszovóból érkező gépnek néhány percen belül landolnia kellett volna... Tiszta éjszaka van, mínusz húsz fok alatti a hőmérséklet, a mobiltelefonok akkui a hidegben gyorsan merülnek. A falu - és tegyük hozzá: a szomszédos települések - lakói egy emberként mozdulnak: a pék hoz néhány kosár meleg kenyeret, valaki odaállít mellé egy bődön zsírt, pár asszony keni a kenyereket, az öregotthon üstszámra főzi a teát. Közben jönnek a különböző hatóságok képviselői is, hatáskörök egyeztetése folyik, korrekt, de komor hangulatban. Megérkeznek a katonák is, velük beszélgetünk, közben negyed négykor odalép hozzám egy úr: „Püspök úr, én vagyok itt a katolikus kántor.” Aztán rögtön ki is javítja magát: „Elnézést, ezredes úr, most polgármesterként köszöntöm.” Hajnalra kiderül, a helyszín biztosítása nem a katonák feladata, levonulunk. Isten irgalmazzon az áldozatoknak, adjon megnyugvást és békességet a túlélőknek. * * * Az idő múlik, az információk gyűlnek: kiderül, hogy a szlovák ökumenikus tábori lelkészi szolgálat - a protestánsok mellett az ortodoxok is tagjai - vezetője életében először ment volna misszióban szolgáló katonákat látogatni, majd ezzel a géppel jött volna vissza. Indulás előtt néhány nappal azonban valaki a vezetői szintek egyikén úgy döntött, majd megy inkább a katolikus helynök, Jozef Stank alezredes. Tomas Semko testvérünk itthon és így életben maradt. A szerencsétlenség áldozatai a volt Jugoszláviában, Koszovóban teljesítettek szolgálatot, a rigómezei csata emlékművét őrizték. Legtöbbjük jó kapcsolatot tartott fenn a kint szolgáló magyarokkal; érthetően a mi Szent László táborunkban is nagy volt a döbbenet. A katonák fejében ott vibrál a kérdés: miért? Van olyan ön- feláldozás, amelyet a történelem igazol: amikor utólag a dolog célja vagy értelme világos, amikor mások életét menti meg az egyén feláldozása. Itt azonban áldozatokról van szó, egy banális közlekedési baleset halottairól. Kiderült a tragédia oka is: túlzottan rutinból történt a leszállás. * * * Őszre elkészült a szerencsétlenül jártak emlékműve. Az avatás egész napos: a kassai dómban délelőtt emlék-istentisztelet - némi kivárás és kavarás, hogy ökumenikus és/vagy nemzetkö- zi-e, vagy talán mégsem, de mégis -, utána koncert. A templom zsúfolásig tele hozzátartozókkal, bajtársakkal, katonai és politikai vezetőkkel, tévéközvetítés - látszik, hogy az egész ország számára fontos az emlékezés, de a szembesülés is. A két katolikus tábori püspök koncelebrált miséje végén kapunk szót: ketten - Tomas Semko szlovákul, én magyarul - hirdetjük az igét. Délutánra a hozzátartozókat a szlovák hadsereg átszállította Hejcére, a buszokból teherautókra ülnek, majd a végső pár kilométert gyalog kell megtennie mindenkinek. A hegytetőn várunk az utolsónak érkezőkre, akik elsőnek indultak Kassáról, ők tizenegynéhányan gyalog jöttek. Van idő körülnézni. A még mindig kormos fák között kopasz az ütközés helye. Az erdősáv végéig két sor van még, azután egy füves domboldal következik. Ha pár méterrel magasabban szállnak, odaérnek, több a túlélő; ha még pár méterrel feljebb, akkor ma nem ismernénk a Borsó-hegy nevét - szemmel láthatóan ilyen gondolatok cikáznak a jelenlévők fejében. A fákon emléktáblák - minden név külön, ezek körül gyülekeznek a hozzátartozók. Lehet látni az életkori különbségeket: az elöljárók az én nemzedékem tagjai voltak: tétova kamaszok, feleségek, öreg szülők állnak a fák körül. A huszonévesekre - a többségre - emlékezők más képet mutatnak: rohangáló kisgyermekek, néhány karonülő, fiatal özvegyek, középkorú szülők, megtört hetvenes nagyszülők. Lelkészként sok gyászolóval találkoztam, mégis nehéznek érzem ezt a helyzetet. Szolgatársaimra nézve látom, ők is ugyanígy vannak. A szlovák miniszter beszéde után felolvassák a neveket. Fel- feltömek a könnyek, jönnek a koszorúk, majd a lelkészeké a szó. Öten szólunk - és nem csak a protokoll miatt röviden. A délelőtti szolgálattévőkön kívül a szlovák sereg egyetlen ortodox lelkésze is itt van. Mi más vigasztalhat itt, nyelvi korlátokon és felekezeti határokon túl, mint Isten igéje: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk." (Róm 14,7)
