Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-03-25 / 12. szám
‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2007. március 25. 3 Kiterjesztett szeretet Interjú Roszík Gáborral ► „Egyedülálló megoldással élt a gödöllői Tessedik Sámuel Anya- és Gyermekotthon vezetője, Roszík Gábor evangélikus lelkész, amikor a fiatal anyákat és gyermekeiket befogadó otthon főépületét - kormányzati megszorító intézkedésekre reagálva - idősek otthonává alakította” - írtuk lapunk múlt heti számában. Azaz csak írtuk volna, ha a régi-új intézmény március 11-i felszenteléséről tudósító cikk elején az idősek otthona megnevezés helyett nem felejtő- dött volna benn a szeretetotthon kifejezés. Márpedig a „szeretet” az intézmény eredeti funkciójából sem hiányzott. Hogy akkor miért kényszerült mégis profil- bővítésre az otthon, arról Horváth-Hegyi Olivér kérdezte az igazgatót.- Három évvel ezelőtt az új anyaotthon létrehozása - egy már meglévő harmadik épülettel együtt, amelyet „félúti háznak" hívunk - azt a célt szolgálta, hogy azoknak a fiatal édesanyáknak, akik az anyaotthonban már eltöltőitek két-három vagy akár több évet, s ott lettek felnőttek, továbblépési lehetőséget biztosítsunk; hogy egészen más körülmények között, sokkal önállóbban éljenek, s így készüljenek az életre. A múlt év januárjában azonban életbe léptek az 1997. évi gyermekvédelmi törvény azon részei, amelyek sajnálatos módon már nem teszik lehetővé, hogy fiatalkorú édesanyákat is gondozásba vegyünk, ezért az anyaotthonban mintegy harmadával csökkentenünk kellett a gondozottaink számát. A hatvan fő befogadására alkalmas épületet nem tudtuk kihasználni, az otthon működtetése rendkívül sokba került. Ezért döntött úgy a Tessedik Sámuel Alapítvány kuratóriuma és az otthont fenntartó Szarvas-Ujtemplomi Evangélikus Egyházközség, hogy a főépületben működő anyaotthont bezárja, az épületet teljesen felújítja, és a jövőben idősek otthonát működtet benne.- Hogyan látja a leányanyák, illetve gyermekeik jövőjét ma Magyar- országon?- Kétségtelen, hogy az utóbbi években szerte az országban létesültek anyaotthonok, illetve családok átmeneti elhelyezésére szolgáló intézmények, sőt ma már törvény kötelezi a harmincezer lakosnál népesebb településeket, hogy ilyen otthont működtessenek. Kissé mégis borúlátó vagyok, mert Magyarországon a gödöllői volt az egyetlen olyan intézmény, amely gyermekükkel vagy gyermekeikkel együtt tudott otthont nyújtani fiatalkorú leányanyáknak. Félő, hogy akiknek nem sikerül nevélőszülőket találni, azoktól a jövőben elválasztják gyermekeiket, és a kisgyermekek csecsemőotthonba, az anyák pedig intézetbe kerülnek. Természetesen az lenne a kívánatos, ha minden gyermek családba születne, illetőleg ha tinédzser lányok egyáltalán nem szülnének gyermeket... De a valóság az, hogy szülnek, ha pedig így van, akkor mindent meg kell tennünk, hogy gyermekükkel együtt tudjanak maradni, föl tudják őket nevelni. Ebbéli törekvésünket tizenkét éven keresztül elég jól tudtuk szolgálni anyaotthonunkban.- Most azonban immár két, teljesen más funkciót betöltő épület áll a telken. Bár - az üzleti életből vett kifejezéssel élve - „egy a cég", de az egyikben hatvan-hetven-nyolcvan évesek, a másikban fiatal anyák élnek. Hogyan vélekednek erről az érintettek: a leányanyák, illetve az ide költöző idős emberek?- Az idősek otthonába még kevesen költöztek, de már kezd kialakulni valamilyen kapcsolat a két ház lakói között. Az idősek otthonának kápolnájában rendszeresen tartunk istentiszteletet, amelyre a másik otthon lakói is átjönnek. Az istentisztelet után azután persze egy kicsit még beszélgetnek, s ez jó lehetőség arra, hogy megismerjék egymást. Mindenképpen izgalmas helyzet, s örülünk, hogy fiatalok, gyermekek és idősek ily módon együtt lehetnek. Azt hiszem, az idősek is örülni fognak, ha a kápolnánkban egy-egy kisgyermeket vagy fiatal édesanyát megkeresztelünk; idősek otthonában ez általában nem szokás. Jó érzés, hogy együtt vannak Isten szeretetében olyanok, akik az éjetet elkezdik, s olyanok, akik már „kifelé” tartanak belőle.- Milyen lehetőségek várják az idősek otthonába jelentkezőket?- Egy nagyon szépen, igényesen kialakított, ötven fő befogadására alkalmas épület várja őket Gödöllő családi házas övezetében, gyönyörű kilátással a Gödöllői-dombságra. Az otthonban tizenhét szoba - két-, három-, illetőleg négyágyasak - van tágas fürdőszobákkal. A négyágyas szobákban elsősorban olyan idős testvéreket szeretnénk elhelyezni, akik állandó egészségügyi ellátásra szorulnak, ápolást igényelnek. Az otthonban a nap huszonnégy órájában biztosítva van az egészségügyi ellátás. Valamennyi gondozónk szakképzett, nagy gyakorlattal rendelkezik, ráadásul nemcsak a lakók ápolásáról, hanem kényelméről és elfoglaltságáról is tudnak gondoskodni.- Mitől lesz evangélikus a nyugalomra és békés évekre vágyó idős emberek otthona?- Otthonunk egyrészt benne van evangélikus egyházunk „vérkeringésében”. Tessedik Sámuel szelleme is kötelez minket, aki szerette az öregeket, és különös gondot fordított gondozásukra. De igazán evangélikus akkor lesz az otthon, ha lakóiban és dolgozóiban egyaránt Krisztus szeretete munkálkodik. Annál is inkább, mert az ide jelentkezők tartozhatnak bármely fe- lekezethez, és nem zárkózunk el azok felvétele elől sem, akiknek nem volt aktív gyülekezeti hátterük. Én ennek is örülök. Szeretném, ha nálunk minden otthonlakó megtapasztalná, hogy a nyugalom és a szeretet legfőbb forrása Jézus Krisztus. Révbe ért a Bárka ► A Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (Mevisz) 1988-ban azzal a céllal alakult meg, hogy részt vegyen egyházunk ifjúsági munkájának újraélesztésében, segítse a fiatalok egyházunkba, gyülekezeteinkbe való integrálódását. A szervezet különböző szakcsoportjai közül a legaktívabb a Bárka, amely a hátrányos helyzetű, sérült emberek támogatását, valamint a társadalom és az egyház közösségeibe való beilleszkedésük elősegítését tűzte ki célul. Tevékenységükben jelentős szerepet játszanak a nyári táborok. Az elmúlt szombaton fontos kikötőbe érkezett a Bárka: Ittzés János, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke családias istentisztelet keretében felszentelte megújult táborozóközpontjukat Kemenesmihályfán. A legelső mozgássérülttábort 1989-ben még Borgátán tartották. Akkor már látszott, hogy nagy igény van ezeknek a megszervezésére. így 1990-ben a megüresedett kemenesmihályfai lelkészlakásba költöztek be a mozgássérült fiatalok és segítőik. Tizenhat év után, az elmúlt évben úgy döntöttek, hogy felújítják és korszerű, akadálymentes táborhellyé alakítják át az épületet. Az ünnepi istentiszteleten Ittzés János püspök iKor 5,14-17 alapján tartott igehirdetésében azt a Jézust helyezte középpontba, aki ma is elhív fiatal embereket szolgálatra. Jézus meggyőzte ezeket a fiatalokat, és figyelmüket a szeretetre éhesek felé fordította. A miénk csak válaszmozdulat a tőle jövő szeretetre - emelte ki a püspök -, mert ő előbb szeretett minket. beruházással kiváló feltételeket teremtettek. Kialakítottak egy melegítőkonyhát, így a táborozok helyben étkezhetnek. Az épület fűthető, téliesített; terveik szerint más táborozó csoportoknak is bérbe adják majd. Ebben az évben három tábor szervezését tervezik, így összesen kilencven fiatal pihenhet és szórakozhat itt. A beruházás költségeit egyharmad-egyharmad arányban a Mevisz, az országos egyház, valamint a németországi Gusztáv Adolf Segélyszolgálat fedezte. Lapunknak arra a kérdésére, hogy a gyülekezet miként fogadta az őseik által lelkészlakásnak épített parókián a mozgássérültek táboroztatását, Kovács Imre lelkész - aki feleségével 1986 óta Vö- nöckről jár át Kemenesmihályfára - elGyöre Dániel, a Mevisz elnöke az épületet bemutatva elmondta, hogy a megüresedett parókián több mint húsz tábort szerveztek az elmúlt években. Az épületben kétszer tizenöt férőhely van, hiszen a táboroztatást úgy oldják meg, hogy egy mozgássérültre egy segítő jusson. A több mint harmincmillió forintos mondta: példaértékű volt a gyülekezet tagjainak hozzáállása, hiszen egy állatorvos házaspár szerette volna bérbe venni az épületet a hozzá tartozó földrésszel. De ők lemondtak erről a bevételről, hogy valóban a rászorulók találjanak hajlékra náluk. ■ Menyes Gyula Kereszténynek lenni nem könnyű ÉGTÁJOLÓ A z Evangélikus Élet február 25-ei számában, az Égtájoló rovatban megjelent rövid hazai helyzetrajzomban arról írtam, hogy „manapság ugyanazok a morális, lélektani, politikai vál- . ságtünetek jelentkeznek ideát Erdélyben, melyek jó ideje Magyarországot is nyugtalanítják". Tovább szövögetve a gondolatot, valóban elmondható, hogy a mai idők erdélyi közviszonyait mi sem jellemzi jobban, mint Shakespeare Hamletiének elhíresült mondata: „Valami bűzlik Dániában.” Valami kétségtelenül nincs rendben velünk és körülöttünk. Valami furcsa társadalmi neurózis teszi egyre inkább elviselhetetlenné mindennapi létünket. Az egyre romló közérzet, az elbizonytalanodás, a rezignáció, a gyengülő összetartás, a fokozódó gyűlölködés, az eldurvuló beszédstílus, az értelmetlen radikalizálódás. E tünetek kezdik jellemezni az erdélyi választási kampány nyitányát. Olyan krízisidőszakot élünk, amikor az egyéni és közösségi érdekek és törekvések átláthatatlan kavarodásában nagyon nehéz megtalálni a helyes utat, egyre nehezebb a józan tájékozódás. Olyan irracionális időket él meg népünk, amikor elvadult szenvedélyek, önző, hatalmi érdekek küzdelme, a bénító pozícióféltés teszik szinte lehetetlenné a tiszta és nemes emberség hiteles megélését. Fájó szívvel kell kimondanom, hogy akarva-akaratlanul a történelmi magyar egyházak is - mintegy kényszerpályára állítva - belesodródtak ebbe a választási kampány előidézte krízishelyzetbe. (Hozzáteszem, hogy e krízisnek az okai sokkal mélyebbek és komplexebbek, mint ezt a felületi jelenségek látni engedik.) Dr. Visky Béla református teológiai tanár nagyon bátran fogalmazta meg egy sok vitát kiváltó írásában, hogy Erdélyben ma „nagyon nehéz reformátusnak lenni”. Ez a gondolat talán azzal bővíthető ki, hogy kereszténynek lenni nagyon nehéz. Nagyon nehéz - a hitélet pislákolása, a növekvő közömbösség, a szere- tetlenség, a gyengélkedő gyülekezeti és közösségi élet, az egyre erősödő széthúzás, irigység, becsvágy, a ránk nehezedő örömtelenség mind beszédes bizonysága annak, hogy amit valamikor Kierkegaard megfogalmazott, az ma is nagyon aktuális: nevezetesen hogy „baj van a ke- resztyénséggel”. Jürgen Moltmann neves német teológus a mai egyház vonatkozásában kettős krízisről beszél. Az egyik az úgynevezett relevanciakrízis, a másik az identitáskrízis; és e kettő szoros összefüggésben van egymással. A relevanciakrízis röviden annyit jelent, hogy az egyház mára már nem képes elérni a társadalom teljességét, üzenetének már nincs olyan átütő, inspiráló ereje, mint amilyen a korábbi századokban jellemezte. Vagyis nem másról van szó, mint perifériára szorulásról, mellékvágányra csúszásról. Az identitáskrízis pedig azt jelenti, hogy végső soron már senki előtt sem egyértelmű, hogy mi teszi az egyházat egyházzá. Nagyszerű teológiai definíciók ellenére is ki kell mondani a fájó igazságot: nagyon sokszor elsiklunk az egyház „központi kompetenciája” mellett. Szolgálatunkban, egyházi és hitéletünkben rengeteg a pótcselekvés. Az identitáskrízis gyakran szereptévesztéssel jár: sok esetben inkább a társadalomtól fogadjuk el a nekünk kiosztott szerepet, mint magától Jézus Krisztustól. Mindinkább a világ elvárásainak, divatjának, igényének próbálunk megfelelni, mint annak a nagyon egyértelmű küldetésnek, amelyet Istentől kaptunk. Csendben és beletörődve próbáljuk elfoglalni helyünket a társadalmi mellék- vágányon, nagyon vigyázva arra, hogy senkit se zavarjunk kellemetlenkedő jelenlétünkkel. Márpedig a válság fő oka ez a túlzott megfelelni akarás, ez a tapintat, óvatosság. A baj akkor kezdődik, amikor az élő, pezsgő, dinamikus, növekvő hitélet és gyülekezeti lét helyett megelégszünk a „minimális vallási szolgáltatások” szegénységével. A válság oka abban is keresendő, hogy egyházunknak mára már nagyon meggyengült a prófétai karaktere. Kihűlőfélben van a prófétai lelkűiét, egyre inkább hiányoznak a bátor kiállású prófétai egyéniségek. Maga a profetizmus mint a hit, az egyház egyik központi életjelensége egyre halványabb, egyre erőtlenebb. A prófétai hivatás olyan különleges szolgálat, melyre egyháznak, társadalomnak ebben a kritikus helyzetben egzisztenciális szüksége van. Hiányzik talán az a kierkegaard-i hitvalló, prófétai magatartás, amely egyházvezetéssel, közvéleménnyel, a kor elvárásaival szemben ki merte mondani: „Baj van a keresztyénséggel. Nyárspolgárivá, természetessé, könnyűvé vált. Pedig keresztyénnek lenni nem könnyű, hanem nagyon is nehéz. Ti komolytalanul veszitek, pedig Isten szigorú. Ti felületesen veszitek, pedig a keresztyénség mély. Kényelmesek vagytok, pedig a keresztyénség nagy erőfeszítést követel. A hit nyugtalan dolog, annak pulzusát érezni kell az életünkön. Ha nem ver, akkor baj van.” A próféta Isten szócsöve, Isten embere, az a kényelmetlen ember, aki Isten akaratát közvetíti, aki feltárja a fájó, mezítelen igazságot, kimondja az ítéletet és a kegyelmet. Nem önmagát képviseli, nem tetszése szerint értelmezi az üzenetet. Sokszor éppen vágya, elképzelése, óhaja ellenére kell kimondania a legkeményebb szavakat. Szolgálatának lényege, hogy a dolgok rendezését nem az emberi ráció és rendszer alapján próbálja megoldani, hanem Isten akaratának, Isten kinyilatkoztatásának a tükrében. Erre a fajta tiszta szókimondásra, bátorságra, hivatástudatra lenne ma nekünk a legnagyobb szükségünk. Istennek legyen hála, a prófétai tisztség, a prófétai lelkűiét és szolgálat minden gyengélkedése ellenére több-kevesebb intenzitással, de jelen volt és van Krisztus anyaszentegyházában. Ma is életbevágóan fontos szolgálat ebben a nagy céltévesztésben, mivel helyreállító, regeneráló erővel bír. Vallom, hogy a ma egyházának is, a puha, kényelmes „könnyűvé vált kereszténységnek” ilyen prófétai szolgálatra és lelkületre van szüksége: olyan, Isten leikétől „rászedett” (Jer 20,7) egyéniségekre, akik nem hátrálnak meg, akiknek Isten igéje „perzselő tűzzé vált szívükben”. Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület