Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-04-08 / 14. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2007. április 8. 3 Hogy jobban megismerjük egymást Járván a gyülekezeteket azt tapasztalom, hogy egyházunk életéről, intézményeinkről, de olykor még a szomszéd gyülekezetekről is keveset tudnak a testvérek. A június 22-23-án Pakson megrendezendő ötödik országos evangélikus találkozón sokat javíthatunk ezen a helyzeten. Jó alkalomnak ígérkezik erre az első este tartandó fórum. Moderátorként az egyházi munka különféle területeinek a vezetőivel beszélgetek majd. Ott lesz Szeverényi János, aki a misszió felelőse és fáradhatatlan munkása. Részt vesz a beszélgetésen egyházunk legfőbb törvény- és döntéshozó testületének, a zsinatnak a világi elnöke, Muntag András. Legutóbb az Üllői úti székház ügyében mondták ki a végső szót! Minden kérdésüket feltehetik neki a zsinat működésével és munkájával kapcsolatban. Egyházunk kiadójának igazgatója, Kendeh K. Péter is válaszol majd az egyházi kiadványokat érintő kérdéseikre. Szeretett - és remélem, sokak által előfizetett és olvasott - hetilapunknak, az Evangélikus Életnek a főszerkesztőjét, T. Pintér Károlyt is faggathatják. Remélem, sokan leszünk a fórumon (fiatalok is!), hiszen sokat megtudhatunk egymásról, egyházunkról. Minden kérdést feltehetnek előre is! Elküldhetik őket a címemre hagyományos levélben (1088 Budapest, Puskin u. 12.) és e-mailben is (anna.lengyel@luthe- ran.hu). Szeretettel várom kérdéseiket, leveleiket, hogy a paksi találkozón jól kibeszélhessük egyházunk ügyeit. Békesség néktek! ■ Radosné Lengyel Anna országosfelügyelő-helyettes, a Déli Egyházkerület felügyelője L mm5. Országos Evangélikus Találkozó Paks, 2007. június 22-23. NEKTEK! BÉKESSÉG „Nem hagylak titeket árván...” Jubileumi ünnepség a Rózsák terén ► „Aki befogadja ezt a kisgyermeket az én nevemért, az engem fogad be...”- ennek az igének (Lk 9,48) a jegyében emlékeztek meg a budapesti Rózsák terén az evangélikus kollégium elődintézményéről. Az épület százharminc évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit Protestáns Országos Arvaházként. Ebből az alkalomból rendeztek jubileumi ünnepséget az intézmény főépületében március 30-án. A rendezvény védnöke Ittzés János, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke, Prőhle Gergely országos felügyelő, dr. Kupa Mihály közgazdász és Szirmai Zoltán nyugalmazott esperes volt. Az ünnepség nyitóáhítatát Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke tartotta Jn 14,18 alapján. Igehirdetésében az elárvult világban élő elárvult emberek példáit és élethelyzeteit állította szembe az alapige üzenetével, amelyben Krisztus tesz ígéretet arra, hogy nem hagyja árván tanítványait, és eljön hozzájuk. A püspök rámutatott, hogy a tanítványok mestere egyetlen mondatban ad számunkra diagnózist és terápiát: ismeri árvaságunkat, az elvilágia- sodott közegben átélt elidegene- dettségünket. O azonban nemcsak az akkori tanítványokhoz jött el, hanem eljön hozzánk is, hogy személyes kapcsolatba kerüljön velünk, s az igén, a szentségeken és a Lélek munkáján keresztül hozza el nekünk a gyógyulást. Az áhítat után a kollégiumi diákok ünnepi műsora következett. A jelenlévők meghallgathatták a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban tanuló kollégiumi diákok zongora- és hegedűjátékát, hallhattak továbbá gitáros éneket, az árvaház alapításának emlékére írott verset, és még egy latin táncot is láthattak a kollégium versenytáncot tanuló lakóitól. A műsor záró darabját Pintér Dávid hegedűművész, az intézmény volt növendéke adta elő. A Budapesti Evangélikus Kollégiumok igazgatója, Gaál Jánosné köszöntőjében kiemelte, hogy az alatt a kilencvenhárom év alatt, amíg az épület árvaházként működött, az intézmény kétezer árvát indított útnak, s a növendékek későbbi sorsát is figyelemmel kísérte. Az igazgatónő olyan személyes hangvételű levelekből olvasott fel részleteteket, amelyekben az egykori árvaházi diákok emlékeztek meg az intézményben kapott példás nevelés szellemiségének meghatározó, egész életükre kiható jelentőségéről. A hallgatóság számára ezután levetítették annak az 1997-es tévéfelvételnek egy részletét, amelyben Vitray Tamás készített interjút ár. Balogh János ökológusprofesszorral, egykori fasori diákkal, aki 1923-tól 1931-ig az árvaház lakója volt. Az interjúrészletben a híres professzor kifejtette, hogy milyen sokat köszönhetett élete során az árvaházi nevelésnek, annak ellenére, hogy ő nem árvaként került be az intézménybe. Ezt követően került sor a dr. Balogh Jánosról készült portréfestménynek - Gosztonyi Kálmán festőművész alkotásának - a leleplezésére. A művész- - aki személyesen már nem ismerte dr. Balogh Jánost - érdekességként elmesélt néhány kulisszatitkot a festmény megalkotásáról: mint elmondta, a képet a professzorról készült több jellemző fotó alapján festette meg. A leleplezés után dr. Fabiny Tibor nyugalmazott egy- háztörténész-professzor tartott rövid előadást dr. Balogh János professzor életének és pályájának az árvaházhoz kapcsolódó fontosabb és érdekesebb momentumairól. A rendezvény védnökei nevében Szirmai Zoltán nyugalmazott esperes köszöntötte az egykori árvaházi lakók találkozójának résztvevőit és az ünneplő közönséget. Hangsúlyozta, hogy a Protestáns Országos Arvaház nehéz sorsú emberek egész generációi számára volt a keresztény életre nevelés szilárd értékrendet biztosító intézménye. Az árvaházi lakók találkozójára ellátogató egykori növendékek közül többen is felelevenítették, milyen volt az élet az egykori árvaházban. A jubileumi ünnepség szeretetvendégséggel és kötetlen együttléttel zárult, amelynek keretében a résztvevők megtekinthették az árvaház régi dokumentumaiból és fotóiból készült kiállítást. ■ Petri Gábor Dr. Balogh János portréja előtt dr. Fabiny Tibor idézi fel az árvaház egykori lakójának életútját Igaz emberséget az embertelen világban! E zekben a napokban, amikor a világ- történelem legfontosabb eseményére - Jézus Krisztus Urunk kereszthalálára és feltámadására - figyel az egyház, egyébként sem nyugodt hazai közéletünket újabb feszültségek terhelik. A napokban hallott történet és a személyesen is átélt események arra indítanak, hogy hetilapunk mostani, ünnepi számában is szóba hozzam ezeket a sokakat nyugtalanító kérdéseket. Nincsenek illúzióim, sőt tele vagyok aggodalommal. Nem gondolom, hogy ezek a sorok megváltoztatják a folyamatokat, a döntéshozók szándékait, és sajnos még a módszereik megváltoztatásában sem tudok reménykedni. Mégis le kell írnom ezeket a sorokat, ki kell mondanom ezeket a gondolatokat, mert néven kell nevezni a bűnt. Talán így a bajban lévőknek is jelzést adhatunk; ha segíteni nem is tudunk rajtuk, de legalább azt kifejezzük, hogy együtt érző szeretettel gondolunk rájuk. A történet. Az egyik - az egész ország területéről betegeket fogadó - budapesti kórházban történt. A fővárostól távolabb fekvő kis faluból súlyos műtétre vonult be egy beteg a kórházba. A szükséges előzetes vizsgálatok után kitűzték az operáció napját, és a beteget elő is készítették a beavatkozásra. Aki már átélt ilyen vagy hasonló helyzetet, tudhatja, hogy a műtéti előkészítés fizikai megpróbáltatásai mellett milyen lelki terhet is jelent a súlyos műtétre való felkészülés. A kijelölt napon betegünk előkészí- tetten és felkészülten, az előzetesen beadott nyugtató injekció hatása alatt, de még így is feszülten várta, mikor viszik a műtőbe. Lassan múlt az idő, elérkezett a műtét kitűzött időpontja is, de nem jöttek érte. A betegben és az érte aggódó családtagokban is egyre nőtt a feszültség. Mi történt? Miért nem szólnak néhány, türelmet kérő, nyugtató szót a beteghez, miért nem adnak felvilágosítást? Talán már a kedves Olvasó is kitalálta, mi történt, illetve mi nem történt. Semmi nem történt. Elmaradt a műtét, a betegnek senki nem mondta meg, miért, s a hozzátartozók alig tudták elérni azt, hogy szóba álljanak velük. Hogy ez egyedi, kirívó eset? Nem hiszem. Annak ellenére sem hihetem, hogy tudom: vannak betegeikkel gondosan törődő orvosok és nővérek is, de ahhoz túl sok, a fentihez hasonló esetről hallottam már, hogy azt mondhassam, fatális véletlen, ilyen csak egészen ritkán fordulhat elő. Ami - és főként, ahogy - az egészségügyben mostanában történik, É G T Á J O L Ó sajnos azt valószínűsíti, hogy a beteg, műtétre, gyógyulásra váró emberek számítanak a legkevésbé. Szakemberektől is hallottam, magam is belátom: szükség van az egészségügy reformjára, az átalakításokra, még a kórházi ágyszámok csökkentésére is, de ahogy ez ma Magyarországon történik, arra csak egy szót lehet mondani: embertelen. A másik témám sem szívderítőbb. Ezt személyes tapasztalat alapján mondom el. Pár nappal ezelőtt fontos intézményfinanszírozási kérdésekről kellett tárgyalnunk az egyik megyei önkormányzat vezetőivel. Egyházunk szakértőivel együtt mentünk a megbeszélésre. Már útközben számba vettük érveinket, hogy korrekt módon és tényekkel alátámasztva tudjuk előterjeszteni - és ha kell, megvédeni - álláspontunkat. A tárgyalás nehéz volt, talán nem is egészen eredménytelen. A legnagyobb hatást azonban a közben kapott információk gyakorolták rám. Az egyházunk fenntartásában működő intézményeink nehézségeit jól ismerem, mégis kénytelen vagyok bevallani, hogy azok az adatok, amelyeket tárgyaló partnereinktől hallottunk, engem egészen megdöbbentettek. Tájékoztattak arról is, hogy reformok címén milyen megszorításokat kell végrehajtaniuk az intézményfenntartó önkormányzatoknak, milyen nehézségeket kell megoldaniuk, hány és hány intézményt kell összevonniuk - és természetesen ez csak elbocsátásokkal lehetséges. így „testközelből” szembesülni ezekkel a nyomasztó gondokkal számomra egészen megrázó volt. És ismét csak ugyanaz a végső következtetés. Az elmúlt évek során előállt, tovább már fenn nem tartható pénzügyi, gazdasági helyzetben halaszthatatlanná vált megszorítások között minden más előbbre való, mint azok az emberek, akik nem tehetnek arról, hogy így alakultak a dolgok. A megszorítások következtében „megtakarított” százmilliókról és milliárdokról beszélnek, csak éppen azokról az emberekről nincs szó, akik a hibás gazdaságpolitika kiigazításának hatásait elszenvedik. Erre is csak azt mondhatjuk: embertelen. Helyzetünk különösen is nehéz, mert kényszerpályán mozgunk. Mégsem mondhatjuk azt, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk. Most van itt igazán az ideje az áldozatos felebaráti szeretetnek, így adhatunk segítséget azoknak, akik közvetlen környezetünkben áldozataivá válnak az embertelen politikának. Ne hagyjuk őket magukra napi gondjaikkal! Krisztus-hitünk is erre biztat bennünket. Virágvasárnap a Filippi levél csodálatos Krisztus-himnusza indított a nagyheti útra bennünket. Olvassuk hozzá az előtte lévő verset is! Az embertelen világban igaz emberségre hív bennünket Urunk szeretete ......senki se a maga hasznát nézze, ha nem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt. .. (Fii 2,4-5) Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület