Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)

2007-01-14 / 2. szám

‘Evangélikus ÉletB PANORÁMA 2007. január 14. 7 : és mit adtak „néptanítók” a nemzetnek? iga • Amiről egy 1913-ban Balatonalmádiban írt, kiadásra váró napló beszél „Kedves Bátyám, szeretve tisztelt Mes­terem! Egyik sárgás papiroson sokszor olvas­tam a következő sorokat: »Bizonyítvány. Hivatalosan bizonyítom, hogy Péterfy Sándor nemes-csői ág. hitv. ifjú iskolata­nítói pályára magát készíteni kívánja, a nagy-geresdi evang. gyülekezetben se­gédtanítóul felléphetés végett, általam a tanítói hivatalnak lényeges ágaiban meg­vizsgáltatott - és jól lehet tanulmányait csak a kőszegi algimnáziumban végezte, mindamellett a segédtanítói állásra elké­szülve találtatott. Kelt Felső-Szakony- ban, nov. 12.1857.« Valahányszor pedig e sorok a szemem elé kerültek, mindannyiszor felújultak lel­kemben geresdi emlékeim, s csordultig megtelt a szívem ama mélyen járó benyo­mások által fakasztott érzelmektől, ame­lyek életemnek irányát megadták volt. Ma negyven év múltán is Kutassy Györgynek, a soproni első egyházmegye első esperesének a bizonyítványa fekszik előttem, s a sárguló papír sorai ma még mélyebben ható érzelmeket költöttek fel bennem, mint azelőtt bármikor, s ezen érzelmek arra indítanak, arra ösztökél­nek, hogy lélekben felkeressem azt a jó­tevőmet, aki tanúja volt ezelőtt negyven esztendővel az én első képesítő vizsgála­tomnak, s aki akkor nemes szívének ál­dásos melegével ölelte magához ben­nem, révedező ifjúban a tapasztalatlan, kezdő tanító-jelöltet. Áldassék ezért a ke­gyelem Ura Istene! Ki gondviselő kezét kinyújtá felém, és segítségemre rendelte Németh Ferencet akkor, amikor a tanító pályán az inasságból felszabadítottak és segéddé avattak volt. Mivé lettem volna én?! Ha ezelőtt negyven évvel nem emel magához, ha előttem soha meg nem hamisítható ne­mes példájával nem buzdít, nem serkent arra, hogy magamat tovább képezzem, tanulgassak, kötelességemet híven telje­sítsem, elöljáróimat tiszteljem, embertár­saimat személyválogatás nélkül megbe­csüljem, s mint magyar népnevelő, mindazt, ami nemzetünk és hazánk jólé­tét előmozdíthatja, azt imádásig szeres­sem, a csapások súlyát férfiasán, keresz­tényi türelemmel viseljem, s a krisztusi hivatal terhét gyönyörűséggel hordjam. Oh! Kedves Bátyám, ezt a kérdést a negyven év leforgása alatt igen gyakran intéztem volt magamhoz, mert jelmon­datom ezt hirdeti: »A hálátlannál nincs rútabb senki, kivéve azt, aki jót hála fejé­ben mível.« (Székács) Ma is, amikor tanítói pályám negyve­nedik évfordulóját ünneplem, minden zaj nélkül, csendben, az én hajlékomban bezárkózván, az én irgalmas és kegyel­mes Istenem csodálatos útjait vizsgálgat­va, melyeken eddigelé vezérelt, legszen­tebb érzelmeim oda vezéreltek, kedves Bátyám körébe, a nagygeresdi tanítói lakba, az iskolába, a szép Répcemellékbe, s látom szemeimmel mindazt, ami ott egykor környezett, reám irányadó befo­lyást gyakorolt. Megelevenül előttem Né­meth Ferenc alakja, aki még az iskolából kibocsájtott gyermekeket is óvta, védte a veszedelemtől, s el-elkísérte s velem is el­kísértette a zivataros időben a távol fek­vő falvaikba, aki oly forrón tudta szeretni szülőit, testvéreit, rokonait, hogy e forró­ság bennem is felébreszti a szülők, test­vérek, rokonok és kartársak iránt való szent szeretetet. És a szép geresdi emlé­Péterfy Sándor keim ma is úgy hatnak reám, mint annak előtte mindenkor. Kimerülőfélben lévő erőmet újulni, a szívem hamvadó tüzét újra éledni érzem, s így lélekben megúj- hodva könnyebbnek tetszik a munka ter­he, a lélek kínja, gyötrelme... Fogadja e napon tőlem, kedves Bá­tyám, életem egyik példaadója, az őszinte szívből jövő hálát kegyesen. A Minden­ható jutalmazza meg bőségesen családjá­ban is mindazokért, amiket velem egyko­ron nemes szívének sugallatából tett. Bol­dognak érzem magamat, hogy Isten e na­pot meg engedte érnem, s hogy e napon legalább a sorokban kifejezhetem kedves Bátyám, szeretve tisztelt mesterem irá­nyában azt a hálás tiszteletet, amellyel szívem színültig megtelt, s a boldogságo­mat csak az fokozhatná, ha egyszer itt, szerény hajlékomban mondhatnám el szóval kedves Bátyámnak és családjának, valamint az egész nagygeresdi gyülekezet minden egyes hívének is. Maradtam mély tisztelettel hálás híve és tanítványa, Budapest, 1897. november 12. VII., Óvoda utca 4. Péterfy Sándor s. k. kir. tanácsos.” * * * A másik levél címzettje ugyancsak Németh Fe­renc; ezt Péterfy Sándor jubileuma alkalmából a Budapesti Tanítótestület elnöksége írta: „Nagyérdemű Urunk! Akik e levelet Nagyérdeműségedhez küldjük, mindnyájan tanító emberek va­gyunk, és csak nemrégiben tudtuk meg, hogy negyven évvel ezelőtt Ön is tanító­ja volt a gyermekeknek, és tanította Pé­terfy Sándort is. Lássa igen tisztelt Urunk, mi ezt a Péterfy Sándort igen nagyon sze­retjük és tiszteljük, becsüljük, áldjuk tisz­telt Urunkat, mivelhogy Péterfy Sándort tanította. Ha a macedóniai király, Fülöp azt mondta Arisztotelésznek, hogy örül azon, hogy a fia oly korban született, amikor egy Arisztotelész él, és neki adta át a Sándor fiát tanításra, mi is azt mond­juk, hogy hálát adunk a jó Égnek, hogy Péterfy Sándor oly időben választott élet­pályát, amikor nagyon tisztelt Urunk ta­nítása volt az ő egész életére befolyással. Ami Arisztotelész, a görög bölcs Nagy Sándor lelke kimívelésére volt, az volt Ön, kedves Németh Ferenc urunk, Péter­fy Sándorra nézve is, és hogy tovább fon­juk a hasonlatot: Nagy Sándor országo­kat hódított meg, Péterfy Sándor pedig embereket. De a hasonlatnak csak egy nagy hibája van: Arisztotelésznek egy nagy fejedelem, egy király jutalmazta meg a fiára fordított fáradságot, drágasá­gokkal, ékszerekkel, aranyakkal, gyé­mántokkal halmozta el Nagy Sándor ta­nítóját: mi pedig csak tanítók vagyunk magunk is, nincsen nekünk se aranyunk, se gyémántunk, amivel Péterfy Sándor tanítóját, amivel Önt, nagyon tisztelt Urunk, méltán megjutalmazhatnánk. Pedig Péterfy Sándor többet tett ám ér­tünk, mint Nagy Sándor az ő embereiért. Amit Nagy Sándor szerzett, azt mások, akik utána következtek, elveszítették, amit Péterfy Sándor szerzett, az nemze­dékről nemzedékre száll, az közkincs, közszellem, azt elrabolni, elpusztítani nem lehet. És a magyar tanítóság ezen el nem pusztítható közkincsének megszer­zéséhez Ön is, nagyérdemű Urunk, Ön is hozzájárult: mert Péterfy Sándor maga állítja, hogy Németh Ferenc nélkül belőle nem vált volna az, amivé lett. De hát hiába kerülgetjük az igazat, ne­künk gyémántunk, drágakövünk nincs, de van hálás szívünk, ebbe zárjuk Önt, nagyon kedves urunk, ott marad Ön, amíg élünk, amíg lehelünk, de még ak­kor sem enyészik az Ön emlékezete, ha mi elenyésztünk, mert tudtára fogjuk adni az utánunk jövőnknek, ki volt Pé­terfy Sándor tanítója. Ha ezen levél, mely hálás szívek őszinte kifejezője akar lenni, csak egy pillanatra is kellemes érzéseket kelt na­gyon tisztelt Urunkban, akkor mi majd meglessük az alkalmat, mikor Önnek kellemes pillanatokat szerezhessünk, és hogy ezt minél többször teltessük,'arra kérjük az emberek sorsát intéző nagy Is­tent, tartsa meg Önt jó egészségben, bé­kés kedélyállapotban még sok-sok esz­tendőn. Maradtunk őszinte tisztelettel, hű szeretettel, Budapesten 1897. nov. 20. Budapesti Tanítótestület nevében Sző­ke István tanítótestületi elnök, Schön Jó­zsef tanítótestületi titkár, dr. Neményi Imre kir. tanácsos, tanfelügyelő, Mosdós- sy Imre kir. tanfelügyelő, Groó Vilmos kir. tanácsos, tanf., Józusa Mihály áll. ta­nító, dr. Göőz József polg. leány- és női iparisk. igazgató, Rotter Mátyás polg. isk. igazgató és az Eötvös Alap pénztárosa, Madarász László szfőv. tanító, Fehérváry Ferenc szfőv. tanító, Halász (Sauersitz) László szfőv. tanító, dr. Veszély Ödön ta­nítóképző tanár, Csáki Elek, Sugár (Kna- fer) Károly szfőv. tanító, Lakács Vendel, a Magyarországi Tanítók Orsz. Bizottságá­nak elnöke, Kurz Sámuel budapesti ev. tanító, a Népművelők Budapesti Egyesü­letének elnöke, Peres Sándor önképző igazgató, Sajó (Schafer) Sándor igazgató, a Népművelők Lapja szerkesztője, Hajós Mihály, a Magyarországi Tanítók Orsz. Bizottságának titkára, Kapi Dezső, az Eötvös Alap műsortitkára, Kiss Albert főv. tanító...” * * * Két kincset érő levél. Hűen mutatják azt a szel­lemet, amely a 19-20. század fordulóján az oktatást, a kultúrát jellemezte; szemléltetik az emberi értékek megbecsülését, értékelését, min­taként szolgálva mai, kétségbeejtően alacsony szintű, értékeket elvető, iskolamegszüntető ok­tatás-nevelés politikánk számára. A föntebb idézett, 1913-ban írt, kéziratban fennmaradt dokumentum (amellyel barátnőm, dr. R. N.-né, Németh Ferenc unokája ajándéko­zott meg) s még néhány hasonló értékű napló - bár írtam róluk a Magyar Nemzetben, ismer­tettem a rádióban - körülbelül a’60-as évek óta vár kiadásra... ' ■ SCH ELKEN PÁLMA Egy iskolai csoport a múltban a sárszentlőrinci iskola és tanítólakás udvarán Krízisreform Lesz-e Evangélikus Egészségügyi Centrum? Az elmúlt esztendő viharos belpoliti­kai eseményei között sajátos állandó­ságot képviselt az egészségügy átalakí­tásának a témája. Lassan negyedszázados a felisme­rés: több körülmény is szükségessé teszi az egészségügy reformját. Ilyen az életkor meghosszabbodása, az idősebb korosztályok növekvő ará­nya a népességben, az orvostudo­mány, ezen belül a műszeres diag­nosztika és terápia, valamint a gyógy­szeripar jelentős fejlődése, az élet­mód és a környezet, az egészségtuda­tos magatartás fokozódó szerepe az egészség megőrzésében. Nehezen megy át a közgondolko­dásba, hogy az egészség nem egysze­rűen a betegség hiánya, hanem - az Egészségügyi Világszervezet (WHO) definíciója szerint - testi, lelki és szoci­ális jólét, vagy ahogy szeretik hangsú­lyozni: jól lét. Ezen belül meghatározó a mentálhigiéné, a lelki egészség jelen­tősége. A halálozási statisztikák élén álló betegségcsoportokban - szív- és érrendszeri betegségek, daganatos megbetegedések - a leginkább megha­tározó kockázati tényezők egyike a lelki egészség zavara. A rendszerváltozás előtt az a dema­gógia gátolta a valódi reformot, hogy mindenkit ingyen megillet a legfejlet­tebb egészségügyi ellátás. Ugyanakkor a nyolcvanas években létrehozott Or­szágos Egészségvédelmi Tanács szá­mos értékes vizsgálattal, állásfoglalás­sal megalapozta a szükséges változá­sokat. A rendszerváltozást követően vala­mennyi kormány programjában szere­pelt az egészségügy reformja, de min­dig visszariadtak a feladattól. Mert sok gond, sok ellentmondás ellenére mű­ködött - a lakosság többségének elége­dettségét kiváltva - az egészségügy. Igaz, ebben a működésben lényeges elem volt a hálapénz, a paraszolvencia, amely az ötvenes években kezdte meg „karrierjét”, illuzórikussá téve az „in­gyenes egészségügy” létezését. Ez volt az egyik ok, amiért a kormányok visszahőköltek a reformtól: az csak úgy lehetett volna hiteles, ha megszün­teti a paraszolvenciát. Az ehhez szük­séges finanszírozási, illetve egészség- ügyi bérreformot viszont nem tudták beépíteni az elképzelésekbe. Ezért is hangsúlyozhatják most po­litikusok és szakértők egyaránt, hogy önmagában üdvözlendő, elismerésre méltó, hogy végre az egészségügy je­lenlegi vezetése érdemben hozzálátott a reformhoz. Ez igaz, de eredmény ed­dig leginkább a reformretorika szint­jén tapasztalható. Ám a megítélést majd az átalakítás tartalma kell, hogy meghatározza. És egyelőre erősek az aggályok. Kétségkívül zavaró az a körül­mény, hogy az egészségügyi tárcát és így a reformot a kisebbik koalíciós párt vezényli. A liberális párt már a ta­valyi parlamenti választások előtt nyilvánvalóvá tette, hogy egészség- ügyi elképzeléseit politikája fő elemé­nek tekinti, mintegy ezzel akar sikert aratni. Ez főként azért gond, mert egyedül ebben a programban szere­pelt az úgynevezett több-biztosítós modell bevezetése. Ez megtévesztő elnevezés, mert a kérdés lényege az, hogy a nemzeti kockázatközösségen, a szolidaritási elven felépülő egységes társadalombiztosítás finanszírozza az egészségügyi ellátást, vagy pedig az üzleti biztosítók, az egyéni befizetése­ket is figyelembe véve. E kérdésben a választóvonal nem a két nagy politikai erő között húzódik. A szakértők nyolcvan-kilencven szá­zaléka - mindkét oldalon - a társada­lombiztosítás fenntartását támogatja. E szerint a sürgősségi ellátás minden­kit megillet, senkit nem hagyunk ma­gára - ez van az első csomagban. Hangsúlyos a második csomag, a tu­lajdonképpeni betegbiztosítás, lénye­gében a jelenlegi rendszer. A szolidari­tás azt jelenti, hogy mindenki a jöve­delme alapján fizet tb-járulékot, de a betegségének megfelelő ellátást kapja. A harmadik csomag az extra szolgál­tatásokat - külön szoba stb. - tartal­mazza. Ebben lehet az üzleti biztosí­tóknak is szerepük. ' A tárca jelenlegi vezetése viszont minden józan érv ellenére kitart amellett, hogy a második csomagot - tehát a normál ellátást - ne társada­lombiztosítási, hanem üzleti alapon, netán vegyesen finanszírozzák. Ez a külföldi tapasztalatok szerint az ellá­tás drágulásához és romlásához, je­lentős társadalmi csoportok leszaka­dásához vezet. Egyszerűen a beveze­tőben említett tényezők - a lakosság öregedése, az egészségügyi költség- robbanás - magyarázzák ezt. Ezért nem érvényesülhet a „versengő bizto­sítók” elképzelés: nincs mód a költsé­gek csökkentésére úgy, hogy közben ne romoljon a színvonal. Legfeljebb a fiatal, egészséges, csekély kockázatot jelentő emberekért versenghetnének a biztosítók. Csak remélhetjük, hogy a szakértők érvei, az amerikai és a német tapaszta­latok - ezekben az országokban fordí­tott irányú a folyamat, azaz haladnak az egybiztosítós rendszer irányába - kellő muníciót adnak ahhoz, hogy ne szálljunk fel arra a vonatra, amelynek az utasai tapasztalataik alapján éppen lefelé kászálódnak. A több-biztosítós modell még csak fenyegetés, több intézkedés azonban már hatályos. Ezek közül a lakosságot közvetlenül érinti a vizitdíj bevezetése és a patikaliberalizáció. Nagyobb horderejű a fekvőbeteg-el­látás átalakulása, amely a regionális egészségügyi tanácsok hatáskörében ezekben a hetekben zajlik. Nagyon fon­tos - ezt erősíti az ellenzéki pártok szakszerű magatartása is -, hogy elsőd­legesen ne politikai adok-kapok eszkö­ze legyen az egészségügy átalakítása. A nagyobbik kormánypárt egészségügyi programja több értékes, valóban szak­mai elemet tartalmazott. Ilyenek a kar­diológiai, az onkológiai, a gyermek­egészségügyi programok, ezeket to­vább kellene vinni. Ezért is lett volna fontos, hogy ne az ágyszámokról szól­jon a reform, annál kevésbé, mert a fi­nanszírozás sem e szerint történik. No meg logikus lett volna, hogy alulról in­duljon az építkezés, a járóbeteg-ellátás és a területi rendszer reformjára épül­jön az országos szint. Fordítva történik. De bízzunk benne, hogy mégis helyük­re kerülnek a dolgok. Főleg ha valóban a szakmaiság, nem pedig a politikai lo­jalitás lesz a döntő. Bizakodom, de nem vagyok igazán optimista - lelkem mélyén, habitu­som ellenére - a Cserháti Péter és csapa­ta által évek óta kiválóan előkészített Evangélikus Egészségügyi Centrum ügyében. Bár az alapelképzelés - reha­bilitációs járó- és fekvőbeteg-intéz­mény, képzési feladattal is ellátva - teljes mértékben beleillik a reformba, és a jelenlegi tárca vezetése is írásban kifejezte támogatását, távolinak lát­szik a megvalósulás. Hiszen hirtelen minden meglévő intézmény további sorsa bizonytalanná vált. Persze a má­sik oldalon ez azt is jelentheti, hogy könnyebben kapunk majd felszaba­duló épületet. És persze reménység szerint az induláshoz segítséget a Nemzeti fejlesztési tervtől. Jól is kijöhet a társadalom - a jelen kérdőjelei, a válságjelek ellenére - az egészségügy átalakításából. A konkrét reformlépések remélt kedvező hatása példa lehet arra, hogy a humán szférá­ban különösen zsákutca a túlpoliti­zált, konfrontativ alapállás. Az egész­ség érték mindenki számára. Felelősek vagyunk önmagunkért és egymásért. Több szinten is jelentkezik az egyhá­zak felelőssége. Ebben az évben ne­künk is vállalnunk kell a reformért folytatott küzdelmet. ■ Dr. Frenkl Róbert

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom