Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-04-08 / 14. szám
‘Evangélikus ÉletB HÚSVÉTI PANORAMA 2007. április 8. Lássátok, íme, az ember! Nagyheti gondolatok Munkácsy Mihály trilógiája kapcsán Hiszem a test feltámadását Húsvéti meditáció Egyszer egy kislány, nevezzük Bertának, festeni kezdett. A napocskához kiválasztotta a legragyogóbb sárgát, és lendületesen egy kört kent a papírra, majd buzgón a napsugarak egyeneseibe kezdett. A tanítónő rászólt: „Nem ilyen a nap! A nap egy hatalmas, izzó gömb!” Berta aztán elkeseredve panaszkodott: „Én nemcsak azt szeretném festeni, ami van, hanem azt is, amit gondolok.” A tanítónő már elfelejtette, amit Berta még tud. Azt, ahogy a legnagyobbak is alkotnak: abban, amit látnak, megmutatják azt is, amit éreznek. Munkácsy Mihály a 19. század világszerte ünnepelt festője volt. Jó szerződések, pénzes megrendelők segítették őt az alkotásban, de nem elégítette ki a nyers életképek, a pazar szalonok, remek portrék és reszkető levegőjű tájak témaköre. Szenvedélyesen kereste a „nagy témát”, amellyel még többet mutathat meg az emberből. Az idős Milton és a haldokló Mozart szenvedő személye aztán elvezette őt a passió történetéhez. Úgy érezte, Krisztus alakjában megfogalmazhatja azt a tragikumot, amely mindig is foglalkoztatta. Számtalan tanulmány, vázlat előzte meg a képek végső megalkotását. Eredeti tervét, hogy a Krisztus Pilátus előtt (1881) és az Elvégeztetett! (1884) jelenetei után a feltámadást festi meg, végül megváltoztatta. így készült el később az Ecce homo! (1896). Munkácsy a historizáló vallásos festők közé tartozott, akik korhű öltözetekben próbálták meg az ókori jeleneteket rekonstruálni. Az első festmény nagy hatású kompozíciójában a Jézus halálát őrjöngve követelő vagy gúnyosan összesúgó írástudók között fenségesen magasodik Jézus fehér ruhás alakja. Pilátus szkeptikus távolságtartással néz maga elé, egy háttal álló római katona próbálja visszatartani a fanatikusokat. Vörös köpenye Krisztus valóságos és gúny tárgyává tett királyságára utal, a kezében tartott lándzsa pedig halálát vetíti előre. Pilátus bal keze ujjain hármat mutat, mintha számolna. Megadta Jézusnak az ókori római joggyakorlat által előírt három esélyt a védekezésre, Jézus azonban néma maradt. A Kálvária-jelenet feszületéi a kép szélére kerültek. A bal lator magányosan gyötrődik, a jobb Jézusra néz. Az alakok többsége épp elindul a tett helyszínéről. Egyesek beszélgetve, mások kárörömmel, tanakodva vagy visszanézve. Jézus szerettei még a kereszt alatt időznek, s ott van a katona is, aki megnyitja majd Jézus oldalát. A lándzsa kész, hogy Jézus oldalából a megtisztulásunkra ajándékozott vér és víz fakadhasson. Titokzatos a fehér lovon ülő férfi alakja. Arcában az első kép Jézusának vonásait ismerjük fel. Sokak szerint ő Jézus alteregója, a feltámadt Jézus előképe. Elég lett volna ennyi utalás a húsvét- ra? Ezért került más téma a harmadik vászonra? Pilátus lendületes mozdulattal mutat a megvert, megcsúfolt, szenvedő tekintetű Krisztusra: „íme, az ember!" A tömegben mindenféle alakot látunk. Férfiakat és nőket, gyerekeket és öregeket. Jézus halálát követelőket és olyanokat, akik inkább szoronganak. Csúfolódókat és szomorúakat. Pilátus meg is korbá- csoltatta, hátha a fenyítést elegendőnek tartják majd Jézus ellenségei. Aztán utolsó megmentési kísérlete is kudarcot vallott, Barabbást szabadította ki a tömeg. Jézus - örök érvényűén - vállalta a helyettes áldozatot. Barabbásért és mindnyájunkért. A tömeg mögött egy árkád kettős íve sejlik fel, Mózes kőtábláinak formája. Az a törvény oldala. Pilátus pedig Jézusra mutat: „íme, az ember!” Ez az evangélium oldala. Miért ezt a témát választotta a festő harmadiknak? Saját szenvedései, meg- bomló elméje ingatták meg a feltámadásba vetett hitét? Vagy kínlódásainak, belső tragédiájának akart erőteljesebb formát adni? (Hiszen műtermi, beállított jelenetek fotói után festett, és saját magát is keresztre kötöztette. Nemcsak azért, hogy a megfeszülő izmokat, a behorpadt hasat jól modellálhassa, hanem hogy a belső kínt is megmutathassa.) Az emberi szenvedés fontosabb lett volna számára, mint Krisztus passiója? Hiszen az érzelmi csúcspont valóban az Ecce homo! S ezt ki kellett mondatnia valakivel! Kellett egy olyan kompozíció, amely kevésbé színpadias, és a nézőt inkább bevonja a jelenetbe és állásfoglalásra készteti? Lehet, hogy Krisztus magáraha- gyottságának fokozatai egészültek így ki? A szerető Úr magánya az emberek között - ez az evangélium egyik legnagyobb emberi drámája. A jó és a rossz, a szabadság és a zsarnokság szembeállítása, a fanatikus gyűlölet, a hatalom szkepszise és - a megfestett gyermekekben - az új korszakba, a jövőbe vetett hit egymás mellé helyezése volt fontos? A nagy művészet úgy éli meg a misztériumot, a felfoghatatlant, hogy esztétikai eszközökkel tudja megéreztetni másokkal. A kérdésekre nem szabad dogmatikus válaszokat keresnünk. Mindnyájan találjuk meg a saját válaszainkat. Vállaljuk a szembesítést, valljunk színt, hogy mi hol állunk, nekünk mit üzen a mester. És a Mester. ■ Z. Zs. Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája megtekinthető a debreceni Déri Múzeumban (Déri tér 1.) hétfő kivételével mindennap 10-től 18 óráig. „- Hiszel-e a Feltámadásban? - / Hagyjátok ezt a bús-édes mesét” - kérdés és válasz Reményik Sándor, a legendásan hívő, istenes költő Igaz beszéd hitem dolgában című versének befejező szakaszából. A költő életművében ez a keserű, helyenként ironikus hangú, kiábrándultságot is tükröző, negatív bizonyságtételt jelentő vers egymaga áll szemben a számos gyönyörű, mély hitről tanúskodó költeménnyel. Sajátosan erősíti a pozitív üzeneteket, hiszen csak a felszínes rajongás nem ismeri a kételyeket. Amiért idekívánkozik, az a feltámadáshit megkérdőjelezése. Általánosságban indulnak a vers kérdései: „Most vallani kell, végsőt vallani. / - Volt-e hited egy szikra bárcsak? És jön a válasz: „Pár porszeme reámtapadt / Hívő lelkek virágporának.” Innen több, a keresztény életben felmerülő kérdés után érkezik meg a költő a vers csúcsaként a feltámadáshithez. Mert ez a vízválasztó, a kérdések kérdése. Erre épül a páli dogmatika is. „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is" - írja az apostol iKor 15,14-ben. Mert a bűn következménye a halál, a feltámadás pedig győzelem a halál felett. A húsvéti lecke azonban még nehezebb. A feltámadás ünnepe szembesít a keresztény hit alapkérdéseivel, amelyekről hetente vallást teszünk. A minden keresztények egyetemes hitvallásában, miután vallottunk az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről, így vallunk összegzőén arról, mit hiszünk: .....a szentek közösségét , a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet.” Nagyívű sorrend ez, minden eleme nélkülözhetetlen. A test feltámadása is, hiszen ez vezet az örök élet realitásába. Igen, húsvét szól Krisztus feltámadásáról, és szól testünk feltámadásáról is. Húsvéti meditációmban ez került a középpontba. A magunk képére próbáltuk, próbáljuk fordítani a csodát. Az Istenfiú Isten és ember. Nehezen szembesülünk az ember Jézus történetével. Példája reflektorfénybe állítja önzésünket, indulatainkat. Híressé vált Kékén András gondolata: „Ha kiderülne, hogy alaptalan a hitünk, tévedtünk, én akkor is Jézus-párti, az ő követője lennék.” A lelkész sokat megvalósított a krisztusi példából; akikkel találkozott, azok közül sokaknak az élete megváltozott. Húsvét erről szól. Az ember Jézus szenvedését, kínhalálát követő csodáról, feltámadásáról és arról, hogy ez megváltoztatta nemcsak a történelmet, de mindnyájunk életét is. Esélyt kaptunk az örök életre. De mindezt sajátosan hárítjuk: szívesebben gondolunk Jézusra mint isteni személyre. így nem annyira nyomasztó, hiszen mi emberek vagyunk, nem várható el tőlünk, hogy kövessük őt. És jobban hihető az isteni személlyel megvalósult csoda. Az értünk az Atyánál közbenjáró Fiút is inkább isteni mivoltában fogadjuk el. Ez azért is félrevezető, mert elfedheti az Atyát. Az egészséges kegyességben helye van az Atyához, a Fiúhoz és a Szent- lélekhez fűződő viszonynak egyaránt. Húsvét nagy kérdése, hogy hiszel-e a feltámadásban, az üres sír csodájában, a test feltámadásában. Nem a lélek meg- elevenedéséről szól az írás, hanem a test feltámadásáról, amelyben a test és lélek egységet jelent. A hitvallás szembesülés. Hiszel-e a test feltámadásában, az örök életben? Szívesebben materializáljuk kereszténységünket, ez testhezállóbb, mint a hit útja. Készek vagyunk például hadakozni azért, hogy az európai uniós alkotmány preambulumában megjelenjen a földrészünk keresztény gyökereire való utalás. Az egyházat érő vélt vagy valós sérelmek miatt akár tüntetünk is, beleesve az evangéliumot helyettesítő politikum csapdájába. Pedig a hit nem pótolható harcossággal, e világi ügyekért való hadakozással. Húsvét másról üzen: Krisztus követéséről. A feltámadásról, a test feltámadásáról. Az ember megmeneküléséről az Atya döntése, a Fiú cselekedete révén. A csoda mindig titok is. A jézusi példa felemel, de olykor - méltatlanságunkkal szembesítve - bénít is. így járt a költő, amikor megrendült hitéről tett vallomást. De verse arról is üzen, hogy ne res- telljük hitetlenségünket. Nincs a megmaradásnak más útja, mint az, amelyet a hitvallás jelöl ki. Élni a szentek, a Krisztushoz tartozók közösségében, erőt nyerve a bűnök bocsánatában, a feltámadáshitben és az örök élet reménységében. Nem könnyű, nem statikus helyzet ez, újra meg újra kegyelemre szorulunk. ■ Frenkl Róbert Ecce homo! (1896, olaj, 403x650, Déri Múzeum, Debrecen) Krisztus fegyverei, avagy festődoboz művészi bűnkészlettel Szemadám György tárgykollázsáról A némi festői segédlettel kialakított fadobozban rendben sorakoznak a tárgyak. Sajátos műfajú alkotás ez, kész, sőt használt, hétköznapi tárgyak kompozíciója. Első látásra szerszámos ládának vélhetnénk, amelyet reggelente a gazdája fáradtan vagy vígan lóbál a kezében munkába menet. Annyira mindennapinak, annyira egyértelműnek látszik mindez, hogy el is sikkadnánk az oda nem illőnek tűnő, tövises ágacska fölött. Szemadám György alkotásának a címe - Fes- tődoboz művészi bűnkészlettel - azonban elárul valamit. Kiemeli a műgonddal összeállított kollázst a hétköznapokból. Mik is ezek az eszközök? Hogy is kerültek egy műalkotásba? A válaszért évszázadokra kell visszanyúlnunk. A 14. századi Európában új típusú vallásosság alakult ki: a de- votio modema teológiája elsősorban a személyes élményekre, az átélésre helyezte a hangsúlyt a korábban annyira meghatározó dogmatikai kérdések helyett. A misztikus vallásosság leginkább a ferencesek és a domonkosok prédikációi nyomán terjedt. Új fénybe helyezte Krisztus kereszthalálát, a szenvedéseiben való részvételben, a vele való lelki azonosulásban látta a bűnös ember elrontott életének megoldását. Az oltáriszentségben való találkozás mellett fontos céllá vált az érzelmi azonosulás, amelyet a passió megrázó ábrázolásai is hivatva voltak elősegíteni. Ekkor terjedtek el az úgynevezett Fájdalmas Krisztus-képek, lett igazán népszerű a Fájdalmas Mária, a Pieta, és váltak közkedveltté mellettük az Arma Christi-ábrá- zolások is. Utóbbiakon részletező gazdagságban láthatjuk azokat a tárgyakat, amelyek Krisztus szenvedéstörténetében szerepet kaptak. Pilinszky szerint az emberi civilizáció majd minden fontos eszköze kompromittálta magát Jézus szenvedéseiben, keresztre feszítésében. Csoportosíthatjuk a tárgyakat anyaguk (vas, nemesfém, fa, textil, csont) vagy funkciójuk (szerszám, fegyver, pénz, játék, ruha, edény) szerint, a csoportok legalább egy-egy tagjához tapad Jézus vére. Arma Christi: Krisztus fegyverei. Míg az emberiség történelmén, a civilizáción Isten Fiának kereszthalála valóban hatalmas szégyenfolt - még a tárgyak is eljátszották becsületüket -, a kegyelmes Atya ezt is jóra fordította. Fegyverré tette az ezüstpénzt, a szögeket, a lándzsát. Krisztus fegyvereivé, amelyekkel a sátánt győzte le. Minden egyes seb Krisztus testén újabb és újabb döfés a sátánén. Mert a Krisztus sebeiből folyó vér mos tisztára minket bűneinkből. „Üdvöz légy, győzedelmes vas, / A Megváltó mellébe hatolsz, / És megnyitod nekünk az ég kapuit...” - énekli a középkori himnuszköltő. Míg a sok száz éves festményeken „Krisztus fegyverei” különleges, elvont jelképszerűségben, misztikus tárgyiasulásban jelennek meg, addig Szemadám bűnkészlete brutális valóságosságával, nyers erejével csapja arcul a nézőt. A 21. században erre lenne szükség az üzenet megértéséhez? Bár a mű címe kiemeli a tárgyakat hétköznapi világukból, a használatban megkopott eszközök a mai ember elé tárják a szembesítő igazságot. Ez a kalapács, ez a harapófogó az én szerszámos ládámból származik. A dobókockát épp most tettem a társasjáték dobozába. Ez a fúró családi örökség: már a nagyapám tenyere is koptatta... Persze a nagyobb tárgyak nem fértek a dobozba. Az oszlop, a lándzsa, a létra részletező naivitással egyszerűen a doboz fedelébe van festve. A kakas - minden tagadásaink tanúja - is ott kuko- rítja a harmadikat már. És a karé- jos szárú kereszt a passió tárgyai között talán valószínűtlen, falusi temetőkben azonban nagyon is valóságos forma. A réges-régi ősök, ismerős és ismeretlen déd- szülők, dolgos kezű apák és szerető szívű anyák valóságos sírköve. A halálnak halálával halóké. A miénk is. De a kis festmény bal oldalán, halványan egy szögletes, szürke tárgy körvonalai tűnnek fel. Egy kővályú? Vagy betonteknő? Ugye, az üres sír? ■ Zászkaliczky Zsuzsanna Szemadám György: Festődoboz művészi bűnkészlettel. Tárgykollázs, 2002. Az Első Magyar Látványtár gyűjteményéből.