Evangélikus Élet, 2007 (72. évfolyam, 1-52. szám)
2007-03-04 / 9. szám
8 2007. március 4. FÓKUSZ ‘Evangélikus ÉletS SZEMEZGETÉS AZ EVANGÉLIKUS DIAKELET ANYAGAIBÓL Összeállította: Nagy Bence Nem véletlen, hogy az oldal címében és alcímében a selection és a szemezgetés szó olvasható: az előbbi a borkülönlegességek jelzőjeként használatos, az utóbbi pedig egyértelműen a kóstolással hozható kapcsolatba. Szőlő és bor. Különböző stációban lévő gyümölcsei a szőlőtőnek, mint ahogyan az oldalra került írások is más-más érettségi fokú hajtások az Evangélikus Élet fiataloknak szóló internetes lapjának kiadásából. Bizonyítandó, hogy a fiatal evangélikusokkal is egy tőről fakadunk... Klasszikusok Klasszikus zenét hallgatva és alaposan megfigyelve feltűnik, hogy a muzsika tele van sóhajokkal, és minden kis rész lezárása után egy nagyobb szabású veszi át a főszerepet. így van ez, vagy így kellene lennie ennek életünkben is. Sóhajtozunk valami után vagy valami miatt, de ezek csak kis epizódok egy nagy műből, le kell őket zárni, hogy aztán egy új rész vegye kezdetét. A klasszikus zenével sokan vannak úgy, hogy ismernek egy kedves kis dallamot, melyet emlékezetük megőrzött, és amely mindig újra meg újra visszatér. De amíg fel nem ismerik, vagy nem járnak utána, hogy ki a szerzője, addig akár olyan kijelentésekig is elmennek, hogy „egyáltalán nem kedvelem X. Y. zenéjét”. Életünk egy-egy visszatérő motívuma, esetleg hibája nem a véletlen műve, hanem figyelmeztetés, jelzés. Minden Isten tudtával történik. „Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram!” (Zsolt 139,2-4; Károli-fordítás) O vezérli életünket. Ha odafigyelünk ezekre a motívumokra, lehet, hogy - mint a klasszikus zenében - némi utánajárást követően megjelenik az a bizonyos „nahát, ez ő!" érzés. Figyeljünk Isten jelzéseire, kérdéseinkre adott válaszaira, mert „bizony ez az Isten a mi Istenünk mindörökké, ő vezet minket mindhalálig" (Zsolt 48,15; Károli-fordítás)! ■ Tóth Cseperke http://myluther.hu/articles/83 A Bell-féle készülék... „A múlt század végén egy fránya ámerikánus, bizonyos Bell, egy készüléket talált fel.” (EmilRuleZ!) 2007-et írunk; lassan ideje hozzászokni, hogy az a nagyszerű „múlt század” - amely többek között a telefon csodájával is gazdagított bennünket - már kevéssel több mint hét éve kiérdemelte, hogy a múlt előtti századként emlegessük. De persze ettől még az akkor született távközlési remekmű érdemei vitathatatlanok, mint ahogy az is, hogy az évek során mindennapi életünk elengedhetetlen tartozékává lett a telefon. Százhatvan évvel ezelőtt, március 3-án született Alexander Graham Bell Például én a - mára vezeték nélkülivé vált - telefonnak köszönhetem, hogy sosem tanultam meg előre megszervezni az életem. Már hozzászoktam, hogy mindig ott lapul a zsebemben a bűvös készülék, amelynek segítségével időpontot egyeztetek, találkát mondok le, szólok, hogy késni fogok, vagy mások figyelmeztetnek, hogy késni fognak, megbeszéljük, hogy hol találkozunk, vagy hogy mit ne felejtsek otthon. Egyszer a nővérem mobiljának telefonkönyvében lapozgatva különös bejegyzésre akadtam: ott állt Mórái Sándor neve telefonszámmal együtt. A meglepettségem érthető volt, de szerencsére gyorsan megkaptam a magyarázatot: amikor a nővérem nagyon elveszettnek érzi magát, és úgy gondolja, hogy senki sem érti meg, ír egy SMS-t Márai Sándornak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kedvenc írója képzeletbeli számára üzeneteket küldözgető tizennyolc éves lány típusjelenség volna, de jól mutatja, hogy a mi generációnk már mennyire a telefonnal együtt nőtt fel. Lehet, hogy a múlt századbéli vagy netalán a múlt előtti századbéli fiatalok még költött leveleket írogattak példaképüknek - mi SMS-t küldünk. És hogy milyen hatással lehet Bell találmánya a hitoktatásra? Azt hiszem, sokban megkönnyítheti a vasárnapi iskolák tanítóinak életét. Hiszen mi sem egyszerűbb, mint az imádság problematikáját a telefonálással magyarázni. Ma már elég csak annyit mondani, hogy este, amikor lefekvés előtt összekulcsoljuk a kezünket, az olyan, mintha felhívnánk az Úr jézust. Ám ekkor már meg is szólal az örök akadékoskodó Sanyika hangja a sarokból: „Na igen, és a válasz hol marad?” De egy tapasztalt hitoktatót semmi se hozhat zavarba, és már készen is áll a válasszal: „Tudjátok, gyerekek, ez egy ilyen trükkös telefon. Mi az egyik végén beleszólunk, és a jóisten millió-egyféleképpen válaszol rá, csak figyelni kell!” ■ Naszádi Kata http://myluther.hu/articles/82 mm mm A TE HITED, A TE OLDALAD GöjLuther Evangélikus diákélet • www.myluther.hu Az ismeretlen Istennek Már egy ideje a kívülálló fülével hallgatom és szemével nézem az istentiszteleteket. Valahányszor egyházi megnyilvánulásokat hallok, úgy figyelek, mintha számomra ismeretlen dologról beszélnének. Többé nem elégszem meg azzal, ha a lelkész elfogadott keresztény igazságokat ismételget, amelyeket kiskorom óta már oly sokszor hallottam. Még akkor is kevés, ha teljes mértékben egyetértek vele. Nem mintha magamat kívülállónak érezném. Nem arról van szó, hogy kiábrándultam az egyház tanításából. Nincs számomra fontosabb üzenet a világon, mint Krisztus istenszeretetről és ember- szeretetről szóló üzenete. Vágyom arra, hogy ezt minél tisztábban továbbadhassam, hogy megértésre találjon. De hiába érzem úgy, hogy a szívemből szólok, hogy életem - és mindnyájunk élete - alapjáról beszélek, és hogy amit megtapasztaltam és megpróbálok továbbadni, olyan magától értetődő, mint a lélegzetvétel. Hiába hallgatja a másik jóindulattal és odafigyeléssel, mégsem éli át azt, amit én. Nem az a baj, hogy ne tudnék fogalmazni, inkább az ellenkezője. A túl jól megválasztott szavak elfedik, és nem leleplezik a lényeget. Először a jól bejáratott egyházi zsargonnal kezdtem. Úgy beszéltem, ahogy egy teológus vagy lelkész barátommal beszélnék. A másik figyelt, hallgatott, majd azt mondta: neki ez semmit nem mond. Isten, bűn, megváltás, hálaadás, gondviselés - üres szavak. Az a világkép, amelyet én hatévesen elfogadtam és alapjaiban meg is őriztem, számára nemcsak idegen, de mondvacsinált is. Logikámat - és a keresztény gondolkodás logikáját általában - kifacsartnak találja. O feltesz néhány keresztkérdést, és számomra nem mentség, hogy nemcsak én, hanem neves teológusok sem tudnak ezekre épkézláb választ adni. A legtisztességesebb, amit tehetnek, és amit én is teszek, az, hogy azt mondom: nem tudom. Nem tudom, hogy is van ez a Szentháromsággal. Nem tudom, mi értelme annak, hogy fiatalon meghalnak emberek. Nem tudom, milyen a menny és a pokol. Némelyikről van elképzelésem, de nem tudok mondani semmi biztosat. Dogmatikus álláspontokat nem vagyok hajlandó idézgetni. És végképp, végképp nem tudok kézzelfogható bizonyítékkal előállni Isten létezéséről. Pedig neki erre lenne szüksége. Semmit nem tudok mondani, ami megnyugtatná vagy meggyőzné a másikat. Pedig nem utasítja el, amiről beszélek. Ezért beszélünk róla újra meg újra. Ám nem mondja azt: nem győztél meg, de a kedvedért rábólintok, elhiszem neked, hogy így van. Hálás vagyok neki, hogy nem alkuszik meg egy olyan igazsággal, amelyet nem tud a magáévá tenni. Mégis frusztrált vagyok, hogy nem tudom átadni ezt a csodát. Nem tudom megláttatni vele, amit én látok. Ki is borulok néha. Csapnivaló misszionárius lennék. Kettőnk közül ő az, aki nem adja fel. Én néha már ki is térnék a számomra kínossá váló beszélgetések elől. Egyszer bevallja: irigyel engem, amiért hinni tudok Istenben. Nem zárja ki a lehetőségét, hogy egyszer ő is hinni fog. De már tudom, hogy akárhogyan variálom az eddig elhangzott szavaimat: nem azok fogják őt hitre juttatni. Most már az ő fülével, egy kívülálló fülével hallgatom az igehirdetést. Az ő szemével nézem a liturgiát. Az ő nézőpontjából tekintek az egyházi megnyilvánulásokra. És azt látom, azt hallom, hogy önmagunkhoz beszélünk. Csodálatos, mélyen igaz dolgokat mondunk (jobb esetben), amelyek számára és még sokak számára már alapjaiban - az Istenről való gondolkodásban - idegenül és erőltetetten hangzanak. Ezért nem tudom beérni ezzel a fajta beszéddel. Úgy érzem, le kell építenem magamban ezt az önmagába fordult „szaknyelvet”, és szerényebb szavak után kell néznem. Pál areopágoszi beszédében ezt mondja a filozófiát és teológiát kedvelő athéni hallgatóságnak: „...amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.” (ApCsel 17,23) Az athéniakban nem kellett elültetni az istenség létezésének gondolatát. Többszörösen is ismerős volt számukra. Kicsit mégis hasonlítanak napjaink sze- kularizálódott emberére: „szeretnék megérteni, miről is van szó". Igyekeznek elméjükkel megragadni minden elérhető információt, és ezekből kialakítani a leg- bölcsebbnek tűnő világképet. Racionálisan közelítenek az Isten-kérdéshez is. Pál a lét alapjáról beszél, aki olyannak teremtette az embert, hogy kutakodjon az Isten után, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messze egyikünktől sem. Ez az Isten azonban nem hasonló semmilyen emberi elképzeléshez. Az egyetlen támpont Isten megismeréséhez önmagáról adott kijelentése a Bibliában. A Szentírást azonban nem lehet úgy olvasni, mint egy szakkönyvet. Racionális, tudományos megközelítéssel kiváló kritikai munkát lehet végezni a Biblia szövegén, de ennek eredményeként még senki nem jutott istenhitre. Aki az ismeretlen Istent keresi, ne ezt az utat kövesse. Az Istent keresőnek nem exegézisre és kortörténetre van szüksége, hanem Isten érintésére. És ezt, bármeddig válogatom is a szavaimat, én nem adhatom meg neki, egyedül Isten. Ezért nem is baj, ha szavaim egyre tétovábbak lesznek. Lehet, hogyjobb is így. Egy biztos: hirdetnem kell az ismeretlen Istent. A megértést és a megtérést megadja ő. ■ Miklósné Székács Judit http://myluther.hu/articles/6s Piros Csalhatatlan jelét látom a tavasznak. Reggel kicsit nehezen ébredtem, illetve talán mégsem - felpattant a szemem, miközben egyetlen más porcikám sem mozdult meg, és tekintetem a széken fekvő kardigánra esett. De még mielőtt egyáltalán a szék vagy a kardigán szavak leképeződtek volna az agyamban - nem is beszélve a szokásos reggeli „ki vagyok?, hol vagyok?, miért vagyok?" kérdésekről -, egy másik gondolat furakodott előre minden mást félretaszítva: piros... Az pedig, hogy látom a színeket, csalhatatlan jele a tavasznak. Illetve, hogy hirtelen újra látom őket -ez a különös és megmagyarázhatatlan jelenség pedig évente csak egyszer fordul elő: a tavasz első napján. Reggel hirtelen feltűnt, hogy mennyi piros vesz körül: a pohár rajza, a tévé kikapcsológombja, a doboz a szekrény tetején, az ágynemű csíkjai, egy vastag könyv a polcon, egy kupak, az olló nyele, az ébresztőóra, az újság gerince, egy leszakadt gomb, az egér fénye, a plakáton lévő lány ruhája, a kardigán a széken... Jobb híján ilyenkor azt mondom: itt a tavasz. Akár poszt-Valentin-napi sokknak is felfoghatnám, ha előző nap nem ültem volna egy nagy piros festménnyel szemben az Alkoholos Filcben, miközben egy fehér forró csokival próbáltam terelgetni a gondolataimat. Néztem a képet, és tudtam, hogy piros. Minden részletét megfigyelhettem alaposan, a festő ecsetkezelését is górcső alá vehettem volna, mégsem töltött el az az érzés, hogy egy piros képet nézek Nem láttam, hogy piros. Az Alkoholos Filc amúgy a Várfok Galéria érdekeltségébe tartozik és a tulajdonos saját gyűjteménye díszíti a falakat. Egy percig eljátszottunk vele, hogy melyik képet választanánk magunknak - én egy fekete-fehér kapucnis lány képét néztem ki. Nem eladó, és ha az lenne, se tudnám megfizetni. Ma már valószínűleg nem is kellene, most egészen biztosan egy piros képet vennék. Ilyenkor veszem csak észre, hogy akármilyen enyhe volt is a tél, túl hosszúra nyúlt - túl sok volt a sötét, a szürke, a sfumato. Hamarosan kibomlanak a színek és a formák - itt a tavasz, már látom csalhatatlan jelét: ma reggel a piros már megérkezett... m n.b. http://myluther.hu/articles/72 Istentisztelet U2-számokra ► Az anglikán hívek első ízben vehetnek részt misén a világhírű ír együttes, a U2 zenéjének kíséretében - a rendhagyó szertartásra május elején egy közép-angliai városban, Lincolnban kerül sor. Nem maga a U2, hanem egy helyi zenekar szolgáltatja majd a zenét, és a tervek szerint olyan vallásos ihletésű számokat adnak elő az ír együttes hosszú repertoárjából, mint a Beautiful Day vagy a Mysterious Ways. A templomban átrendezik az üléseket, hogy a gyülekezet minden tagja táncolhasson, és szabadon lengethesse a karját. „A rockzene is képes a spirituális erő átadására” - nyilatkozta Grantham Timothy Ellis püspök, amikor kihirdette a különleges istentisztelet tervét. A szertartással a vallásos áhítat felkeltésén túlmenően az ENSZ úgynevezett millenniumi fejlesztési céljaira is szeretnék ráirányítani a közfigyelmet, már csak azért is, mert jól ismert tény, hogy Bono, a U2 énekese a szegénység elleni globális harc egyik legnagyobb aktivistája. M MTI http://myluther.hu/articles/63
